Palotai Csaba jazz gitár művész nemrég Steve Argüelles francia dobossal Bartók-feldolgozásokat játszott az Opus Jazz Clubban. A koncert anyagából lemez is készül, ennek apropóján beszélgettünk vele.

2016-ban jelent meg a BMC Records gondozásában a The Deserter című szólóalbumod, amelynek több darabja sláger lett. Mi motivált akkor, hogy szólóban készíts lemezt?

Ezen a lemezen a lehető legközvetlenebb szólóhangzást kerestem. Mint amikor az ember csak trubadúr módjára játszik az embereknek. Érdekes, mert sokan mondják, hogy a szólóalbum nagyon dallamos és majdhogynem dalok vannak rajta, de ez szerintem magából a gitárból adódik. Ez egy olyan hangszer, ami arról szól, hogy a zenész leül az asztalhoz és játszik az embereknek, akik körülötte vannak.

Pedig sok gitáros igyekszik a tábortűz effektust elkerülni.      

Én szeretem azt, amikor valami nagyon egyszerűen szól. Megvan persze ennek a közhelyes oldala, de gyerekkoromban volt olyan élményem, hogy valaki hozott egy hangszert, és az emberek elkezdtek körülötte énekelni. Az illető nem is igazán tudott játszani, mégis, abból a pár emberből, aki a gitár körül ült, kialakult egy közösség. Szerintem a tábortűz effektusnak ez az egység a kellemes oldala.

Ezen az albumodon népdalfeldolgozások is szerepeltek. Szandai Mátyás, a szintén Franciaországban élő bőgős mondta, hogy minél messzebb van az ember a saját hazájáról, annál inkább elkezdi foglalkoztatni a saját zenei kultúrája. Nálad is ez indokolta a népzenei merítést?

Hét éves voltam és tangóharmonikáztam, amikor dalokat gyűjtöttem a nagymamámtól abban a hitben, hogy népdalokat gyűjtök – persze ő műdalokat és pesti slágereket énekelt. Miután elvégeztem a Liszt Ferenc Egyetem jazztanszakát Babos Gyulánál, Párizsba mentem jazzt tanulni, és ott már éreztem, hogy bizonyos dolgok fontossá válnak azáltal, hogy eltávolodunk tőle, mert olyan hangon szólnak, ami az ember lelkébe van írva. Amikor először New Yorkban jártam, éjszakánként hallgattam a helyi zenészeket a jazzklubokban, és ők annyira anyanyelvi szinten űzték ezt a zenét, hogy meghozták a kedvem ahhoz, hogy én is anyanyelven játsszam azt, amit játszom. Efelé terelgettek azok az élmények is, amikor az idoljaim, mint Bill Frisell vagy John Scofield a Párizsi Konzervatórium előtt sétálgattak, ahol laktam. Ez 1996-ban volt és ettől lefagytam. Addig csak másolt fényképeken láttam őket a kazettáimon. Ezek az élmények kisajtolták belőlem azt, hogy vagy egy kópia leszek életem végéig, vagy megpróbálom megkeresni a saját nyelvemet.

A másik műfaji jelző, amit rendre a zenédhez kapcsolnak, a sivatagi blues.

Érdekes, mert én nagyon-nagyon szeretem ezeket az afrikai gitárosokat, de soha nem törekedtem arra, hogy úgy játsszak, mint ők. Van ebben valami abból a párhuzamból, amit Bartók is felfedezett, amikor Észak-Afrikában járt zenét gyűjteni. Rádöbbent arra, hogy itt a pentatónia mentén egy közös, messzi kapcsolatról van szó. Ugyanazokat a pentatonokat játsszák az afrikai zenészek, mint ami a magyar zenében is megvan, ráadásul ők úgy is játszanak a gitáron, mint egy népi hangszeren. Párizsban rengeteg afrikai zenésszel lehet találkozni, és élőben hallgatni őket olyan, mintha erdélyi zenészeket hallgatnál. Tehát az ember könnyen azonosulhat ezzel a világgal, de tudatosan én nem kerestem ezt a kapcsolatot.

Miről szól a készülő duólemezed Steve Argüelles dobossal, ami a Cabane Perchée munkacímet viseli?

Ez a kifejezés azt jelenti, hogy lombkunyhó. Ez a kép úgy kapcsolódik ide, hogy igyekszünk a legegyszerűbb, legtriviálisabb formáját választani a zenének, hogy akár egy lombkunyhóban is el lehessen azt játszani.

A kompozíciók során Bartók Mikrokozmoszának etűdjeit dolgoztátok fel.  

Azok a Mikrokozmosz-darabok, amiket kiválogattam, univerzális zenei kérdéseket dolgoznak fel. Bejött Moondog is a képbe: Bartók ’45-ben halt meg New Yorkban, pont akkor, amikor ugyanott Moondog elkezdte a pályafutását. Ő is valamiféle archaikus-tradicionális zenét játszott, csak éppen a felhőkarcolók között. Zenei tudásban persze nem összehasonlítható Bartókkal, de ugyanazt a levegőt szívták. És az is közrejátszott abban, hogy Bartók zenéjéhez nyúltunk, hogy közkincs lett. Ez már a jogok felszabadulása előtt is így volt: itt, Franciaországban minden zenész ismerősöm ismeri Bartókot. Steve-nek megvolt az összes Mikrokozmosz-füzet, ő ugyanis sokat dolgozott rajta, amikor zongorázni tanult. De rengeteg ember, akit ismerek, „mikrokozmoszozik”, ez a mű ugyanis a 20. századi zenei problémákat nagyon érthetően, világosan fogalmazza meg. Az egyik füzet végén még azt is felajánlja Bartók, hogy az ember eljátszadozzon vele. Mi talán tovább játszadozunk vele, mint ahogy ő azt elképzelte.

Steve Argüelles már az előző, Antiquity című, BMC-s triólemezeden is játszott. Miért döntöttetek most a nagyon minimál, duófelállás mellett?

Ez a rizikóvállalásról szól. Itt már dob sincs, csupán az akusztikus gitár és a ritmushangszerek. Bartók a munkássága végén elvetette a minimál zene magvait, és úgy gondoltuk, hogy ez csak ebben a formában juthat el emberekhez. Olyan, mintha valami nagyon törékeny, fragilis dolgot próbálnánk elhelyezni egy asztalon.

Steve Argüelles az elektronikus zenében is jártas. Ez irányú tapasztalatait hogyan kamatoztatja ebben a zenében?

Jelen esetben csak akusztikus eszközöket, gyűrűket, fabatkákat és papírdobozokat használ, mégis olyan érzése van az embernek néha, mintha elektronikus hangok szólnának. Ő nem az a fajta ütős, aki mindent lereagál, és mindenre variációkat hoz, hanem az a típus, aki sávokban gondolkodik, térben építkezik, ahol van egy konstans hangzás, amit időnként hirtelen zenei formabontások és közbeékelések törnek meg.  Jól tudja azt is, hogy mi fog a mikrofonon keresztül bemenni, és akármilyen térbe megyünk, mindig másképp használja a hangszerét, mert tisztában van azzal, hogy bizonyos frekvenciák tértől függően másképp rezonálnak. Ezen kívül ő az egyetlenegy zenész, aki olyan mikrodinamikákat tud létrehozni, amik le tudják kísérni az akusztikus gitárt is, és ez jelen esetben nagyon fontos volt számomra.