A Tenet az év egyik legagyalósabb filmjének ígérkezett, viszont éppen a legbutább lett.
Egy új Christopher Nolan-film önmagában is eseményszámba megy és elképesztően felsrófolt elvárásokkal találkozik, hát még akkor, ha a szóban forgó produkció vállán nyugszik a teher, hogy fél évnyi karantén múltán visszacsábítsa a nézőket a moziba, és megmentse ezt a filmfogyasztási formát. Azonban a Tenet (vagy legalábbis a marketingért felelős csapata) nem rettent meg ettől az extra jelentőségtől: az újra játszott Eredet elé elhelyezett kedvcsináló werkfilm is azt hangsúlyozta minden mondatában, hogy a Tenet lesz a nagybetűs MOZI, amit azért kell a lehető legnagyobb vásznon megnézni, mert ehhez foghatót még soha nem láttunk.
A Tenet alapötletét adó időinverzió is egy természetszerűleg vizuális és igencsak látványos megoldásnak tűnt, és tényleg ez is az alkotás fénypontja: újra és újra földhöz vág, ahogyan a technológia különböző szintjeivel szembesülünk, ráébredünk a megfordított ok-okozatiságra, vagy amikor ezt a motívumot az író-rendező annyira megcsavarja, hogy alig van esélyünk tartani a lépést a tőle megszokott nyaktörő tempó és remekbe szabott vágás mellett. Ráadásul Nolan filmről filmre jobb (akció)rendezővé válik: kollégái jelentős részének még egy szimpla kézitusa vászonra vitelébe is beletört volna a bicskája, hát még amikor egy időben előre és egy visszafelé haladó figura verekszik!
Azonban a Tenet látványmegoldásai nem égnek úgy az agyunkba, mint egy hasonló mű esetében, sőt a film egyenesen mostohán bánik saját alapötletével, nem formálja élménnyé, pusztán rejtvény-alapanyagként kell neki. Az igazán plakátra kívánkozó, agyeldobós időinverziókon sem időzünk el, azokat valahogy mindig csak fél szemmel látjuk a háttérben, és hiába a két és fél órás játékidő, a szereplők számára sincs tér próbálgatni, elsajátítani a technológiát. Hőseink csak úgy ráéreznek vagy egyszer-egyszer a maguk javára fordítják az időinverziót, miközben borzasztóan hiányoznak azok a klasszikus narratív mérföldkövek, amikor számos kudarc után először sikerül valamit véghezvinniük vele, vagy amikor egyenesen mestereivé válnak.
A Tenet egyszerűen elrepül szereplői és nézői feje felett is – és sajnos nem abban az értelemben, hogy nehéz ésszel felérni Christopher Nolan legújabb mestertervét. Bár tény, hogy az össze-vissza haladó idővel bonyolított cselekményt egy fokkal még nehezebb is kibogozni, mint az Eredet álomszint-rétegzését, azonban ezen a mentális tornagyakorlaton kívül semmit nem kíván tőlünk az alkotás. Mintha egy videojátékkal lenne dolgunk, ahol mindig éppen elég a következő feladatig látni, és ahol mindig e feladat megoldása szolgáltatja az élményt - még csak azt sem kell tudnunk (és akarnunk tudni), hogy miért kerültünk ide és hova megyünk ez után. Az egyedüli fejlődés pedig az benne, hogy a feladatok lépésről lépésre egyre bonyolultabbak.
Készségesen felsorolja az időutazás szokásos ellentmondásait, de nem kezd el gondolkodni róluk (vagy éppen azokról az emberi jellemvonásokról, amelyek az időben mozgás lehetőségének hatására előtörnek), mintha ez a keret csak arra kéne, hogy műfajilag el tudjuk helyezni a filmet. A karaktereknek pedig nincs múltja, nem állnak semmilyen viszonyban egymással, nincsenek vágyaik, elképzeléseik, jellegzetes/szórakoztató jellemvonásaik, a párbeszédeknek színt adó csipkelődéseik, ennek megfelelően pedig tulajdonképpen „karakterek"-ről is túlzás beszélni. Főhősünk (John David Washington) valóban csak egy „Főhős” - ezen a néven hivatkoznak rá a film szereplői és a stáblista is, ez pedig igen beszédes abból a szempontból, hogy figurája egy színtelen-szagtalan-karizmátlan, agyatlan küldetésteljesítő-robot. (Ebben az is közrejátszik, hogy Washingtonból hiányzik az a sárm és magabiztosság, ami egy Bond- vagy Ethan Hunt-féle egyszemélyes hőshöz szükségeltetik - neki láthatóan inkább azok a harsány, vakmerő figurák állnak jól, amilyennel a BlacKkKlansmanben is berobbant.)
