Eddigi legkommerszebb dalaival promózza októberben érkező új albumát az Amaranthe.
A svéd modellalkatú metalarcokból álló Amaranthe 2008-as megalakulásakor (és különösképpen a 2011-es bemutatkozó album megjelenésekor) újszerű, ha nem is klasszikus erejű, de majdhogynem forradalmi formátumot vezetett be a könnyűzene amúgy is legsokszínűbb színterére. A karcos riffeket és a fajsúlyos dalszövegeket gyakran lágyabb, poppos hatásokkal és elektronikus ízekkel keverik, miközben a tiszta, lírai férfi ének (korábban Joacim Lundberg, manapság Nils Molin), valamint a brutális hörgés (először Andreas Solveström, jelenleg pedig Henrik Englund Wilhelmsson) támogatja a banda élén ragyogó Elize Ryd énekesnő előadását. 2020 októberében érkezik az északi csapat hatodik albuma, a Manifest, amelyet egy friss, kétdalos kislemez készít elő. Az új anyag a korábban már bemutatott Viral-t, valamint a finn Battle Beast frontasszonyával, Noora Louhimóval rögzített Strong című tételt tartalmazza.
Az Amaranthe a mai napig őrzi különlegességét, ami abban rejlik, hogy a különböző zenei zsánerek kedvelőit csábító, izgalmas hidakat képez a műfajok között: nótáikban a rockosok és metalosok garantáltan megtalálják számításukat és az ínyencebb poprajongók számára is érdekesek, de talán még a punk arcok és a discósok is összefuthatnak egymással hébe-hóba a tánctéren. A keményebb témák kedvelői ugyanakkor kevesebb lelkesedéssel figyelhetik a jelenlegi irányt, ugyanis az új nóták a Manifest-et a banda eddigi legpopulárisabb, legkommerszebb, legkevésbé metalos anyagaként festik le. Ez persze alapvetően nem baj, csupán egy újabb ingercsokor, a közönség rétegei pedig majd eldönthetik, hogy mennyire jön be nekik.
Számomra nem kérdés az, hogy az Amaranthe zenéje jó. Korábban is az volt, és ez mostanra sem változott, viszont azt is le kell szögezni, hogy a jó minősítés másból ered az új tételek esetében, mint a korábbi nóták idején. Ennek mikéntjén és okain gondolkoztam el egy kicsit, és arra jutottam, hogy míg a 2010-es évek elején a - a Nexus és a Hunger idejében - az Amaranthe művészete az energikus metalba keverte a populárisabb elemeket, addig manapság inkább az figyelhető meg, hogy popdalokat ízesítenek meg hörgéssel és erősebb riffekkel. Kivétel azért mindig akad, esetünkben például a kicsivel korábban bemutatott, Do or Die című, erősen death metal téma az Arch enemy ex-énekesnőjével, ám ez a tétel inkább tűnik egy egyszeri meglepinek a fokozatosan lágyuló főcsapás mentén. Ez utóbbit eredményezheti a kommercializálódás, a kevésbé nehéz zenék ugyanis értelemszerűen nagyobb közönséget generálnak, ugyanakkor, enyhébben, de kétségtelenül az is megfigyelhető, hogy az eredeti férfi énekesek kiválása után a három nagy egyéniségből, vagy ha úgy tetszik, három frontemberből igazán csak egy maradt: Elize Ryd-et sem kisugárzásban, sem pedig tehetségben nem tudják megközelíteni az új srácok, viszont elsőosztályúan asszisztálnak neki, így - szándékosan vagy egyszerűen csak ösztönből - a banda egyre inkább előre tolja az énekesnőt, akinek egyedi és félreismerhetetlen, ugyanakkor dallamos és alapvetően finomabb hangszíne poppos túlsúlyú témák irányába löki el a produkciót.
A koronavírus és a karanténidőszak lélektani hatásait megéneklő Viral pattogós, fülbemászó, sokszor meghallgatható nóta, jól headbangelhető, de még jobban táncolható (bár nem biztos, hogy pont az elmúlt évek egyik legeredetibb zenekarától volt szükség egy újabb karanténdalra), a Strong viszont rendkívül tanulságos szövege ellenére is csak egy metalgitárral dúsított Lana Del Rey utánérzés. Ez utóbbi azért furcsa - ha nem is szomorú - mert egyrészt a dalhoz sikerült meghívni Noora Louhimót, aki pont nem olyan énekesnő, mint Ryd, hiszen karcos, mély hangjával például ilyen cuccokra képes, de ezúttal mégis csupán szomorúan döngicsél a háttérben. Másrészt könnyen támadhat az az érzésünk, mintha a dalhoz készített videoklip készítői félrekalibrálták volna a hangulatot, hiszen a banda eddigi egyik leglágyabb szerzeményéhez látszólag a Slipknot egyik használaton kívüli raktárából származó, okkult kellékekkel, latexcuccokkal és fekete színekkel meg lángokkal alkottak videót. Mindenesetre azért biztos, hogy a járvány utáni nagy fesztiválkoncerteken jópofa, öngyújtóval integetős performansz lesz ebből a dalból is.
Nem véletlen vannak a zenekaroknak frontemberei - akik általában az énekesek - és dalszerzői. A kettő persze számos esetben megegyezik, de sokszor viszont eltér. Ugyanis nem biztos, hogy az, aki kreatívan ír korszakalkotó dalokat, az képes ezeket a legjobb minőségben átadni a közönségnek. A legjobb példa erre az Iron Maidenből Steve Harris, aki stílust teremtett a különleges heavy metal zenekar nótáival, viszont kell azért egy Bruce Dickinson, aki ezeket a szerzeményeket utánozhatatlanul adja elő albumon és élőben egyaránt. Ugyanakkor mégsem árt, ha a frontember egyéniségéhez legalább nagyjából felérnek a zenésztársak, hogy ne tűnjenek csupán statisztának a zenei produkcióban. Az Amaranthe-ban még az egyik fő dalszerző, a gitáros - ráadásul szőke - Olof Mörck is eltűnik a háttérben abban a pillanatban, amikor Ryd megjelenik és énekelni kezd, olyan szinten diktálva a fő stílusirányt, amivel vitázni nem lehet. Kétségtelen, hogy amíg ez a csaj vezeti a zenekart, mindig ott lesznek a rohamosan népszerűsödő bandák között, ugyanakkor a dalról dalra egyre nagyobb mértékben a női énekre koncentráló produkció zenei világában csökkenni látszik a metalkreativitás. A Viral-ban és a Strong-ban például mintha ugyanaz a riff szólna végig a háttérből, de valahogy ez nem tudja érdekelni a hallgatót. Hosszú távon talán itt az a pont, amin érdemes lenne változtatni: a közönség is biztosan örülne annak, ha a színpadi produktum és a dalszövegek folyamatos fejlődése mellett a zenei lélek sem veszne ki az Amaranthe-ból.
