Lehet-e apolitikus egy költő? Szerzőnk, aki Weöres és Hamvas Béla életművének szakértője, izgalmas és aktuális gondolatai Weöres '56-os forradalomhoz fűződő viszonyáról.

1.

Kell-e a költőnek a politikával foglalkoznia? Úgy kell-e, ahogyan innen vagy onnan elvárásokat támasztanak vele szemben, akár hatalmi, akár ellenzéki, akár baráti oldalról? Vajon, ahogy a kor, amelyben a költő él, egyre szélsőségesebb, egyre nyomasztóbb lesz, úgy a költőnek is ugyanúgy szakítania kell, pártosnak kell lennie, akár pro, akár kontra?

Kellemetlen közkérdések ezek 2020-ban éppen úgy, mint az 1950-es években voltak, amikor Weöres Sándor került olyan helyzetbe, amit utólag sokkal nehezebb megérteni, mint akkor, amikor a korban benne éltek az emberek. Könnyű ma régebbi korok alkotói felett, különösen egy-egy döntésük miatt ítélkezni, ahogyan mai művészek felett is úgy törnek pálcát sokan, hogy nem is ismerik őket, műveiket. Mert sokkal nehezebb megpróbálni megérteni azt, hogy az életben vannak nem fekete-fehér, nem igen-nem döntések, s végül, hogy a politika - a közös ügyekkel való foglalkozás - ugyan része az életnek, de nem a legfontosabb része, különösen egy alkotó művész számára. Egy művésznek - nem túl meglepő módon - a művészet a legfontosabb, annak kiteljesítése, alkotásainak, műveinek tudásához és tehetségéhez mérten a legjobban való megteremtése, majd pedig, ha a lehetőségek engedik, a közönséghez való eljuttatása. (Most nem beszélek arról, hogy külön az egyénnek milyen sokkal fontosabb dolgai vannak az életben, mint a politika, gondolok itt a szellemi, lelki és testi egészségre és kiteljesedésre.)

A hallgatás két évtizedében még Hamvas Béla is lemásoltatta gépiratait, hogy tanítványainak, barátainak oda tudja adni írásait. Nem az asztalfióknak írt, naplóiból és leveleiből világosan kiderült, hogy Hamvas tudta, vagy legalább remélte, hogy életműve előbb-utóbb elérhető lesz az olvasók számára is. Azt persze nem gondolhatta, hogy ennek kezdete halála után két évtizeddel lesz, s fél évszázadnak kellett eltelnie, hogy Hamvas többé-kevésbé teljes életműve előttünk lehessen, mert Hamvas Béla 1948-tól 1968-ig nem jelenhetett meg. Bár voltak elvétett kísérletek arra, hogy újra publikálhasson, valójában ezek gyakran Hamvas miatt nem folytatódhattak. Hamvas, aki nem „kívánta letenni a garast” sehova, s nem írt vörös farkat esszéi elé, nem kötött kompromisszumot, vagyis ahogyan ő fogalmazott, egy baráti visszaemlékezés szerint: „Tudtommal, itt csak én tettem le a garast.”

Tegyük hozzá, hogy műfordításokat ő is, felesége is vállalt ez időszakban, főleg a hatvanas években, de leginkább csak olyan semleges szövegeket, mint a négy kötetes japán regény, a Gendzsi regénye (1963), amely fordítása nem éppen a legjobb, ő maga sem szerette, de politikai súlya megjelenésének egészen biztosan nulla volt a korban. Ezzel együtt Hamvas Béla és tanítványa Weöres Sándor teljesen más utat jártak be azokban az évtizedekben, amikor az élet minden területét átjárta a politika és megmérgezte azt.

2.

Visszatérő kérdés Weöres Sándor kapcsán, hogy mennyire volt apolitikus költő? Mennyire érintette - vagy hagyta hidegen - kora és a történelem, amely életét kétségtelenül befolyásolta?

