Összegyűjtöttünk kilenc olyan ikonikus, egyetemisták által kezdeményezett demonstrációt, amelyek nélkül más lenne a világ. 

Az egyetemi évek általában komoly és meghatározó jelentőséggel bírnak az ember életében – már nem gyerek, de még hihet valamiben. Mint egy jól elköltött reggeli kávé: az ember közben újságot olvas, készül az aznapra, amiből még bármi lehet – amiben még benne van minden potenciál.

Az egyetemi éveink alatt jó eséllyel olyan diáktársakkal és tanárokkal találkozunk, akikkel osztozhatunk a szakmai szenvedélyben és akikkel lehet közös nyelvünk. Az egyetem, mint a szellemi és kulturális örökség átadásának, illetve az előremutató kutatások létrejöttének színtere olyan szemléletmódot, világlátást és szellemi muníciót adhat, ami sokszor bőven túlmutat a szakmaiságon.

Egy összetartó, mégis sokszínű közösség pedig, mint sok egyetem diáksága, remek alapanyaga és kiindulási pontja olyan eseménysorozatoknak, amelyek bőven túl tudnak lépni az egyetemi kereteken, általános értékeket, igazságokat vagy kritikákat fogalmaznak meg, és ha egy szellemi központnak tartott intézményben történik valami, akkor az azért sok emberhez eljut.

A történelem során számos olyan diáktüntetés vagy diákszerveződés indult el, amely később forradalomhoz vezetett – ezek közül volt olyan, ami elbukott, de mindegyik hatása a mai napig érezhető. Diákok milliói írták be a nevüket a történelemkönyvekbe azzal, hogy felálltak és szót emeltek valami ellen, ami aztán kilépett az intézményekből és az utcán hömpölygött tovább.

1794, Krakkó

Lengyelországot 1772-es első felosztását követően, amikor is az ország jelentős orosz és osztrák befolyás alá került, a nemesség egy része saját érdekei mellett elkezdett az államéra is hangsúlyt fektetni – így érték el az országot a felvilágosodás eszméi, amelyek első szellemi központjai az egyetemek voltak.

Ez a folyamat adott kellő táptalajt ahhoz, hogy az évtizedek alatt egyre feszültebbé váló politikai helyzet az 1793-ban zajló második felosztást követően olyan ellenállást váltson ki, amely szellemi forradalomhoz és fegyveres harcokhoz vezessen – és bár a felkelőknek nem igazán volt esélye az orosz hadsereggel szemben, a harcokból még a krakkói egyetemi diákok is kivették a részüket. A beiratkozott 387 főből mintegy 200 fegyvert is vett a kezébe, hogy megvédjék az eszmét és a hazát, amelyben hittek. A Tadeusz Kościuszko, az amerikai függetlenségi háború egyik hőse vezette felkelés több győztes csata után végül elbukott.

1813, Jéna

A napóleoni háborúk véres és politikailag mozgalmas időszaka alatt indult el a német szellemi megújulás és nemzeti összefogás kora, mivel a polgárokban feléledt a francia megszállással szembeni ellenállás. Az eszmék megfogalmazásában, terjesztésében és megvalósításában nagy szerepük volt az egyetemi professzoroknak és a diákságnak – illetve a sorban létrejövő diákszövetségeknek, ahol szervezett módon készítették fel a diákságot. Jénában 1813-ban alakult meg az „Urburschenschaft”, vagyis Ősszövetség nevet viselő diákszervezet, amely célja egyértelműen az volt, hogy létrejöjjön egy egységes, nemzeti diákmozgalom, Németország pedig liberális alkotmányt kapjon. A szövetség jelszavai a Becsület, Szabadság, Haza voltak, és nagy lépéseket tettek a polgári értékrend kialakulásáért: a szövetség tagjai elvetették az akadémiai privilégiumokat és az arisztokratikus szokásokat, kiálltak a diákok erkölcsi tisztasága mellett, és szorgalmazták a szellemi megújulást is. A szövetség tagjai közül többen önkéntesként vettek részt a szabadcsapatokban és a fegyveres harcokban is.

1848, Pest-Buda

A magyar forradalom és szabadságharc kirobbanásában is fontos szerepet játszott a városi diákság, akiket nem kellett nagyon győzködni, hogy csatlakozzanak a forradalmi demokratákhoz és ifjúsághoz. A pesti orvos-, jogász- mérnök és bölcsészhallgatók lelkesedéssel üdvözölték a forradalmi eszméket és a 12 pontot, és a hangulat csakhamar a pesti polgárokat és cselekvésre buzdította.

