A Téli menedék című film kivételesen megrázó pszichiátriai tanulmány, mozgóképes formában.
Fizikális vagy szexuális bántalmazás, zaklatás, terror, cyberbullying, megfélemlítés, elnyomás vagy egy közvetlen családtag halála. Nehéz lenne és nem is szabad röviden összefoglalni, hogy mennyi különféle, kisebb vagy nagyobb lelki és mentális trauma érhet egy embert gyerekkorában, amelyek aztán alapvetően formálják felnőtt személyiségét, de a legrosszabb esetben élből megnyomorítják azt. Életünket ráadásul társas lényként, másokkal szorosabb vagy lazább kapcsolatban élve, egymástól függve és egymásra hatást gyakorolva élünk. Így vagy úgy, akarva-akaratlanul másoknak is átadunk valamennyit saját belső sérüléseinkből, és csak reménykedhetünk abban, hogy nem fog több embert is érintő tragédiába torkollni az a sokk, ami a lelkünk mélyén csírázik. Severin Fiala és Veronika Franz The Lodge (vagy magyar verzióban Téli menedék) című alkotása a lehető egyik legrosszabb eshetőségen gondolkozik el.
A tizenhét éves Aiden (Jaeden Martell) és tizenkét éves húga, Mia (Lia McHugh) élete egy csapásra megrendül, amikor válófélben lévő szüleik problémái öngyilkosságba hajszolják édesanyjukat (Alicia Silverstone). Apjuk, Richard (Richard Armitage) az ezt követő hat hónapban mindent megtesz azért, hogy a gyászoló gyerekek hajlandóak legyenek megismerni új párját, Grace-t (Riley Keough). A fontos és remélhetőleg a depresszív időszak végét jelentő találkozásra néhány nappal karácsony előtt, egy izolált, magányos tóparti házban kerül sor. A meghittnek szánt ünnepi készülődést megszakítja, hogy Richardnak vissza kell utaznia a városba, így Aiden, Mia és Grace magukra maradnak az egyre súlyosbodó hóvihar miatt a kis házikó falai közé zárva. Az anyjuk elvesztésének feldolgozásával küzdő gyerekek és a keresztény fundamentalista szektavezér porontyaként nevelkedett fiatal nő traumái a közös gyógyulást is jelenthetnék, ám ehelyett még nagyobb bajok okozóivá válnak.
Az intelligensebb horrorfilmek vagy a pszichológiai thrillerek körében gyakori, hogy a félelemkeltő elemek a történet valamely karakterének vagy karaktereinek lelki sérüléseiből fakadnak, esetleg ezek szimbólumaiként jelennek meg, és a szörnyszerű jelenések dacára pont ebben a konnotációban rejlik az a valóságosság, amely tudva-tudatlan halálra rémíti a nézőt. Az elmúlt 5-6 évből kettő igazán kiemelkedő alkotást hozhatunk példaként erre az elbeszélési stílusra: az ausztrál kultklasszikus The Babadook-ot, valamint az újdonsült horrorsláger-figura, Ari Aster Örökség című alkotását. A The Lodge mindkét említett műre emlékeztet, ám hozzájuk képest valamelyest kisebb kaliberrel lő, értem ezt úgy, hogy a jelenetek egyszerűen megvalósítható, de zseniális ötleteket dolgoznak ki, valószínűsíthetően szerényebb erőforrásból, viszonylag kevés részletből. A The Babadook és az Örökség visszafogottabb, ellenben talán még hatásosabb kistestvéreként a The Lodge díszleteiben és rendezésében egyszerű alkotás, de minden egyes beállítását, kameramozgását és színészét hímes tojásként kezeli, és olyan masszívan és profin építi be mindegyiket az összképbe, ami nagy meglepetést okoz a pszichothrillerek kedvelőinek, különösképp mivel kevésbé népszerű és eléggé alulértékelt alkotásról van szó.
Egy adott filmet - különösen a streamingkorszakban, amikor több ezer alkotás van karnyújtásnyira - általában akkor nézünk végig, ha képes fenntartani érdeklődésünket, leköt, jelenetről jelenetre kíváncsivá tesz és húz magával. A The Lodge ilyen szempontból nagyon különös produkció, hiszen igencsak lassú folyású, első fél órájában nem túl cselekményes, de már ekkor is érdeklődést kelt a mélyrehatóbb pszichológiai témákra fogékony nézőben, mert hangyányi rezgésekkel, rövid utalásokkal vagy valamelyik pazar színész egy-egy tekintetével elveti benned a gondolatcsírát, hogy itt valami többről van szó. Lesz itt még valami. Nagy és megdöbbentő. A legjobb pedig, hogy ez nem csalás, nem ámítás, valóban remek fordulatok szunnyadnak az alkotók tarisznyájában. Az alapvető keretek lefektetését, a központi traumák bemutatását és a cselekmény alapkoncepciójának megteremtését követően, a játékidő második felében két alkalommal is óriási csavarral változik meg a film felállása. Mindkét fordulat átértékeli az addig látottakat, szakmai körökben talán úgy mondanák, hogy olimpikonok kecsességével ugorja át a cápát, alaposan meglepve a gyanútlan nézőt. Idővel arra is rájöhetünk, hogy nem horrort látunk, hanem egy rendkívül fajsúlyos pszichológiai thrillert, olyan mélyen szunnyadó drámával, amely a megfelelő pontokon gejzírként robbant pokoli lyukat a fagyos, téli környezetbe.
