Country roads, take me away... avagy Nyugat-Virginia megmutatja brutális oldalát.
Mindig izgalmas filmes eseménynek számít, amikor az aktuális mozikorszak fiatal tehetségei közül többet is összeverbuválnak egy olyan produkcióhoz, amely egyik nagy franchise-hoz sem tartozik, hanem az aktuális slágereken kívül helyezkedve, a régi vágású filmszínház kedvelőihez próbál szólni. Napjaink legnagyobb streamingszolgáltatója, a Netflix még gyakorolja az igazán kiemelkedő egészestés filmek megalkotását (és ez egyre többször sikerül is nekik) ám a nagyszerű casting terén már évek óta jeleskednek. Ezúttal Donald Ray Pollock regényének adaptációját mutatták be The Devil All the Time (a magyar felületen Mindig az ördöggel) címen, olyan kiváló nevekkel felvértezve, mint Tom Holland, Sebastian Stan, Robert Pattinson, Jason Clarke és Bill Skarsgård.
Vér, halál, bumm a fejbe, újra és újra. Nyugat-Virginia erőszakos oldaláról nemigen szóltak a híres country-énekek, megteszi hát helyettük Donald Ray Pollock, aki nemcsak az eredeti regény szerzője, hanem a filmadaptáció narrátora is, és utóbbi szerepkörében egyenesen remekel, öblös hangszínével próbálva leplezni, hogy mennyire élvezi az erőszak krónikáját, amelyben ő lehet a nézők kalauza. A történet, amit bemutat számunkra, nem éppen leányregény. A több szálon futó cselekmény a II. világháború sokkjából Vietnam poklába tartó Amerikai Egyesült Államok ‘50-es és ‘60-as éveit mutatja be Nyugat-Virginia festői vidékének tükrében. A bökkenő csak az, hogy ezt a vidéket vérrel festették: Arvin Russell (Holland) világháborús veterán apa (Skarsgård) fiaként született, majd hamar árvává vált, és nagyanyja gondozásában nőtt fel a szintén megárvult Lenora (Eliza Scanlen) társaságában. Szüleik erőszakos halálának terhét tudatlanul is sorsukon cipelve a két fiatal egyre mélyebbre süllyed az aggresszió ismétlődő ciklusában, amely tovább fokozódik a poros kisváros új és nem éppen tiszta lelkű prédikátorának (Pattinson) megjelenésével és az országutakat végiggyilkoló pszichopata páros, Carl (Clarke) és Sandy Henderson (Riley Keough) feltűnésével.
A Mindig az ördöggel erőszakos és felzaklató film, és ilyen szempontból már első képkockáival veszélyes vizekre téved, hiszen az agressziót ilyen radikális mértékben előtérbe helyező történetek gyakran önkényessé válnak. Antonio Campos rendező azonban elkerüli, hogy műve ezt a benyomást keltse, ám kissé ellentmondásos módon teszi ezt: azzal teremt létjogosultságot az erőszaknak, hogy minden mást határozottan kizár. Az erőszakról mesél erőszak által, erőszakos múltból haladva erőszakos következmények felé. A huszadik század közepének a világháború poszttraumás stresszében szenvedő Amerikáját mutatja be, amelynek pszichológus gyanánt a hidegháborúval kell beérnie, így nincs lehetősége felgyógyulni a sokkból, hiszen néhány év elteltével Vietnam kopogtat az ajtón: mintha a cselekmény vérontásra kárhoztatott antihősei éreznék, hogy a huszadik században nincs menekvés a brutalitás gyűrűjéből, így a két háború közti időt is egymás gyilkolásával töltik.
Az erőszak és a halál mellett a vallás válik Campos fontos motívumává, ám mielőtt ettől megkönnyebbülnénk, már az első jelenetben egyértelművé válik, hogy ebben a történetben egyetlen fohász sem hallgattatik meg. A nyitójelenetben egy keresztre feszített, megkínzott katonát segítenek át bajtársai könyörületből a túlvilágra, később pedig egymást váltják a téveszméktől kínzott prédikátorok, akik közül az egyik még saját feleségét is megöli, mert hiszi, hogy Isten hatalmával feltámászthatja, másikuk pedig szexuális ragadozó énjét próbálja képmutató áhítattal takargatni. Hiába minden ima, a vendetta és az erőszak körforgása az összes szereplőt utoléri.
Kár, hogy ez a körforgás három-négy kanyarral többet fordul a kelleténél, és az érdekes felütés után már túlnyújtott bevezetésével is előre vetíti, amiről végül megbizonyosodhatunk: Nyugat-Virginia pisztollyal a kezükben született, eltévelyedett lelkei kezdetben még látszólag családért, istenért és igazságért küzdenek, ám aztán rendezőjük úgy rákap a vér izére, hogy csakhamar már a gyilkolásért önmagáért ölnek, és velük együtt a film is irányát és célját veszti. Fejlövésről fejlövésre, a játékidő derekán túl már vontatottan és unalmasan zakatol egy olyan végkifejlet felé, amely tulajdonképpen nem mond ki igazi konklúziót, csupán konstatálja, hogy az erőszak együtt él az emberrel, bilincseiből pedig lehetetlen szabadulni. A probléma az, hogy ezt az egyetlen, keserű tanulságot már sokkal korábban leszögezte, így tulajdonképpen kezdő gondolata válik végkifejletévé is, ezzel a beteljesedés érzetének hiányát és a majd száznegyven perces játékidő indokolatlanságát hagyja maga után.
Mindezek tudomásul vételével a Mindig az ördöggelt elintézhetnénk annyival, hogy jó alapgondolatokból építkezve, ügyes rendezéssel indulva végül ordenáré nagy üres lufiként pukkan az arcunkba. Ám a minden pozitívuma ellenére végül csalódást keltő összképen azért eshet nehezünkre túllépni, mert a produkcióban felsorakozó nagyszerű színészek jóval többet érdemeltek volna. Ki gondolta volna, hogy ennyire jól fog állni Tom Hollandnek, ha átmenetileg szakadt farmerre cserélni a Pókember-jelmezt? Mintha ráöntötték volna a láncdohányos suttyó szerepét, aki szarrá ver mindenkit, aki egy ujjal is hozzáér mostohahúgához. Robbert Pattinson annyira szürreális furasággal hozza figuráját, hogy az már zseniális, Jason Clarke pedig profi a művészi hajlamait gyilkolással kiélő redneck szerepében. Megbabonázó látni, ahogy a cselekmény 8 éve alatt a gyilkos társaként utazó, önmagát meggyűlölő Sandy szerepében Riley Keough is arculatot vált, Bill Skarsgård pedig félórás mellékszerepében végre az AZ természetfeletti bohóca mellett más miatt is emlékezetessé válik.
A kimagasló színészgárda tekintetében kínos belegondolni abba, hogy néhány év múlva valószínűleg a Mindig az ördöggel lesz az a film, amelyre úgy fogunk visszagondolni, mint a maratoni hosszúságú krimire, amely nem igazán szólt semmiről, de mégis ütött, mert a 2010-es és 2020-as évek amerikai színészszakmájának krémje gyilkolta benne egymást. Aztán majd legyintünk, és mégis inkább megnézzük a legújabb Pókembert.
A Mindig az ördöggel adatlapja a MAFAB - Magyar Filmadatbázis oldalán.
