A Pink Floyd ötödik nagylemezének a munkacíme még The Amazing Pudding volt, de ezt megváltoztatták, miután olvastak egy várandós nőről szóló cikket, akinek atom-pacemakert ültettek a mellkasába.
Az Abbey Road stúdióban rögzített albumnak az utóélete is különös, vannak rajongók, akik a zenekar legfontosabb munkáját látják benne, de például Roger Waters szerint egyszerűen a kukában a helye a lemeznek, és Gilmour sem szerette különösebben, szerinte minden tag mástól várta inspirációt, például Alan Parsons hangmérnöktől.
Persze, a hallgatóknak nem kell ismerniük az album keletkezési körülményeit, ami miatt Waters már a munkafolyamatok alatt elidegenedett a munkától. A címadó szvitben rengeteg effektet, kórusmotívumot használtak fel, abban az időben, amikor még nem létezett digitális technika, nem lehetett utólag hozzákeverni a zörejeket, precíz műveletekkel kellett összeilleszteni a szalagra rögzített plusz hangokat, amihez a zenekari tagoknak nem volt türelmük.
A klasszikus zenészek állítólag lenézték a Ron Geesin hangmérnököt és a zenekart is, amitől Watersnek és Gilmour-nak eleve elment a kedve az egésztől. Arról nem is beszélve, hogy az EMI félt a ragasztások okozta hangminőség romlásától, ezért nem engedte, hogy vágják a szalagokat, így a 24 perces szvitet egyben kellett a zenésznek feljátszaniuk. Pedig a lemez az A-oldala - melyen a maga a szvit is hallható – mai füllel hallgatva is különleges zenei élményt nyújt, a pop talán legjobb fúvós hangszereléseivel, és hát nevezzük nevén a gyereket: az Atom Heart Mother számos olyan előadót inspirált, aki a modern kortárs zenét házasította össze a filmzenével, hogy mást ne mondjunk, például Philipp Glass-t. Az album a Pink Floyd „állatfarmjának” első „háziállata” itt ugyebár egy tehenet látunk a coveren, csak később, 1977-ben lesz a zenekar „címerállata” a disznó. Az EMI nem volt elragadtatva a borítótól sem, (tervezte: Storm Thorgerson) és nemcsak a „tájidegen” tehenektől, hanem azért sem, mert semmiféle jelzés nem utalt arra, hogy egy Pink Floyd lemezt tartunk a kezünkben. A popkultúra hetvenes évek eleji különös státuszára utal azonban az, hogy az album listavezető volt Angliában (az Egyesült Államokban az 55.), mégis jórészt a következő, immár sokkal populárisabb Meddle című lemezzel kezdődött a zenekar szupersztár státusza, amit a 1973-as Dark Side Of The Moon-nal tetőztek be. Érdekes, hogy az Atom Heart Mother hangképe – bár elképesztően sok zörejt és effektet használtak - mégsem kötődik a jellegzetes, a zenekar középső korszakát jellemző Pink Floyd-soundhoz. Ehhez a kvantumugráshoz a Meddle kellett. Na jó, Gilmour karakteres gitározása már ekkor is védjegy értékű, és az is, ahogy Wright billentyűjátékára felesel.
KI kell emelni az album készítése során a négy zenekari tag mellett Alan Parsons és Peter Bown hangmérnökök munkáját, illetve a komolyzenei hangszerelésben és a kórusok irányításában is kiválóan teljesítő Ron Geesint is. Az Atom Heart Mother korszaklezáró album, a zenekar kísérleteinek dokumentációja, egy olyan hangzóanyag, ami nem elektromos árammal hoztak működésbe, hanem egy atom hajtotta pacemakerrel.
Pink Floyd
Atom Heart Mother
EMI /Warner
5 szám 52 perc