A diákok hamar napirendre tűzték az oktatás problémáinak megvitatását is, és már március 17-én előálltak a 9 pontba szedett reformköveteléseikkel. Ezek számos része be is került az egyetemekről szóló 1848-as törvénycikkbe, amely kimondta az intézmény függetlenségét, illetve a tanítás és a tanulás szabadságának alapeszményét, ami a korban meglehetősen liberális, előremutató és demokratikus eszmének számított – és amit a mai napig kincsként kéne őriznünk.

1956, Budapest

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc is békés diáktüntetéssel indult: a műegyetemisták 1956. október 22-ei nagygyűlésükön 16 pontban foglalták össze a követeléseiket, amelyek között szerepelt a szovjet csapatok kivonása az országból, új kormány Nagy Imre vezetésével, szabad rádió, szabad véleménynyilvánítás és az általános, titkos, többpárti választások. A diákok a gyűlés másnapjára tüntetést szerveztek, hogy akaratukat nyomatékosítsák és kifejezzék szolidaritásukat a lengyel munkástüntetésekkel.

A békés tüntetéshez jóval többen csatlakoztak, mint az egyetemen tanuló diákok, hiszen ők megfogalmazott követeléseik egy jóval nagyobb társadalmi csoport óhajával vágtak egybe – és miután Gerő Ernő a rádióban este keményen bírálta a megmozdulást, a tüntetés órák alatt vált népfelkeléssé, majd szabadságharccá, amely végül kíméletlen megtorlást vont maga után. 1956 eseménysorozata a világsajtót is bejárta, öröksége és hatása a mai napig a 20. századi magyar történelem egyik legfontosabb sarokpontja.

1968, Párizs

Az 1968-as párizsi eseményeket is hasonlóképpen vízválasztónak tartják Franciaországban. Március 22-én a párizsi egyetem nanterre-i fakultánsán a diákok elégedetlenségüknek adtak hangot az oktatás körülményei miatt, és elfoglalták az egyetem tanácstermét. A rektor ekkor elrendelte a bölcsészkar ideiglenes bezárását, és 18 diák ellen fegyelmi eljárást indítottak – ám ez csak olaj volt a tűzre, amin a rendőrök erőszakos fellépése sem segített, hiszen erre rögtön szolidaritási tüntetések kezdődtek.

A diákok megmozdulásához később több millió munkás is csatlakozott, mert a diákok elégedetlensége mögött sokkal mélyebb és messzebb ható társadalmi folyamatok is meghúzódtak. Ugyan a munkások csak rövid ideig tudták érdemben támogatni a jövendő értelmiségi létüket és autonómiájukat féltő diákok mozgalmát, mert érdekeik nagyban eltértek az övéiktől, mégis célt értek országszerte zajló sztrájkok és tüntetések, és kedvezőbb munkakörülményeket harcolhattak ki maguknak.

Az országban 4 hétig teljes káosz uralkodott, és Charles de Gaulle majdnem bele is bukott az eseményekbe – ám végül a hirtelenjében kiírt választásokon pártja hatalmas fölénnyel nyert, így a diákok megmozdulása elbukott. Annyit viszont elértek, hogy nagyobb autonómiát kapjanak az egyetemek – és bár a legtöbb célkitűzésük nem valósult meg, a párizsi diáklázadások eseményeit sokan ma is vízválasztónak tartják, illetve olyan momentumnak, amely a jóléti társadalom átalakulásának több folyamatára is rávilágított.

1973, Athén

Görögországban 1974-ben ért véget a hét éven át tartó katonai diktatúra, amelyhez nagyban hozzájárultak az 1973-as diáklázadások eseményei is. Az 1967 óta hatalmon lévő junta számos olyan intézkedést hozott, amely egyre nagyobb ellenállást és ellenszenvet váltott ki az egyetemi diákokból, mert az oktatási intézményeknek és diákszervezeteknek egyre kevesebb mozgástere és döntési szabadsága volt. Egy Kostas Georgakis nevű diák egészen radikális módját választotta annak, hogy erre felhívja a figyelmet: 1970-ben öngyilkosságot követett el Olaszországban a katonai diktatúra ellen való tiltakozásképp.

Az első komolyabb megmozdulás során a jogi egyetem diákjai foglalták elé az egyetem épületét és barikádozták el magukat, így tiltakozván a diáktársaik besorozása ellen. A megmozdulásnak végül a rendőrök vetettek véget, akik erőszakos módon léptek fel a diákok ellen.