De autentikus videojátékként a Tenet nem is igényel többet, mint egy testet a néző számára, aki velünk együtt kapkodja a fejét a körülötte zajló káoszban, nem kérdez és nem önállósítja magát, hanem szolgalelkűen megy arra, amerre irányítják. Az időutazós filmek kedvenc visszatérő dilemmája az eleve elrendeltség és a szabad akarat egymásnak feszülése – Nolan láthatóan már kezdetben úgy döntött, és olyan filmet akar, ahol minden könyörtelenül az ő előre kitalált koncepciója szerint érvényesül, és a látszatát sem akarja meghagyni annak, hogy szereplői döntéseket hozhatnak, dilemmákon rágódhatnak és egymásnak feszülhetnek. Ugyanakkor, ha minden kezdettől fogva egy kényszerpályán történik, nem fogunk semmiért és senkiért izgulni, a revelációk pedig nagyjából annyira lesznek katartikusak, mint megoldani egy sudokut.
Ezért is fából vaskarika a kritikák által bőszen átvett „ne próbáld megérteni, csak érezd!” tételmondat, hiszen bár azt jól leírja, hogy a filmet mennyire hidegen hagyja, nézőjéhez mi jut el belőle, közben az érzelmekben egyébként sem dúskáló Nolan-életmű darabjai közül érzelmileg a Tenethez a legnehezebb kapcsolódni, és végső soron a rejtélyek megoldása iránt is ezért veszítjük el az érdeklődésünket. Miért foglalkozzunk azzal, hogy az író-rendező az Eredet-álomszinteket megszégyenítően csavargatja az időt, amikor eleve semelyik végkimenetelnek sincs késztetésünk szurkolni?
És a Tenet emiatt nem, hogy nem okos, hanem kifejezetten buta film, hiszen lényegében csak a svájci órákat megszégyenítő mechanikájából áll. Persze, ez a mechanika több agymunkát igényel, mint egy Halálos iramban vagy egy Transformers megfejtése, de Scorsese-terminológiával élve ugyanolyan vidámpark-mozit látunk, csak ez kicsit máshogyan próbál hatni az érzékeinkre. De néhány divatos hívószón kívül ugyanúgy nem reflektál világunkra, az emberi gondolkodásra és érzelmekre, és ugyanúgy nem áll össze benne semmi, ami a felszínes szórakozáson kívül mélyebben megmozgatna.
Erre csak rátesz egy lapáttal, hogy ez az elfuserált Eredet-utánérzés egy Bond-mozi külsőségeivel toppan elénk. Alapvetően azzal nem lenne probléma, hogy Nolan az általa tisztelt és szeretett kémlegenda mítoszából kölcsönöz a világot keresztül kasul bejáró, jól öltözött ügynökök motívumával. Csakhogy pont attól nem tudja kézzelfoghatóvá tenni az emberiségre leselkedő fenyegetést vagy éppen a sztori érzelmi magját jelentő abúzív párkapcsolatot, hogy minden jelenete egzotikus helyszíneken és jachtok fedélzetén, dúsgazdag fegyverkereskedőkkel és tömegpusztító fegyverekért zajlik.
Persze a Misson: Impossible-széria egyre zajosabb sikere is mutatja, hogy bőven van még lehetőség a hagyományos kémtörténetek grandiózusságát úgy átértelmezni, hogy abból ne áporodott pózolás, hanem remekbe szabott szórakozás legyen. Ezzel a Tenet is megpróbálkozik néhány alkalommal, de az uralmat óhatatlanul átveszi az idő- és cselekménykavarás, és ahogyan egyre melodrámaibban próbálja bizonygatni saját fajsúlyosságát. Ezzel persze nem múlja alul egy hamisítatlan nyári popcornmozi szintjét, és azért még akár ünnepelhetjük is, hogy ugyanazt a hatást a megszokottól lényegesen más megközelítéssel éri el. De Christopher Nolantől és főleg egy ennyire kreatív alapötlettől sokkal többet várna az ember öncélú agytornánál.
Hiszen a legfőbb csavar, hogy a rengeteg videojáték-párhuzam ellenére a Tenetet azért nem lehetett videojátékként megvalósítani, mert ha egyszer is letérnénk a kijelölt útról, egyszer is önálló szándékok lépnének a gépezet fogaskerekeiként működő figurák helyére, Nolan mesterterve kártyavárként omlana össze. Mondhatni, a legendás alkotó ezúttal saját eszén is túljárt, és magát szorította sarokba azzal, hogy cselekményszövésének elemei és agyzsibbasztó fordulatai önmagukért kell, hogy létezzenek. (És talán ezért ez az első Nolan-mű, amelynek fordulatai időként bántóan átlátszóak.) Hogy elsüssem az utolsó Eredet-áthallást: a Tenet lényegében arról szól, hogy Christopher Nolan tud-e rajzolni egy labirintust, amit pontosan két és fél óráig tart (saját magának) megoldani. És tud. De ezt kár filmnek nevezni és kár nézők millióit becibálni hozzá a moziba.
