Három csodálatos ember, három páratlanul szenvedélyes és kalandos élet, három nő, aki beleszeretett Afrikába.

Ottlik Géza Buda című regényében az első világháború alatt egy gyerek harsány „Nicsak! Asszonykalahúz!" felkiáltással nyugtázza a női jegyellenőrök felbukkanását a villamoson. Manapság ez a jelenség aligha lepne meg bárkit is, hiszen gyakran már a szerelvény vezető fülkéjében is hölgy ül. Léteznek vajon tipikus férfi szakmák? Kegyetlen klíma, nehéz terepmunka, mindenre elszánt orvvadászok, vadállatok és életveszély... Nem biztos, hogy ideális munkafeltételek egy nő számára. Mi azonban továbbra is szeretjük tágítani a határainkat, sőt néha olyan dolgokat csinálunk, hogy a környezetünk széttárja a karját, és mai szóval élve csak annyit mond: nem százas a csaj.

Így történt ez az osztrák születésű Joy Adamson esetében is, akinek tálcán kínálta volna magát a kényelemben eltöltött nagypolgári élet. A fürkésző szellem című önéletírásában  megkapó őszinteséggel vall csapongó természetéről, a pályaválasztás és a párválasztás terén tapasztalt nehézségeiről. Ma egyre inkább átérezhető problémák ezek, és a különböző gazdasági vagy családi háttér ellenére cikkünk főszereplőiben van valami közös: az útkeresés időszakában lecsaptak egy váratlan kiugrási lehetőségre, amit úgy hívtak, hogy Afrika. Joy második férje botanikus volt, aki Kenyában kutatta az európaiaknak addig ismeretlen növényfajokat. Szerteágazó tanulmányai (pszichológia, zene, szobrászat) már korábban elültették az asszonyban a felfedezés izgalmát, így aztán nagy lelkesedéssel vágott neki a kalandnak. Minden újszerű és csodálatos volt neki ezen a rendhagyó nászúton: egzotikus növényeket, virágokat örökített meg fényképszerű rajzain, később a bennszülöttek törzsi viseletét festette vászonra, megismerkedett Louis Leakey antropológussal és részt vett a mai Tanzánia területén folytatott ásatásokban, ősember-maradványok után kutatva. A valódi áttörést az életében George Adamsonnal való találkozása hozta: a lobogó, hirtelen természetű asszony és a hallgatag, magának való vadőr kapcsolata az egymást vonzó ellentétek klasszikus példája volt, kisebb-nagyobb buktatókkal egész további életük során egy párt alkottak. Joy harmadszor is férjhez ment (az optimizmus győzelme a tapasztalat felett), az afrikai kontinens iránt érzett vonzalom és csodálat pedig mindenképpen egy stabil közös vonása volt az Adamson házaspárnak, ami sokszor átsegítette őket az eltérő vérmérsékletük miatt kialakuló konfliktusokon. Egyszer aztán egy véletlen vadászbaleset következtében három elárvult oroszlánkölyök került hozzájuk, az egyiknek a nevét az egész világon ismerik: ő volt Elza, akinek a jóvoltából Joy mind amatőr etológusként, mind íróként kiteljesedhetett. Az Oroszlánhűség című könyv váratlan világsiker lett, a szerző pedig azontúl ugyanúgy két világban élt, ahogy emberkézzel nevelt, vadonba visszaengedett védencei: egyfelől a magányos tábori élet a sátorban, egyszerű körülmények között, a természet közelében, másfelől pedig pörgős felolvasókörutak, a nagyvárosok luxusszállói, ünnepélyes díjátadók, hírnév és csillogás. Csakhogy saját bevallása szerint nála sem volt kérdés, hogy a két világ közül melyikben gyökerezik: született öntörvényű vad volt, ugyanakkor elragadó és lehengerlő társasági lény is, csakúgy mint az oroszlánja, a gepárdja vagy a leopárdja, és akárcsak Elza, Pippa és Penny, maga Joy is ügyesen egyensúlyozott a kétféle létforma között. Mindenütt helytállt: a nehéz terepmunka és az afrikai hőség éppoly kevéssé viselte meg, mint a könnyed, szellemes bájcsevegés második Erzsébet királynővel a könyvéből készült film londoni bemutatóján. Hubert