Hogy lehet ennyi üresjárat 2020-ban egy sorlemezen?

A Pearl Jam új albuma, a Gigaton egy 2020-ban készült időgép, amely csak azért idézi meg 1991-et, a grunge legfontosabb évét, hogy onnan eljussunk 1971-be, amikor még nem a pedálok torzították be a cuccot, hanem az önmagában volt torz hangzás és a gerjedés. A Gigaton azaz a gigatonna klímavédelemben használt mértékegység, az olvadó jég mennyiségét mérik vele.

A lemez borítója a jégsapkák olvadását dokumentálja, tehát eggyel több okunk van visszamenni 1971-be, amikor a jég csak annyiban volt rock and roll, hogy a whiskybe töltötték. A Gigatont hallgatva - amely a Pearl Jam 11. lemeze - az az érzésünk támad, hogy Eddie Vedder és zenekara nemcsak  vintage hangszerekkel és legalább hatvan éves erősítőkkel dolgozott, de még a villanykapcsolóik is legalább olyan régiek, mint a kubai válság. Mert a rock and rollban a legkisebb is számít. Minden esetre az első négy dal (Who Ever Said, Superblood Wolfmoon,Dance of the Clairvoyants, Quick Escape) kiváló, a szabványnak megfelelő rockhimnusz, mindent visznek, megfelelő alapjai egy klasszikus albumnak, innen már csak azért szurkoltunk, hogy ne rontsák el a fiúk, de aztán az ötödik, Alright című lassú és kimondottan közepes dallal leültetik az albumot, mert az ezt követő Seven O'Clock se több, mint egy kamionos ballada, ami egy road movie-ban rendben lenne, de 2020-ban egyszerűen nem lehet ennyi üresjárat egy sorlemezen, arról nem beszélve, hogy a legutóbbi 2013-as albumuk, a Lightning Bolt óta hét évük volt egy jó lemezzel előállni. Ennyi idő alatt a hetvenes években komplett életműveket raktak fel. Viszont már a Never Destination kellemesen tompa, dinamikus felvétel, ugyanakkor nem éri el az első négy dal magaslati pontjait. Jó hír viszont, hogy a következő kimondottan punkos, fapados track, a Take The Long Way már méltó folytatása a lemez első felének. Aztán a Buckle Up, a Chris Cornellnek írt Comes Then Goes, a Retrograde és a River Cross újra leültetik az albumot. Igen, a Pearl Jamnek tudomásul kéne vennie, hogy nem igazán tudnak ihletett lassú dalokat szerezni, pedig a lemez fele afféle unplugged ballada, ami csak egy MTV-s showban ütött volna 1994-ben. A Pearl Jamnak nemcsak az olvadó jégre kellene odafigyelnie, hanem a jobb arányokra is. Túl sok a közepesen érdektelen ballada a lemezen, pedig az átlagos dalok ugyanúgy szennyezik a levegőt, mint a szénerőművek.