Nemzetközi horrormaraton az őszi napokra.
Meg sem próbálom azt állítani, hogy mindössze tíz filmmel kellőképpen lefedhető a mozgókép művészetének izgalmas és sosem kimerülő globális palettája, azonban a sokrétű színtér megismerésében nagyban segíthet, ha egy adott, érdeklődésünket felkeltő tematika kapcsán több ország alkotásait is megtekintjük. Megkapó és lenyűgöző látni, hogy milyen eltérő elemekkel, ugyanakkor esetenként mégis hasonlóan jelennek meg egy távol- vagy közel-keleti, egy észak- vagy dél-amerikai, egy ausztrál vagy egy európai művész kamerája előtt a legfontosabb emberi érzelmek, mint a szeretet, a bűntudat, a harag... vagy éppenséggel a félelem. Tekintettel arra, hogy az egyre hűvösödő októberi napokban, a halloween és a mindenszentek idején sok filmrajongó adja át magát a horrorműfaj rejtelmeinek, jelen cikkben a félelem, a rémület, a nyomasztó lelki bizonytalanság, és az ezeket a vásznon vagy a képernyőn megszemélyesítő sötét alakok és szörnyek képezik a tematikát. Az alábbi tíz nemzetközi alkotás összeválogatásakor célom az volt - mivel tudtam, hogy a teljesség igénye nélkül kell dolgoznom -, hogy izgalmasabbnál izgalmasabb országokba kirándulva lehetőleg ne az adott nemzet filmiparának legnépszerűbb rémfilmjét, hanem egy véleményem szerint kevésbé ismert darabot mutassak be. Lássuk, hogy sikerült-e! (Az alkotások címeik betűrendjében követik egymást - a nemzetközi, anyanyelvi és esetlegesen rendelkezésre álló magyar címek közül pedig igyekeztem azt megadni, amelyikkel a leggyakrabban találkozhatunk.)
#Alive (Dél-Korea, 2020)
2020-ban az internetszolgáltatás összeomlásától a közösségi média újraindításáig tart a világvége. Az évtizedek óta gyümölcsöző dél-koreai filmipar legjobb zombihorrorja kétségtelenül a Train to Busan, ugyanakkor a Netflixen debütált #Alive is jogosan tart igényt figyelmünkre, hiszen az újmédia és a közösségi hálózatok létfontosságúvá vált jelenlétével teremt keretet dinamikus túlélőtörténetének, amely nagyvonalakban ugyan nem újszerű, apróbb részleteiben viszont annál több kreativitást rejt. Akciójeleneteire viszonylag sokat kell várni, de amikor robbannak, akkor ezt kimagasló rendezésben teszik, az élőhalottrohamok között pedig a legváratalnabb pontokon jól adagolt, fanyar humor színesíti az élményt.
A betolakodó (Franciaország, 2007)
Az évek alatt, amíg Hollywood kifejlesztette a popcornhorrort, Dél-Korea pedig ennek távol-keleti, tartalmilag mélyebb alternatíváját prezentálta, a spanyolok pedig egyedi lélektani thrillerekben utaztak, addig a franciák a horroron belül igencsak különös utat választottak, amely még egy alapból szűkebb közönségnek szóló műfaj esetében is nagyon extrémnek mondható. Ékes példa erre A betolakodó, amelyben a frissen megözvegyült Sarah terhessége utolsó napjában, ráadásul karácsony este kényszerül véres harcra magzata megóvásáért egy otthonába beosonó, titokzatos nővel szemben. A 2000-es évek eme esszenciális horrorja a kényes témák és a gyomorforgató naturalizmus terén egyaránt feszegeti a határokat, így csak edzett ingerküszöbbel ajánlott nekiülni. Ám ha ez utóbbi megvan, garantált a maradandó élmény a mesteri kivitelezésnek, a hektoliterszámra ömlő művérnek és a betolakodó szerepében a francia filmcsillag, Béatrice Dalle megrendítően hiteles alakításának köszönhetően.
Confessions (Japán, 2010)
Tetsuya Nakashima pszichológiai thrillerje a modern japán filmművészet egyik kiemelkedő mesterműve, tekintve, hogy jóformán minden egyes felvétele több órás vagy akár több napos felkészülést és alkotói munkát sejtet, ráadásul ezek a - még az erőszakos jelenete esetében is gyönyörű - képek olyan sodró és intelligens dinamikával vannak összevágva, amit reményeim szerint minden filmes iskolában tanítanak. A Confessions emellett történetében is kivételesen összetett mű, hiszen párhuzamosan, egy közös keretben beszél olyan dilemmákról, mint a kiskorúak büntethetősége, az oktatási rendszerek gyengesége, a gyerekek egymás közt gyakorlott bántalmazó magatartása, valamint a HIV-vírus és az AIDS körül gyűrűző társadalmi tudatlanság.
Drakulics elvtárs (Magyarország, 2019)
A rémisztő tematikából pár sor erejéig kikacsintva ez a nem feltétlenül félelmetes, de kétségtelenül sötétebb hangulatú hazai vígjáték is helyet érdemel a listán. Habár a felívelő magyar filmgyártás éveiben még mindig várunk egy igazán ütős horrorra, de addig is legalább Bodzsár Márk kikísérletezett egy sajátos, szocializmusparódiába oltott vámpírsztorit. A Drakulics elvtárs katartikus élményt ugyan nem szállít, de kreatívan ábrázolt történelmi köntöse és a pazar színészi játékok országunk filmreneszánszának szórakoztató színfoltjává teszik.