Géza Wells Az állatidomár is ember című könyvében megemlékezik arról, hogy Joy még idős korában is rendkívül kacér és elbűvölő teremtés volt: gyors észjárása, humora, csípős nyelve nagy hatást gyakorolt a férfiakra. Miért is töltötte akkor élete nagy részét egy eldugott helyen, távol mindentől, sokszor a férjétől is, csak az állataira koncentrálva? Egy helyütt azt írja, az állatokkal való kapcsolata mindig tiszta és átlátható, az embereket viszont gyakran csak a saját vágyain és elvárásain keresztül látja, így végül óhatatlanul csalódik bennük. Az a béke és idill, amit Afrikában átélt a nagymacskákkal való munka során, tulajdonképpen a könyvek sikerének kulcsa is egyben: egyfajta helyreállított, újra megtalált paradicsomi állapotot tükröz, amire a lelke mélyén minden ember vágyik. A kölcsönös kötődés és bizalom, amit az addig kegyetlennek és megközelíthetetlennek hitt ragadozókkal kialakított, felülírta a kor emberének állatokról alkotott elképzeléseit, és egyben lefektette az állatviselkedéstan alapjait. Az állatok visszavadítása nem csak annyiból állt, hogy kivitték őket a szavannára majd sorsukra hagyták őket: ez egy hosszú, sokszor évekig tartó folyamat volt, ami alatt megtanították nekik mindazt, amit normális esetben kölyökkorukban elsajátítottak volna az anyjuktól és más fajtársaiktól, sőt azután is figyelemmel kísérték a sorsukat, miután megtanultak megállni a saját lábukon. Joy részletes összehasonlító feljegyzései Elzáról,  Pippáról és Pennyről hozzásegítettek minket az Afrikában élő nagymacskafélék megismeréséhez, és felhívták a figyelmünket arra a küzdelemre, ami azóta is folyik a természetvédők és az élővilág kizsákmányolói között. Ezt az aprócska nőt sem a kora, sem törékeny alkata nem tarthatta vissza attól, hogy azt az életet élje, amit szeret: csípőprotézisével botorkált a sziklák között, visszajáró vendég volt a missziós kórházban ahol kisebb-nagyobb sebeit varrták össze, az éjszaka közepén hurcolkodott ki a sátorból az áradások miatt, munkakedve mégis végig töretlen maradt. Mikor egyik esti sétája során orvvadászok végeztek vele, hasztalan próbálták tettüket a vad oroszlánokra fogni: mindenki tudta, hogy Joy Adamsont sosem kellett félteni szeretett Afrikájának nagyvadjaitól. Gazdag életművét olvasgatva ráébredünk, hogy tulajdonképpen saját magára is gondolt, mikor Elzáról szóló könyvének címet adott: Born free, azaz Szabadnak született.    

Némileg hasonló életutat járt be az amerikai születésű Dian Fossey, akit ma már a hegyi gorillák legfőbb védelmezőjeként ismerünk. A nyughatatlan fiatal nő sokáig kereste azt a hivatást amelyben ki tud majd teljesedni, közgazdásznak és állatorvosnak is tanult, majd mindkettőt félbehagyta, végül munkaterápiából szerzett diplomát és Kentuckyban a Korsair Gyermekkórházban vállalt munkát mint rehabilitációs pszichológus. Sokat elárul a személyiségéről, hogy ezekben az években egy rozoga kunyhóba költözött és egyedül élt, 15 km-nyire a várostól, a környezetének tiltakozása ellenére. Ez a visszavonultság mintegy előrevetítette a későbbi tábori életet Afrikában. Pedig Dian nem volt éppen antiszociális: remekül kijött a gondjaira bízott gyerekekkel, a kórház titkárnőjével pedig életre szóló barátságot kötött. Csakhogy valami nem hagyta nyugodni, úgy érezte, ennél többet tartogat számára az élet. Ez a homályos vágy végül egy afrikai utazásban öltött testet: Dian kölcsönt vett fel és annak rendje-módja szerint bebarangolta a titokzatos kontinenst. A sorsa örökre megpecsételődött mikor vezetője oldalán megpillantotta az első hegyi gorillát a Virunga vidéken: már tudta, hogy vissza fog térni ide. Érzelmileg feltöltődve utazott