Lőcsei Péternek, a kiváló filológusnak, van egy nagyon jó, összefoglaló tanulmánya arról, hogy Weöres Sándort milyen támadások érték attól kezdve, amikor Olaszországból feleségével hazatértek 1948-ban, egészen A hallgatás tornya című verseskötetének megjelenéséig (1956-os évszámmal, 1957 tavaszáig). Ahogy Lőcsei tökéletesen összefoglalja:

 „Weöres Sándornak 1947 és 1957 márciusa között mindössze egy önálló kötete, a gyermekverseit tartalmazó Bóbita jelent meg. A mellőzésben többek között Jékely Zoltánnal, Szabó Magdával, Pilinszky Jánossal, Nemes Nagy Ágnessel, Kálnoky Lászlóval, Áprily Lajossal, Vas Istvánnal, továbbá feleségével, Károlyi Amyval osztozott. Az elhallgatás, elnémítás egyik előzménye az a kritikai össztűz volt, amely 1945 és 1947 közötti könyveit fogadta. Hamvas Béla, Bajcsa András és Szentkuthy Miklós dicsérő szavait elnyomták Szigeti József, Horváth Márton, Keszi Imre, Kónya Lajos, Zelk Zoltán és más kritikusok értékelései. Természetesen ebben a megkülönböztetésben is akadtak társai. A vélemények többsége nem esztétikai alapú, hanem politikai, ideológiai indítékú volt. Némelyikük egyenesen egzisztenciális támadással ért föl. A baloldali retorika gyakran teremtett olyan ellenségképet, amely egy-egy alkotó vagy közösség mételyező hatását sugallta. Várkonyi Nándort és Weöres Sándort együtt kívánták hitelteleníteni Hamvas Bélával, illetve a Sorsunkkal. Más összefüggésben – a Válasz kapcsán – ugyanígy jártak el Illyéssel, Szentkuthyval, Weöressel. Mintha egy-egy szerző nem csupán műveivel, hanem kisugárzásával, baráti kapcsolataival is fertőzne, másokat is rossz útra terelne. ”

Lőcsei Péter: Költők a Hallgatás tornyában.

Lőcsei Péter írásából is nagyon jól láthatjuk, hogy Weöres Sándor nagyrészt a műfordítások révén tartotta magát fenn a vizsgált időszakban, s majdnem mindent lefordított, amit kapott, beleértve a kor néhány szovjet és kínai kommunista költőjét is. Sőt, amiről Lőcsei nem beszélt tanulmányában Mao Ce Tung (1959) és Ho Si Minh verseit is. Mindez a teljes Weöres életmű tükrében a műfordítások elenyésző része, hiszen Weöres fordította Li Taj-Po, Tu Fu vagy Po Csü-ji számos versét, ezer másik költőé mellet. Ráadásul Weöres is sokszor nyersfordításokból dolgozott, s inkább stilisztának tartotta magát, mint műfordítónak. Weöres kínai kapcsolódásáról egyébként írtam a 2019-ben Kínában megjelent Teljesség felé utószavában, amely írásnak a magyar változata Kozmikus költészet címmel a Magyar Hangban (2020. július  17 és 24.) olvasható.

Weöres 1989-ben halt meg, 2013-ig kellett várni, hogy az Elhagyott versek című kötet megjelenhessen, amit a teljes életmű mellé rakva, pontosan láthatjuk, hogy Weöres mit is gondolt Sztálinról, a kommunizmusról, vagy 1956-ról és a politikáról.

Hamvas és Weöres, mester és tanítvány más utat járt be. Az utókor sokféleképpen értékelhet egy-egy döntést, de el nem ítélhetjük íróinkat, költőinket. Pláne, hogy mi már ismerhetjük a történelmet és a közben született életművüket, amit hátrahagytak számunkra. Különösen fontos fordulópont volt 1956 mindenki életében, aki azt megélhette. Ezt éreztem valahányszor volt szerencsém olyan barátaimmal beszélgetni 1956-ról, akik tanúi voltak az eseményeknek, mint például a nagyszerű költővel, irodalomtörténésszel - Gömöri Györggyel, vagy éppen a csodálatos zenésszel, Tommy Víggel.

3.

