Ugyan idén elmarad a szokásos nagy augusztus 20-i látványosság, de ez remek alkalom arra, hogy egy kicsit a fekete ég előtt csillámló szikrák mögé nézzünk.

Ismerkedjük meg a tűzijáték eredetével, kultúrtörténetével és ennek érdekességeivel. Hiszen ma már ez nem számít mágiának, mint mondjuk 600 évvel ezelőtt – de tudjuk egyáltalán, hogy miket szoktak a fejünk fölött felgyújtani?

Először is vissza a tűzhöz. És vegyünk ezt most szó szerint, hiszen az ember és a tűz kapcsolata igen régre nyúlik vissza. Tudósok és kutatók szerint van arra bizonyíték, hogy a homo erectus a homo sapiens előtt már 790 ezer évvel használta a tüzet, ám ez eleinte még kimerült a passzív tűzhasználatban. Ez annyit jelenti, hogy akkor még csak a már meggyulladt tüzet használták ki, tüzet gyújtani még nem tudtak. A tűz uralása és birtoklása, vagyis a tűzgyújtás képessége tudta megteremteni a ma ismert civilizációk egyik fontos alapját – avagy a tűzhasználat elődeink számára igazi létkérdés volt. Arról nem szólnak a hírek, hogy ezzel egyidőben jelentek-e meg az első pirománok, de a válasz minden bizonnyal: igen.

A tűz mágiájáról és az égés lebilincselő folyamatáról, annak kulturális, történelmi és szimbolikus fontosságáról köteteket lehet írni (és a Szent Iván éjjel foglalkozó cikkben is említjük), akár a technikáit, akár a felhasználását vesszük – ám itt most kifejezetten a pirotechnikával fogunk foglalkozni, avagy a tűz dekorációs jellegű felhasználásáról.

Az égés definíciója a tűzvédelem értelmezésében: a levegő oxigénjével való egyesülés, amelyhez három alapvető feltétel együttes megléte szükséges. Ezek pedig az éghető anyag, az égést biztosító közeg (vagyis a megfelelő mennyiségű oxigén), és az anyag gyulladási hőmérsékletét elérő hőmérséklet. Ha ezek megvannak, az égés beindul, függetlenül attól, hogy van-e láng vagy gyújtóforrás az éghető anyag közelében – a lényeg az, hogy a három alapfeltétel teljesüljön.

Az égés nem visszafordítható folyamat: a szerves anyagokat visszafordíthatatlanul lebomlasztja. Mert ha már a tűz mágikus erejéről beszélünk, akkor fontos tétel, hogy míg a vizes ruha megszárad, a tűzzel érintkező javíthatatlan károkat okoz, és ez természetesen igaz papírra, erdőre, házra, élő testre egyaránt. A tűz tehát veszélyes és kordában tartandó folyamat – de épp ez adja egyesek számára izgalmas vonzerejét is.

Mivel az égés és a tűz fény- és hőhatással jár, remekül hasznosítható az életben maradáshoz, illetve látványcélokra. Amíg a tábortűz szükséges elem nomád körülmények között, úgy egyszerre luxusélmény is egy központi fűtéses házban, ahol a kandalló nem csak a meghitt hangulatot hivatott megteremteni, hanem egyúttal lángoló hírvivője is tulajdonosa megfelelő anyagi körülményeinek, hiszen lényege ott rég nem a fűtés, hanem a látvány.

A tűzijáték és a pirotechnika egyéb formái a tüzet mint látványelemet hasznosítják, vagyis a tűz egyetlen haszna a fényjáték és az azt kísérő hanghatások, és azt hosszú évszázadok tapasztalataival megspékelve tálalják a lehető leglehengerlőbb formában. A tűzijáték pillanatnyi, szikrázó pazarlás, amely rövid időre valóban ünnepi fénybe vonhat egy-egy éjszakát vagy esti eseményt, de gyakorlati haszna voltaképpen nincs, kára annál inkább – ezért is ágálnak ellene ennyien. Az már csak egy teljesen szubjektív megjegyzés, és csak az én személyes véleményemet tükrözi, hogy tulajdonképpen igazuk van, de erről kicsit bővebben majd később esik szó.

A tűzijáték kezdetleges formái először az ősi Kínában jelentek meg – és ne felejtsük el, hogy az első tűzijáték megalkotásához elengedhetetlen elem volt a lőpor, amely a négy legfontosabb kínai találmány egyike (A másik három az iránytű, a papír és a nyomtatás – hol lennék ezek nélkül. Valószínűleg otthon, és nem olvasnánk semmit.)

A lőport a 9. században sikerült kikísérleteznie kínai alkimistáknak, akik bőszen kerestek valami teljesen mást – nem, ők épp nem aranyat akartak készíteni, hanem a másik állandó kérdésen törték a fejüket: az örök élet titkát szerették volna megfejteni. Van benne némi irónia, hogy a végtelenségig nyújtható emberi élet hozzávalójának keresése közben találtak valami olyat, amivel ölni is lehet, és természetesen ezen lehetőségeket rögtön ki is használták.