haza Amerikába, egy jóképű vőlegényjelöltet is hátrahagyva. A frigy afrikai szállásadója fiával végül nem valósult meg, viszont három évvel később a híres antropológus, Louis Leakey előadókörútja során útba ejtette Louisville-t, Dian pedig kapva kapott az alkalmon, hiszen Afrikában annak idején az ásatások helyszíne is lenyűgözte. Az előadás után megszólította Leakey-t és átnyújtotta neki írásos beszámolóját a három évvel ezelőtti 'gorillás kalandjáról'. Az antropológus ezt égi jelnek vette: éppen jelentkezőket keresett egy hosszú távú megfigyelő munkára, ugyanis azt vallotta, hogy az emberszabású majmok tanulmányozásával közelebb kerülhetünk az emberiség fejlődésének megértéséhez. Egy helyes fiatal lányt, Jane Goodall-t már megbízott a csimpánzok viselkedésének felderítésével, hátra voltak viszont még a gorillák és az orángutánok. (Az orángutánokat végül egy Biruté Galdikas nevű, litván születésű lány vállalta, akit nagyon inspirált Fossey és Goodall munkássága. 1971-ben utazik majd férjével Borneóra, hogy életét a főemlősök tanulmányozásának szentelje.) Leakey úgy vélekedett, a nők kifejezetten alkalmasak erre a feladatra, ugyanis velük született empátiájuk és gyengédségre való hajlamuk segíti őket az állatokkal való kapcsolatteremtésben. Szándékosan nem zoológushallgatókat keresett, ugyanis a szűz elme benyomásaira volt kíváncsi: szerinte a tudás megfigyelésből, személyes tapasztalatból kellett hogy származzon. Már-már kegyetlenségnek tűnhet, ahogy Louis Leakey bedobta Dian-t a mélyvízbe: egyedül kellett helytállnia Afrika egyik legveszélyesebb részén, úgy, hogy nem beszélte a helyi nyelveket, nem látta át az ország bonyolult politikai viszonyait, és semmiféle előzetes tudással nem rendelkezett a nagymajmokról. A hegyi gorillák hideg, nyirkos élőhelye nem éppen eszményi választás egy asztmás, tüdőgyulladásra hajlamos nő számára, ám Dian minden nehézséggel kész volt megküzdeni. Néhány hónap alatt belerázódott a munkába, gyakorlott nyomkövetővé vált, megszámlálta és beazonosította az elszórtan élő gorillacsoportok egyedeit, feljegyezte viselkedésüket, és ami a legfontosabb, sikerült elfogadtatnia magát ezekkel a különleges, rejtélyes állatokkal. Megfigyelései óriási jelentőséggel bírtak, ugyanis a gorillák egészen addig valamiféle mitikus szörnyekként éltek a köztudatban, az emberek többsége egy fogait csattogtató King-Kong-szerű lényt vizionált, ami válogatás nélkül támad mindenre, ami mozog. Megkapó társas viselkedésük, szociális hajlamuk, kíváncsiságuk, összetartásuk, az hogy képesek olyan érzésekre mint az öröm, a gyász, a fájdalom vagy a harag, ezek mind-mind olyan meglepő felfedezések voltak, melyek felhívták az emberek figyelmét az állatvédelem jelentőségére. Ebben a kérdésben pedig Dian nem ismert tréfát: noha tudatában volt annak, hogy a helyi törzsek szemében ő csupán egy betolakodó, az orvvadászatnak és az állatkertek megbízásából végrehajtott foglyul ejtési akcióknak pedig időtlen 'hagyománya' van ezen a vidéken, mégis fevette a kesztyűt és hadat üzent mindenkinek, aki fenyegette a gorillákat és élőhelyüket. A Nemzeti Park területét akkoriban senki nem tartotta tiszteletben, a törvényeknek senki sem szerzett érvényt, Dian szeretett gorillái gyakorlatilag egy védtelen és törékeny jövőjű populáció tagjai voltak, akiknek a fennmaradása erősen kérdéses volt. Mialatt Dian közel húsz éven át foggal-körömmel küzdött egy olyan ügyért, melyet joggal érezhetett fontosnak, gyakran folyamodott extrém eszközökhöz, ezért sokan bírálták: csapdákat tett tönkre, marhákat hajtott el vagy fújt le festékszóróval, tilosban járó orvvadászokat kergetett félelmetes maszkban, sőt egy csoport