Grace tizenkét éves koráig fanatikus apja szektájának börtönében élt, azóta is magában hordozva a sérüléseket, amelyeket a végül csoportos öngyilkosságba torkolló csoport okozott számára, Aiden és Mia pedig olyan korán veszítették el édesanyjukat, amelyből semmilyen nyakatekert magyarázattal nem lehet tanulságot levonni, csak a felfoghatatlan fájdalmat. Mi történik akkor, amikor ennyi tomboló szenvedést összezárunk egy olyan, mindentől mérföldekre fekvő házban, ahová még a térerő is csak hosszas unszolásra tér be? Nem lehet mit tenni, hagyni kell, hogy a szörnyek előbújjanak az ágy alól és szembe kell nézni velük. A főszereplők traumái számos mélyreható jelenetet eredményeznek, és rendkívül sokat foglalkoznak a fundamentalista vallásosság veszélyeivel, a történet helyszínén található keresztény tárgyakat Grace szemén keresztül teljesen új megvilágításba helyezve. Így válik a Fiala-Franz rendezőpáros műve kamerára olvasott pszichiátriai dolgozattá, amely a halál központi motívumát párhuzamosan közelíti meg a vallás, a gyász, a félelem és a spiritualitás oldaláról.
A cselekmény mozgatórugóját leginkább Grace gyerekkori hányattatásai jelentik rémálmok, látomások és a vallásos jelképektől való iszonyodás képében, a bonyodalom alapját azonban a gyerekek traumája adja és ez a kettő, nagyon különböző, de ugyanúgy a gyerekkorból fakadó sokkélmény úgy simul egymásba, mint Bergman A hetedik pecsétjének végén, a hegytetőn táncoló balga szerencsétlenek, és ez a fájdalmas körtánc a maga sötét módján bizony tökéletes, viszont csak és kizárólag egyvalaki, a Nagy Kaszás szemszögéből szép. Az övéből viszont nagyon.
A betonsűrűségű, tudományosan összetett és lélektanilag brutális alkotás a nézőnek mély magába fordulásra, a színészgárdának pedig erőteljes parádézásra ad lehetőséget. Jaeden Martell-t leginkább az AZ első részének főszereplőjeként ismerhetjük, és ezúttal is rátermetten építi tovább magát a horror/thriller zsánerben, ráadásul Lia McHugh is rendkívül hiteles, az más kérdés, hogy szerencsétlen szülei hogyan dolgozzák fel kislányuk látványát egy ilyen sokkoló filmben. A gyerekszínészeknek megadott jogos kredit után azonban Riley Keough nevét kell duplán aláhúzni, a fiatal színésznő ugyanis valószínűleg szimbolikus ágyút kovácsolt Grace karakteréből, amely irdatlan módon fogja bebikázni karrierjét. Legalábbis remélhetőleg, ugyanis azt a szánni való meghurcoltságot, hátborzongató mentális terhet, megerőszakolt ártatlanságot és elfojtott indulatot, amely mind egyszerre összpontosul Grace karakterében, csak a legnagyobb tehetségek tudják úgy bemutatni, ahogy Keough teszi.
Minden érdeme dacára természetesen érthető, hogy a The Lodge nem arat osztatlan sikert a nagyközönség körében, inkább a kritikusok és a szakma tartják nagyra - a The Babadook-ra emlékeztetve ezen a téren is. Nehezen emészthető, bivalykemény pszichológiai thrillerről van ugyanis szó, amely kikapcsolni garantáltan nem fog senkit, ugyanakkor olyan profin dolgoz fel nagyon veszélyes és félelmetes, de ízig-vérig valóságos dolgokat, hogy attól - ha kibírjuk a stáblistáig - jelentősen érettebbé válhatunk. Nekem személy szerint vagy nyolc év óta ez az első film, ami után rémálmom volt. És lehet, hogy velem van a baj, de ezt kivételes pozitívumként tartom számon.
A The Lodge/Téli menedék adatlapja a MAFAB-Magyar Filmadatbázis oldalán.