A lőpor különböző összetételeinek potenciáljára hamar rájött a katonaság: a 14. század közepén már egy egész kézikönyv szólt a lőpor lehetséges felhasználásának maximalizálásáról. Ekkor persze már a lakossági felhasználás, avagy a tűzijátékok használata kis virágzott, csak hogy ne térjünk el teljesen a tárgytól: a legelső tűzijátékok ugyanis a Song dinasztia uralkodása alatt jelentek meg (920-1279). A kínaiak előszeretettel dobáltak bambuszbotokat a tűzbe, hogy az ott gyorsan, erősebb hanghatások kíséretével égjen el – és amikor már puskapor is került az üreges botokba, az csak fokozta az amúgy is látványos és hangos hatást. A tűzijáték hamarosan minden fontosabb kínai ünnep elengedhetetlen velejárójává vált, mert úgy tartották, hogy távol tartja a rossz szellemek, illetve boldogságot és szerencsét hoz, ezért új császárok beiktatásakor sem sajnálnák a lőport.

Ahogy az lenni szokott, a katonai és a lakossági felhasználás finomodása kéz a kézben járt, ahogy a tűzijáték készítése lassan egy külön iparággá nőtte ki magát. A készítőket nagy tisztelet és megbecsülés övezte, hiszen pontos és precíz módon kellett bánni a veszélyes anyagokkal, a végeredmény pedig minden esetben lenyűgöző (vagy halálos) volt. A tűzijáték színezése, vagyis a különböző színű fény és füst előállítása is a kínaiaknak köszönhető. A katonaságnál messziről is látható jelzésként használták őket, míg a lakosság esetében csak fokozták a látványosság erejét. A különböző színekhez eltérő anyagokat kevertek a tűzijátékba: többek közt nátriumot, báriumot, kalciumot, rezet és káliumot – ez a gyakorlat egyébként vajmi keveset változott az évszázadok során, hiszen alapvető kémiáról van szó, és a fent felsorolt anyagok a földi körülmények között mindig más színnel égnek.

A tűzijáték csodájának híre természetesen a világ többi pontjának is felkeltette az érdeklődését: az arabok 1240-ben szereztek tudomást a robbanó csodáról, amikor egy szír, bizonyos Hasan al-Rammah dokumentálta először írásban a pirotechnikai leleményt. Írásaiban kínai virágokként hivatkozik a tűzijátékra, azaz majdhogynem bizonyos, hogy tisztában volt a tűzijáték földrajzi eredetével.

A tűzijáték végül elkerült Európába is, ahol már a 14. század óta gyártják is, ám igazán népszerű csak a 17. században vált. Azóta viszont töretlen a sikere a nyugati kultúrában is: próbáljunk meg elképzelni mondjuk egy amerikai stadionavatót tűzijáték nélkül. Ugye, hogy nem megy.

Magyar vonatkozásban is viszonylag hamar használták már a tűzijátékot: az első feljegyzett tűzijátékot Mátyás király és Beatrix esküvőjén tartották 1476-ban Székesfehérvárott, majd majd Buda 1686-os visszafoglalását is ezzel ünnepelték, illetve a 17. századtól kezdve az tűzijátékozhatott, aki akart – avagy aki megengedhette magának. A második világháborút követően azonban hazánkban ez is állami monopóliummá vált, illetve a rendszerváltást követően szigorúan szabályozták a használatát, így az most engedélyhez kötött – ami, tekintettel a tűzijáték működési elvére, nem akkora baj. Érdekesség: a Szent István-napi tűzijátékot 1927 óta minden évben megtartják, kivéve a második világháború éveit, illetve az 1956-1966 közötti időszakot, és az idei évet (Katy Perry elmorzsolhat egy könnycseppet, vagy átírhatná a Firework refrénjét tiszteletből, ha már megkapta a Budai várat egy klipforgatásra, ugye).

A tűzijáték készítése és működtetése napjainkban is sok szakértelmet és felkészülést igényel, és igen, természetesen megvannak a mesterség nagy, hagyományos, nemzetközi fesztiváljai és örömünnepei: ilyen a Montreal Fireworks Festival, a  Côte d'Azur-on tartott Le Festival d'Art Pyrotechnique vagy a manilai World Pyro Olimpics.

Ám a veszélyei is ugyanazok maradtak, bár sokat finomodtak az évek során: a tűzijáték robban és ég, ezen nincs mit szépíteni, így egyenes következik, hogy súlyos sebesüléseket és halált okozhat, ha nem megfelelően működtetik. Nem véletlenül szabályozzák szigorúan a világ számos pontján a használatát. Ám nem csak maga az égés folyamata tud káros lenni az egészségre, hanem annak következményei és melléktermékei, vagyis a levegőbe jutó füst, és a hamuban található nehézfém-maradványok – illetve a tűzijáték előállításának folyamata sem a legkörnyezetkímélőbb módszer. Kérdés persze, hiszen sok esetben ez igen nehezen mérhető, hogy az időnként megtartott tűzijátékok mekkora arányban felelősek a szennyezésért vagy megbetegedésekért, de ez természetesen csak részletkérdés, hiszen van, aki simán csak a zajt nem bírja, legyen az ember vagy állat. A városi állattartók számára egy-egy tűzijáték komoly megterhelést jelent, tartson bármilyen rövid ideig: egyetlen hatalmas robaj is képes a szomszéd városig űzni egy megriadt állatot, és ennek az elméke általában mélyen elraktározódik bennük. Akinek egyik háziállata sem fél, nagyon szerencsésnek mondhatja magát.

Az idei tűzijátékot tehát nélkülöznünk kell, egyesek örömére, mások bánatára – de jó tesztalkalom lesz arra, hogy kiderüljön: vajon tudunk-e nélküle élni, illetve meg lehet-e tartani az államalapítás ünnepét enélkül – akár többször is?