vezérének kisfiát is 'túszul ejtette' egyszer. Volt más választása? Dian-nek Afrika sosem mutatta azt a kedves, segítőkész arcát, amiről a Tanzániában táborozó Jane Goodall beszélt. Igaz, ő nem is mutatkozott soha gyengének: fellépése határozott, olykor agresszív, mondhatni férfias volt, a helyiekből így méltán váltott ki bizalmatlanságot, ugyanakkor ne felejtsük el, hogy első kongói táborában fél évet tölthetett csupán, azután egy belpolitikai viszály miatt a katonák elhurcolták, őrizetbe vették: csak lélekjelenlétének és ügyességének köszönhette, hogy megmenekült. Sok fehér embert teketória nélkül kivégeztek akkoriban. Ezt követően táborozott le Ruandában, ahol kutatómunkája további részét végezte. Megtanulta, hogy a gyengeségnek nincs helye ezen a vidéken. Ugyanakkor hátrahagyott levelei, naplói bizonyítják, hogy ő is hús-vér nő volt, aki nap mint nap küzdött a magánnyal, örült ha társra lelt (legtöbben a fotós Bob Campbell-lel való románcára emlékeznek), szenvedett mikor elhagyták, egyik kedves gorillájának brutális levadászása után pedig sokáig pánikrohamok és rémálmok gyötörték. Mikor 1985 decemberében egy amerikai filmproducer utazott hozzá, hogy tárgyaljanak Gorillák a ködben című könyvének lehetséges filmadaptációjáról, már nem találta életben: Dian előző éjszaka gyilkosság áldozata lett. Sok ellensége volt, a tettes kilétére azóta sem derült fény. Az alapítvány amit létrehozott Ruandában ma az ő nevét viseli, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a helyiek ne csak a halott majmokat érezhessék hasznosnak a megélhetésük szempontjából. A táborhely közelében található síron a következő felirat áll: senki sem szerette nála jobban a gorillákat. A megfogalmazás talán helytállóbb lenne így: senki sem tett nála többet a gorillákért.

Jane Goodall-t nem kell bemutatnunk a magyar olvasóknak, hiszen többször járt nálunk, Pesthidegkúton pedig még egy tanösvényt is elneveztek róla. Ő a természetvédelem arca világszerte, népszerűségét kétségkívül annak is köszönheti, hogy a harcos vonal helyett az empatikus, segítő irányt képviseli. Felismerte, hogy a környzetvédelmet az embereknél kell kezdeni: Gyökerek És Hajtások (Roots & Shoots) programja nehéz sorsú, szegény körülmények között nevelkedő gyerekeket tanít, egy szebb jövő lehetőségét nyújtva a következő generációnak, ő maga pedig fáradhatatlanul előadásokat tart, könyveket ír, és persze fél szemét azért mindig szeretett csimpánzain tartja. Szerinte a sorsa akkor dőlt el, mikor egészen kicsi korában egy plüss csimpánzt kapott ajándékba, az egykori alvótárs ma is megbecsült holmi otthonában. A Dr. Dolittle könyvek és Tarzan története voltak a kedvenc meséi, tücsköt-bogarat hazahordott a kirándulásokról, édesanyja pedig megértően figyelte lánya állatszeretetét. A húszas évei elején Jane baráti meghívást kapott egy kenyai farmra, így hát útnak indult Afrikába. A véletlenek különös játéka folytán találkozott Louis Leakey antropológussal, akinek a kutatásai annyira lenyűgözték, hogy elszegődött hozzá titkárnőnek. Leakey akkoriban már komolyan fontolgatta az emberszabású majmok tanulmányozásában rejlő lehetőségeket, Jane pedig hajlandónak mutatkozott arra, hogy határozatlan időre a csimpánzokhoz szegődjön megfigyelőként. Hogyisne, hiszen ez volt a gyerekkori álma! 1960-ban, 26 évesen szállt partra Tanzániában, és hamar otthonosan érezte magát a festői Gombe rezervátumban. Mivel a helyiek erősen ellenezték, hogy egy nő egyedül lakjon ott, Jane azzal a feltétellel kapta meg a beutazási engedélyt, hogy az anyukájának el kell kísérnie őt. Így is történt, és mivel anya és lánya egyformán vonzódott a természethez, ebből semmilyen