Hamvas Béla és 1956 kapcsolatáról már beszéltem és írtam  –, de alighanem 1956 azért olyan fontos a magyar történelemben, mert volt benne egy pillanatnyi lehetőség, amikor őszintének kellett/lehetett volna lennie e népnek saját magával szemben, s van akinek ez sikerült, van akinek nem. ’56-ot azonban nem csak a szovjet verte szét, s ami utána jött, nem lehetett csak a szovjetek számlájára írni.    

Ahogy Hamvas Béla fogalmaz az Interview  című esszéjében:

„Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika elárulta.

Minek árulta el?

Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert halni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás.

Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze.

Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész földön egyesegyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túlhatalom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt?

Évek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az időről, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízűen ettek és ittak, ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több, mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz.

Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyúrtak zsebükbe a libapecsenyén hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe, mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutogatnák őket a panoptikumban: íme, akiknek drágább volt a selyem nyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat. Mintha életnek lehetne tartani azt, amit ezek élnek, mintha költészet és zene és dráma lenne az, amit ezek csinálnak, mintha lehetne ilyen feltételek között élni akár csak hivatalban, vagy gyárban.

Persze élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtőzni és hallgatni, és napszámos munkát vállalni, és fogakat összeszorítani, és nem lázadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott és bőszült görcsben élni, és nem engedni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól? (…) Majd igazolják őket. Lemosogatják őket, bekerülnek a lexikonba, az irodalom és a kultúrtörténetbe, mint akik magas esztétikai értékeket valósítottak meg. Milyen történelem lesz ez?”

(Hamvas Béla: Interview - részlet.)

Ezt az idézetet nem árt minden október 23-án elővenni és megfontolni.               
De mi vezetett 1956-hoz?

Két ismeretlen, hagyatékban maradt Weöres Sándor vers jó válasz lehet erre. 1951-ben írja az alábbi töredékét:

„Minden családban,
bilincs csörög,
ágyban másznak
a börtönök,
vágóhídon
a nép hörög.

Az iszonyat,
a rémület
leteperik
a lelkeket,
örök pokol,
ki hiszi még,
hogy enged a jég,
hogy derül az ég?

Az égen vészterhes
üstökös söpör;
lenn ötágú szörny
tetűként gyötör.

Ki hiszi még
a tiszta eget,
a bimbós tavaszt,
az oszló ködöt?
Tízmillió magányos nyögés
az ajtók mögött.”

Lőcsei Péter idézett írásából kiderül, hogy Weöres Sándor mi minden ment keresztül, dolgozatát végül az 1956-os kéziratban maradt Rapszódia a kivívott szabadságról című vers egy változatának közlésével fejezi be, aminek két változata is van az Elhagyott versek (413 oldal) kötetben. Jó lenne, ha ez a vers is gyakran elhangzana ’56-os ünnepségekkor, pláne az a pár strófa, hogy:

„Itt lakájokat tenyésztettetek
özönével tíz év alatt,
érdem volt a jellemtelenség:
hogy győzzük most a jó utat?

(…)

E tíz év a javunkra válik,
ha kijártuk az iskolát:
zsarnokot többé ne növesszünk,
akármilyen ígérgetéssel
húzza nyakunkra az igát.”

Egyébként a Rapszódia… nagyon is pozitív kimenetelű, teli reménységgel, optimizmussal. Ám az 56-os forradalom leverése is megjelenik Weöres ismeretlen verseiben, méghozzá így:

„Míly mámorító volt
a viszonylagos szabadság
legszerényebb szirmának
puszta ígérete is –
egy percig tartott és már nincs sehol,
szakad ránk hegynyi tömegben a por.”

(Míly mámorító volt. Elhagyott versek. 416. o.)

 és:

„(…) S a dús, hatalmas, bölcs nyugati népek
nézték, ahogy póznára csavarják beleinket,
egy mozdulatuk elég lett volna
s meg nem szabadítottak minket,
se saját jövendőjüket. Rájuk fekete angyal se száll:
mint egy fészek darazsat a mérges permet,
úgy fojtja meg őket a keleti szélben
koronátlan, szégyenletes halál.”

(Végül angyal szállt le ránk – részlet. Megjelent a Holmi 1989-es októberi számában is, más variánsban.)

