Fotósorozat Magyarország egyik legszebb temetőjét őrző kőalakokról.
Aki nem járt még a Nemzeti Emlékhelyen, a Fiumei úton, az azt hiheti, ez is csak egy temető, ami annyiban különbözik csak a többitől, hogy itt hírességek alusszák örök álmukat. Ez részben igaz is, ugyanakkor ez a hely voltaképpen egy különös park, ahol ott vannak síremlékek és mauzóleumok, amelyekre mindenki áltál ismert neveket írtak fel, de akad sok megfakult hírnevű és múltú név is, sőt, vannak egészen egyszerű sírok is, amelyekről lemállott már, hogy kinek állítottak emléket egykoron.
A legtöbben Mindenszentekre korlátozzák a temetőjárást, pedig ez a sírkert az év bármely szakában megér egy sétát a sokat látott platánsorok, a különböző korszakok stílusát és jelképrendszerét őrző obeliszkek, és a borostyánfutotta szobrok által őrzött ligetek között.
Igen, a szobrok. Van amelyik az alatta nyugvó arcvonásait őrzi, van aki allegóriát testesít meg, és persze számos reményt adó tekintetű Krisztus, valamint fájdalmasan leboruló angyal lakja ezt a kertet. Vannak közöttük egészen különlegesek is, akiknek a tekintetébe annyi érzelmet sűrített az egykori művész, a sírkőfaragó, hogy a mai napig eláll a lélegzete annak, aki a szemükbe néz. De vannak olyan alakok is, akiknek az idő formálta át a vonásait, és tette élővé azokat, már amennyire az élettelen anyag élő lehet.
Fotósorozatunkat hadd zárjam az idei év irodalmi Nobel-díjasának, Louise Glücknek versével, amely talán híven visszaadja ennek a különös ünnepnek a hangulatát.
Louise Glück: Mindenszentek
Még most is gyűlést tartanak a tájon.
Besötétednek a dombok. Az ökrök
kék jármukban alszanak,
a föld kifosztva, a kévék
szabályosan összekötve
és az útszéli pimpó közé hordva,
míg a harapós hold felkel:Ez a meddőség
az aratásé vagy a dögvészé.
És az ablakból kihajló asszony,
kinyújtott kézzel, mint aki fizet,
és a magok is,
tiszták, aranylók, hívogatnak:
Gyere ide
Gyere ide, kicsikeÉs előkúszik a lélek a fából.
Nagy Márta Júlia
fordításaAz angol eredeti itt olvasható.