konfliktus nem származott. Jane kapcsolata a helybéli afrikaiakkal sokkal jobban alakult Dian Fossey helyzetéhez képest, amiben kétségkívül az is közre játszott, hogy míg amerikai kolléganője nem volt könnyű természetű ember, addig Goodall igazi derűs egyéniség volt aki hamar megtalálta a közös hangot mindenkivel. Ő maga később úgy nyilatkozott a The Guardiannak, egyáltalán nem érezte magát hátrányban nőként mikor Gombéba érkezett. Szerinte az afrikaiak akkor még mindig nem rázták le magukról a kolonializmus rossz emlékét, és a fehér férfiakban gyakran ellenséget láttak, viszont rajta mint 'gyenge nőn' megesett a szívük, és segítettek neki amiben csak tudtak. A megfigyelő munka azért így sem volt egy leányálom: Jane hajnaltól sötétedésig járt a csimpánzok nyomában, este pedig a papírmunka következett, vagyis az aznapi megfigyelések lejegyzése. Eleinte reménytelennek tűnt akár csak megpillantani a majmokat, de Jane nem adta fel. Egyszer egy hegytetőről végre észrevette a csapatot, amint a völgyben játszanak és pihennek. Ezután több mint egy évbe telt, mire az állatok teljesen elfogadták a jelenlétét és végre a közelükbe engedték férkőzni ezt a furcsa, nyakigláb 'betolakodót'. Jane-t sok támadás érte, mikor cikkeit elkezdte publikálni a National Geographic magazin. Túl érzelmesnek találták, rosszallták hogy elnevezi megfigyelésének alanyait és személyiséget tulajdonít nekik. „Csak azért ő a címlaplány, mert szép lábai vannak” – mondták róla. Jane, akit nem lehet kihozni a sodrából, ma ezen is csak derűsen mosolyog: „De hát tényleg szép lábaim voltak... Nem igaz?” – mondta a The Guardian magazinnak egy nemrég készült interjúban. Persze megteheti, hogy viccelődjön: ma már az egész világon elismerik a munkáját, akárcsak Dian Fossey, ő is ledoktorált Cambridge-ben, a csimpánzokkal kapcsolatos megfigyelései pedig megrengették az akkori tudományos világot. Két olyan dolgot fedezett föl a majmoknál, amit addig csak az embernek tulajdonítottak: a természeti dolgok (faág, kő) eszközzé alakítását, majd eszközként való használatát, és ennek a tudásnak tanulás útján történő átörökítését az utódokra. Aki Jane könyveit olvassa a Gombéban töltött időszakról, az hamar rájön, ez a munka teljes embert kíván. Goodall azonban nemcsak mint etológus volt jelen Tanzániában: férjhez ment Hugo von Lewick operatőrhöz, és 1967-ben fia született. Visszaemlékezései szerint ez a vidék csodálatosan alkalmas volt a gyereknevelésre, mert az ember együttműködésben élt a természettel, és csak az igazán fontos dolgokra koncentrálhatott. Jane tehát valamelyest kakukktojásnak számít cikkünk szereplői között, mert bár úttörő szerepe volt a tudomány és a környezetvédelem területén, emellett a 'klasszikus' női szerepeket sem utasította vissza. Joy Adamson a rezervátumok védelmén és támogatásán túl nagyrészt a saját maga örömére foglalkozott az állatokkal, Dian Fossey pedig magányos harcos karaktere miatt nehezen tudta a helyi lakosságot maga mellé állítani, és sok ellenséget szerzett Afrikában mire elérte, hogy ügyét komolyan vegyék. Jane Goodall viszont egyedülálló módon ötvözte magában a sikerhez szükséges emberi és női tulajdonságokat, ma is aktív szószólója a környezetvédelemnek és töretlenül hisz a jobb jövőben. Ez a három nő a maga módján generációkat inspirált, könyveiket ma is olvassák az egész világon, és így vagy úgy de példaképül szolgálhatnak sok kislánynak, akik esetleg arról álmodoznak, hogy egy nap majd a saját útjukat szeretnék járni. Pedig ha divatban volnának még a múlt században használatos munkakönyvek, bizony mindhármójuk bizonyítványában joggal állna ott a figyelmeztetés: a hölgy egy kissé bogaras...