és végül, ami Hamvas gondolataira rímel:

„(…) Az ember, bűvölettől leigázva,
dalt zeng kínzóinak dicséretére,
csak élni hagyják, akár kiherélve!

De már a kátyút harc döreje rázza
s őrök, rabok szörnyű testvérisége
együtt bukfencezik az éjszakába.”

(Beforrt a végső felhő-repedés - részlet.) 

4.

Weöres Sándor idézett versei a nagyközönség előtt jórészt ismeretlenek. Nem tudjuk, hogy szerzőjük nem is akarta életében megjelentetni őket, vagy nem tudta. Weöres végül a negyvenes és ötvenes évek sorozatos támadásai után kerülte a direkt politikai kijelentéseket, árnyaltabban, nagyobb ívekben fogalmazott, amúgy is lényegesen szélesebb történelmi-irodalmi horizonton gondolkodott, mint sok kortársa. Az igazság az, hogy ha az ember sokat foglalkozik művészeti, metafizikai, poétikai, történelmi kérdésekkel, akkor megérti, hogy a mindent megmérgező poltikai attitűd, valójában sokszor nem több, merő hisztéria. Tudatmódosult állapot, amely olyasmire készteti az embereket, akár pro, akár kontra, amit normálisan nem cselekednének. Mindez pedig valójában nem a poltika szó nemes jelentése, hanem annak teljes félreértése, nem a közügyekkel való foglalkozást jelenti, hanem a hatalom akarását, vagy éppen a mániákus lázadozást az ellen, amin nem tudunk változtatni, s ami éppen a mi cselekedeteink következtében vagy azok ellenére jött létre.

Mostanában gyakran eszembe jut egy történet Lao-céről és a kínai császárról, amikor számonkérik Weörest, Hamvast vagy más írónkat, költőnket azért, mert nem mentek agyonlövetni magukat azonnal, ehelyett írtak, alkottak, sőt Weöres még így-úgy meg is jelenhetett, mint fentebb vázoltam. A történet úgy szól, hogy a kínai császár egy nap meglátogatja Lao-cét a nagy bölcset, hogy segítsen rendet teremteni a császárságban, mert mindent ellepett a korrupció, a hazugság, a lopás, az ellenségeskedés. Ahelyett, hogy tanyáján bölcselkedne, kertészkedne, méhészkedne, írogatná a kis versikéit, itt lenne az idő, hogy végre valami praktikusra használja nagy bölcsességét és segítsen rendet teremteni a pusztuló birodalomban. Lao-ce, ekkor megkérdezi a császárt, hogy császárság szívében, a Tiltott városban, a császár személyes otthonában minden rendben van-e? A császár elmondja, hogy dehogy is, ott is borzasztó dolgok történnek, az emberei korruptak, az egész családja züllött és hazug, a felesége gyűlöli és megcsalja, a gyerekeiről inkább ne is beszéljünk. Lao-ce erre hazazavarja a császárt, azt mondja neki, hogy hogyan akarsz rendet a közös dolgokban, ha a saját ügyeidben sincs rend? Menj haza, rakj rendet az életedben, s rend lesz a világodban is! Kezd azzal, hogy kitakarítod azt a helységet, ahol élsz. Kezd azzal, hogy tisztán tartod fekhelyed, ahol alszol. Kezd azzal, hogy elmosod az edényeidet magad után. Folytasd azzal, hogy egy napon nem hazudsz másoknak és magadnak, nem lopsz, nem ártasz, nem ítélkezel. Tanulj meg megbecsülni mindent, amit az élet adhat. Haladj egyik napról a másik napra, és a hatás nem marad el. Ezt tanácsolta Lao-ce a kínai császárnak egy félig-apokrif történet szerint.

Végül Weöres Sándor Ima című versénél kevesebb aktuálisabb és politikaibb verse van, amivel érdemes ezt az esszét befejeznem:

„Úristen oltalmazd népünket attól,
hogy gyötörjék.
De méginkább oltalmazd attól,
hogy ő gyötörjön másokat
vagy övéit és önmagát.”

(Ima. Elhagyott versek. 14. o.)