Ez volt a későbbi műegyetemi forradalom és lázadás egyik előeseménye, amelyre majd egy fél évvel később került sor. A műegyetemi diákok november 14-én kezdtek sztrájkba és foglalták el az egyetem épületét, ám nem sokkal később számos szimpatizáns és junta-ellenes tüntető csatlakozott hozzájuk. A diákok a náci Németországhoz hasonlították a juntát, és NATO-, illetve Amerika-ellenes jelszavakkal tüzelték a hangulatot (mivel a junta az amerikaiak segítségével juthatott hatalomra és maradhatott is ott).

A forradalomnak végül tankkal vetettek véget: a mai napig nem tisztázott, hogy pontosan hány civil, fegyvertelen áldozata is volt a leszámolásnak, mivel a junta szerint egyetlen műegyetemi hallgató sem vesztette életét, ám a leverésben több száz civil sérült meg.

A junta a későbbiekben nem tudta megtartani a hatalmat, és 1974-ben véget is ért a diktatúra.

1989, Prága

1989. november 17-én a nemzetközi diáknap alkalmával engedélyezett diákmegmozdulás zajlott Prágában, amely később rendszerellenes megmozdulássá nőtte ki magát – és amely később az akkori rezsim bukásához vezetett. A politikai változásokat, új vezetőket és szabad választásokat követelő tüntetők természetesen ekőször rendőri brutalitást kaptak válaszul, ám később – közvetve – részük volt a csehszlovák állam felbomlásának felbomlásában.

1989, Peking

AZ 1989-es év nem csak Európában, hanem Ázsiában is komoly politikai változásokat hozhatott volna. Kínában már a ’80-as évek közepe óta zajlottak megmozdulások és tüntetések, amelyek egy demokratikusabb állami berendezkedést szerettek volna elérni, ám a hatalom ezekre letartóztatásokkal válaszolt. A pekingi Tienanmen téren 1989. április 14-én kezdődött egy nagyobb, zömmel diákokból és fiatalokból álló tüntetés, akik Hu Jao-bang pártvezér temetésének előestéjén kezdtek gyülekezni, és amely később komoly konfliktusokhoz vezetett, és amely Gorbacsov azévi májusi látogatása után kapott újra lendületre. Onnantól kezdve naponta többszázezer ember lepte el Peking főterét és a környező utcákat, a vezetés pedig rendkívüli állapotot hirdetett. A kínai vezetés viszont igen keményen lépett fel a tüntetők ellen: a katonai beavatkozások által követelt emberéletek számát 20 és 100 ezer közé teszik, pontos számot viszont senki sem tud. A békés és fegyvertelen, a téren már hetedik hete tartózkodó tüntetőket a hadsereg végül tankokkal lőtte – a rendőrség pedig egyetemeken razziázott és tartóztatott le, börtönzött be a tüntetés megszervezésével vádolt fiatalokat.

A keményvonalas diktatúra fellépése nem, de annak erőszakossága az egész világot meglepte – Kína viszont az ilyen mértékű beavatkozással akadályozta meg a többpártrendszer kialakulását.

A téma azóta is tabunak számít az országban – a tüntetés és a vérengzés évfordulóján pedig érezhetően fokozott rendőri jelenléttel védik a teret.

1999, Teherán

Az 1999-es iráni diáktüntetés július elején kezdődött, amikor egyetemisták békés módon tüntettek a Salam című, reformista napilap megszüntetése ellen. A tüntetés estéjén rendőrök törtek be egy egyetemi kollégiumba, ahol megverték az álmukból felriasztott, védtelen diákokat. Az akció következményeképp több száz diák megsérült, és egy meg is halt.

Az ezt követő napokban több városban törtek ki zavargások, a szemtanúk szerint Teherán pedig valóságos csatatérré vált, amikor munkanélküli és a rendszerrel elégedetlen fiatalok is csatlakoztak a változásokat követelő diáksághoz. A rendfenntartó erők végül könyörtelenül elfojtották a megmozdulást, számtalan embert vertek meg, börtönöztek be, illetve sokan tűntek el nyomtalanul, akiknek a hollétéről a mai napi nem lehet tudni semmit.

A tüntetések után 20 évvel, a 2009-es iráni választásokkor közel nyolc hónapi tartó zavargások és tüntetések törtek ki az országban, amelyek egy élhetőbb és szabadabb rendszert követeltek maguknak.