Nem csak szörnyeket, hanem világot is láthatunk Hellboy első két novelláskötetében.
Ma, amikor szebbnél szebb díszkiadásokban jelennek meg a világ legjobb képregényei magyar nyelven, nehéz elképzelni, hogy egy évtizeddel ezelőtt még olyan híres karaktereket sem lehetett nálunk hosszú távon eladni, mint Hellboy. Ám idővel felnőtt egy generáció, aki gyerekkora óta rajong a nyugati képregényekért, a nagyvásznat meghódító adaptációőrület pedig sok idősebb olvasó fejét is az illusztrált hőstörténetek irányába csavarta. Beköszöntött a képregényeladás magyarországi reneszánsza, a Vad Virágok Könyvműhely pedig néhány év alatt, nyolc kötetben, ráadásul szemrevaló, gyüjteményes Omnibusok formájában is publikálta az abszolút klasszikus Hellboy-fősorozatot. Ám itt nem álltak le, idén Mike Mignola pokoli küllemű, de annál emberibb lelkű hőse nem kevésbé híres novelláiban siet a járványhelyzetbe belefáradt magyar olvasóközönség segítségére.
Mike Mignola maga írta Hellboy rövid történeteit is, és habár ezek közül jó néhányat meg is rajzolt, számos esetben átadta a ceruzát és papírt a képregényvilág más nagy művészeinek. Az első két novelláskötet, a Hellboy Mexikóban és A gonosz két arca a kereszténymitológiából, folklórból és pszichológiából táplálkozó sztorik mellett különleges vizualitással rendelkezik, amely a hébe-hóba előforduló, gyengébb epizódokat is letehetetlenné teszi. Utóbbiból persze kevés van, és az ilyen, kevésbé emlékezetes történetek amúgy is csak néhány oldalasak. A jobban kidolgozott, mélyebben szántó felvonások megbabonázó hatást gyakorolnak az olvasóra.
Ehhez valószínűleg hozzájárul az, hogy a fősorozat előtt játszódó rövid történetek olvasásakor már tisztában vagyunk Hellboy végzetével, életének későbbi nagy harcával. Ám ezekben a novellákban még a legsűrűbb viharfelhőket megelőző, korai kalandjait követhetjük, és szinte már szánjuk, mert jól tudjuk, küzdjön meg akárhány vámpírral, zombival, kísértettel, fantommal, ősi istenséggel és megfogalmazhatatlanul összetett démonalakkal, az apokalipszis és saját predesztinációja elleni háború még hátra van. Üdítő élmény olvasni, ahogy a fiatal pokolfajzat Rasputin, Baba Yaga, a vérkirálynő, a győztes féreg és Artúr király örökségének felfedezése előtt - mondjuk ki - naivan járta a világot a Paranormális Kutató és Védelmi Hivatal ügynökeként, szörnyeket ölve és ártatlanokat védelmezve. A pörgős és olvasmányos, Hellboyhoz méltóan nem túlgondolt, atmoszférájukban azonban rendkívül intelligens történetek Mexikótól Norvégiáig és Malajziától Írországok végigkatalogizálják világunk sötét lényeit, miközben a szép új világ színfalai mögött rejlő gonoszságot is kivesézik.
A Hellboy-novellák újfent egyértelművé teszik, hogy miért vált Mignola óriássá az illusztrált könyvek piacán: pontosan azt csinálja, amihez ért, sosem akar másnak tűnni, elkerüli a fölösleges, erőltetett fordulatokat. Hagyja, hogy az ősi mitológiák hatalmai és a horrorfilmekből ismert szörnyek eddig nem látott manifesztációi megragadják fantáziáját, és sírkamrákon, kísértetjárta múzeumi tárlatokon és áldozatra leső démonházakon át vezessék a végső revelációig, amely tulajdonképpen abban áll, hogy minden földöntúli jelenés mögött rejtőzik valami különösen és rémisztően emberi vonás. Erre a legjobb példa Hellboy kultikus karaktere, akit ahogy kiragadnak a szülőhelyeként ismert párhuzamos világból, az emberek problémáival szembesül. Hellboy átéli a kamaszkori identitásválságot (az Éjféli cirkusz című, varázslatos fejezetben), rálel az igaz barátságra, és félholtra vedeli magát, amikor ezt elveszik tőle (elsősorban mexikói kalandjai során). Mindeközben szűkszavú, durcás cinizmussal szembesül napról napra azzal, hogy mindig lehet még rosszabb, pont mint egy gyerekkori álmaitól megfosztott, de leállni képtelen átlagember. Mignola hősének nagysága és sikere abban áll, hogy ő mi vagyunk, csak velünk ellentétben, Hellboynak még annyi lehetősége sem adatott meg, hogy ápolt emberi külső és szép mosoly mögé bújtassa a káoszt, ami benne uralkodik.
A második kötet végén látható vázlatok mellett olvasható az egyik Hellboy-rajzoló, Richard Corben megjegyzése, mely szerint a pokolfajzatot kizárólag Mignola tudja igazi valójában papírra vetni, és végső soron ez így is van. Legalábbis ha azt vesszük, hogy Hellboy megjelenítése valóban összeforrt Mignola egyedi, szögletes, néhol falfestményre hajazó képeivel, és tényleg ebben a stílusban tűnik igazán hitelesnek. Ám ez nem csorbítja a rövid történetekben szerepet kapó más művészek érdemeit, kiváltképp Duncan Fegredo esetében - vele a fősorozatban is találkozhattunk -, aki az Éjféli cirkuszban pont a Mignolától nem megszokott, gördülékeny, szinte már mesekönyvszerű rajzokkal láncolja magához figyelmünket. Az Esernyő Akadémiával híressé vált Gábriel Bá már kevésbé rugaszkodik el az eredeti Hellboy-vizualitástól, A koporsókészítő 2. című történetben Mignola nyomdokaiban jár, Richard Corben pedig szürreális oldalról közelíti meg az eseményeket, amelyben persze az is segít, hogy ő kapta meg a legelvontabb fejezeteket Mignolától, kiváltképp A sanda embert, amely már-már Neil Gaiman-re emlékeztető, sokrétű fantasy.
Utóbbi történet ilyen szempontból kivétel, mert habár a fősorozatban Mignola is szerette a grandiózus, nagyívű cselekményvezetést, novelláiban az egyszerűbb, könnyebben fogyasztható, de nagyon hatásos, ütős történeteket részesíti előnyben, amelyek a világvége fenyegetésével még kevésbé foglalkozva, természetfeletti lények segítségével osztanak meg emberi tanmeséket. Például arról, hogy a palacsinta az emberiség egyik legzseniálisabb találmánya, a tisztátalanul szerzett pénz átégeti a kapzsi ember kezét, és nem tanácsos a keselyű és zsákmánya közé lépni.