Julia’s Eyes (Spanyolország, 2010)
Tíz éves korára semmit sem vesztett értékéből, sőt talán még tovább ért ez a spanyol misztikus thriller, amely valójában talán nem is misztikus. Hiszen Guillem Morales Guillermo del Toro által is támogatott filmjének pont a kiismerhetetlenség a legnagyobb erőssége. A kiválóan épített forgatókönyv sokáig kétségek között tartja a nézőt azt illetően, hogy a látását fokozatosan elvesztő, és eközben halott ikertestvére ügyében kutakodó Julia életét természetfeletti vagy nagyon is emberi átok sújtja-e. A válaszok végül ugyan egyszerűbbek a vártnál, de ez nem változtat azon, hogy a Julia’s Eyes minden jelenete profi tudatossággal van ledirigálva - különösen erős húzás, ahogy a kamera Julia látásromlásával szinkronban mutat egyre kevesebbet a főhősnő környezetéből és a mellékszereplőkből.
Under the Shadow (Irán, Anglia 2016)
Ha nem kapott volna elég trágyát a nyakába a huszadik század a két világháborúval, Koreával, Vietnammal és a nukleáris félelemmel, még a közel-kelet is benevezett a ‘80-as években egy közel az egész évtizedet felölelő Irak-Irán háborúval. Az angol Wigwam Films égisze alatt, de szinte kizárólag iráni születésű kreatív elmék munkájaként született az Under the Shadow, amely az arab mitológiában gyökerező dzsinnek feldolgozásával dolgoz ki tökéletes metaforikus rendszert úgy a véres háborúra, mint az iráni nők társadalmi helyzetére és a családon, különösen az anya-lánya kapcsolaton belül jelentkező feszültségekre. Mindeközben pedig a jump scare hatásokat szinte teljesen mellőzve, kameramunkával, színészi játékkal, profi vágással és zenével válik pusztítóan félelmetessé.
Shutter (Thaiföld, 2004)
Fontosnak éreztem szerepeltetni a listán ezt a thai lidércnyomást, egyrészt azért, mert annak idején ez volt az egyik első alkotás, amely megmutatta nekem a horrorfilm-készítésben rejlő széles potenciált, másrészt azért, mert tartok tőle, hogy Magyarországon többen ismerik az amerikai remake-et. Ami öreg hiba. A Shutter fantáziadús alapötletével a fényképezést, és a fotókon keresztül megjelenő szellemvilágot dolgozza fel egyedülálló és zseniálisan nyomasztó atmoszférával, zsigerien félelmetes jelenetekkel és a maró konklúzióval, amely azt mondja: vannak olyan bűnök, amiket sehogy, semmilyen módon, semennyi idő alatt nem tudunk lemosni magunkról.
The Babadook (Ausztrália, 2014)
A horrorfilmekben nem az a legkülönlegesebb, hogy általuk megtapasztalhatjuk azt a rémületet és bizonytalanságot, amelyet a való életünkben remélhetőleg sosem kell átélnünk, hanem az, hogy talán minden más műfajnál erőteljesebb képekkel tudja bemutatni azokat az eseményeket, helyzeteket és érzelmeket, amelyekkel viszont legtöbbünk igenis találkozik életében. Az elmúlt évtized egyik legkiemelkedőbb rémfilmje, a The Babadook iskolapéldája ennek, hiszen az, ahogy Jennifer Kent rendező bemutatja a veszteséget, a szomorúságot és a gyász stációit, az tudományos elemzésekbe, szakdolgozatokba és disszertációkba kívánkozik. Az egyik legjobb beszélgetésindító horror, feltéve, ha a felek mindegyike végig tudja nézni.
The Babysitter (USA, 2017)
A pubertáskor beütésével a fiatal fiúk általában két dologról fantáziálnak megállás nélkül: jó nőkről és kedvenc akció- meg horrortörténeteikről. Az elmúlt évek egyik legjobb mozgóképes bűnös élvezete, a The Babysitter mindezt magával hozza, csak éppen semmi nem úgy alakul benne, ahogy a főhős Cole gondolná. Dögös bébiszittere valójában sátánista szekta tagja, és most az ő életére tör, méghozzá Samara Weaving elképesztően megkapó színészi játékával. McG vérgőzös alkotására könnyen ráfoghatjuk, hogy szándékosan rossz és primitív trashfilm, csakhogy ez végső soron nem igaz, ugyanis rendezése és operatőri munkája fenomenális, sőt, a stáblistáig vezető úton még az emberi kapcsolatokról is kifejezésre juttat egy-két érdekes gondolatot.
Wir sind die Nacht (Németország, 2010)
Ha van a horrornak olyan zsánere, amely képviseletében igazán rengeteg mozgókép készült - talán túl sok is -, akkor az a vámpírfilm. Persze igencsak nehéz megunni a halhatatlan vérszívókat, akik sokféle körítésben és stílusban bukkantak már fel, de rendszerint az emberi lélek elnyomott szenvedélyeit és vágyait szimbolizálják. Így van ez ebben a német akcióhorrorban is, amellyel Mi vagyunk az éjszaka címen is összefuthatunk. A napnyugtától napkeltéig hedonista tombolásban, szexben és gyilkolásban utazó vámpírlány-banda története egyfajta több aspektusú feminista gondolatmenet is, amely minden karakter esetében más-más módon, sajátos köntösben mutatja be a huszonegyedik században megerősödő női szerepeket. Ezentúl a produkció kifejezetten sokat nem tesz hozzá a zsánerhez, de stílusa és tempója akár többszöri megnézésre is okot adhat.
A világot keresztülutazva változnak a politikai rendszerek, a vallások, a mitológiák és a művészeti stílusvilágok, viszont a félelem mindenhol ugyanaz. Azonban nemzetenként, sőt, alkotónként más és más módokon nézhetünk szembe vele. Bízom benne, hogy a fenti sorokban tartalmas ízelítőt adhattam ebből.
