Mielőtt még fagyireklámokban és indie filmekben csendültek volna fel a zenéi, az olasz születésű Carla Bruni már régen meghódította a világ kifutóit, és Sarkozy szívét.

Karrierje kezdetétől fogva a legnevesebb márkáknak dolgozott, az újságok celebritás rovatába pedig váltakozva került be mint az egyik legjobban fizetett szupermodell illetve mint az egyik legbotrányosabb életű. Mi jöhet ez után? Kiégés, süllyesztő, reality show zsűrizés? – csakhogy 2002-ben a 35 éves Carla kiadott egy folkos-sanzonos debüt albumot Quelqu'un m'a dit címmel, ami az év meglepetés sikere lett és 2 milliós példányszámban kelt el Európa-szerte, nem is beszélve a fülbemászó dalokra azonnal lecsapó filmesekről és reklámszakemberekről, akiknek köszönhetően még több hallgatóhoz eljutottak Bruni bájos, spontán, mégis cizellált szerzeményei.

Rácáfolandó az üresfejű címlaplány sztereotípiára, Bruni keze alatt meglepő könnyedséggel formálódtak a nyelvi szinten játékos, dallamos, ugyanakkor jelentéssel teli szövegek, amelyekhez a zenét is ő maga szerezte (a sokoldalúság valószínűleg anyai ágon öröklődik, Carla édesanyja színésznő és zongoraművész, nővére pedig az a Valeria Bruni Tedeschi, akit méltán tartanak számon művészfilmes körökben rendezőként és színészként egyaránt). A sikeres singer-songwriterré avanzsált ex-modell több díjat és kitüntetést is bezsebelt a debütálást követő években, szövegíróként közreműködött más francia zenészek albumain, majd 2007-ben kiadott egy újabb lemezt: ezúttal olyan patinás angol költők verseit zenésítette meg mint William B. Yeats vagy Emily Dickinson. Noha egyik-másik szerzemény jól passzolt Bruni sajátos, rekedtes hangjához és egyedi előadásmódjához, a kritikusok szerint ezúttal nem ugrotta meg a lécet, amihez az is hozzájárulhatott, hogy végig angolul énekelt, pedig a stílusára jellemző pikáns íz talán franciául érvényesül a legjobban. Hősnőnk azonban cseppet sem zavartatta magát irodalmi kísérletének kedvezőtlen fogadtatása miatt, és a következő évben, 2008-ban megjelentette harmadik albumát Comme si de rien n'était címmel, amivel ismét belopta magát a kritikusok és a közönség szívébe. Az album címe (Mintha mi sem történt volna) egy huncut kacsintás, hiszen valójában nagyon is fontos dolog történt: a megjelenés évében Carla Bruni hozzáment Nicolas Sarkozyhez, és ezzel egy csapásra ő lett a francia first lady, törölték is gyorsan biztonsági okokból az új lemezhez tervezett világ körüli turnét, ami lássuk be, amúgy sem lett volna méltó egy regnáló elnök feleségéhez. Az elkövetkező években a magánemberként inkább baloldali nézeteket valló Première dame a francia sikk tökéletes megtestesítőjeként követte konzervatív jobboldali férjét az ilyenkor szokásos reprezentatív körutakra, látogatásokra és rendezvényekre, az idillt csak néha zavarta meg egy-egy aukción felbukkanó meztelen fotó még a modellkedés éveiből, vagy néhány fenyegető hangvételű cikk az iráni médiából, ahol nem egészen így képzelték el az elnökfeleségeket. 2011-ben újabb meglepetést okozott: egy rövid szerepben múzeumi tárlatvezetőként tűnt fel Woody Allen Éjfélkor Párizsban című filmjében.

2013-ban, Francois Hollande elnöksége idején már rengeteg szabadideje volt, amit gyereknevelés mellett dalírásra is fordított, így jelent meg Little French Songs címmel harmadik saját szerzeményeket tartalmazó albuma: sok újdonsággal nem szolgált az előzőekhez képest, sőt talán jobban rá is játszott a rajongói elvárásokra (lásd a frangol keveréknyelven összedobott címadó dalt), azonban mindezek mellett elég jó fogadtatásban részesült mind a közönség, mind a kritikusok részéről. Azután sokáig úgy tűnt, Carla dalszerzői vénája kimerülőben van: 2017-ben egy feldolgozásalbumot dobott piacra. A French Touch című angol nyelvű korongon olyan zenekarok (Depeche Mode, Rolling Stones, Lou Reed) ismert dalai sorakoznak, akiknek a munkásságáról gyakorlatilag bárki könnyedén lehúzhat egy sokadik bőrt, ezt a kiadó meg is tette, a végsőkig kihasználva Bruni doromboló előadásmódját. A címben ígért „francia beütés” azért kétségkívül érvényesül, az akcentusban például mindenképp. Bekuckózáshoz este nyolc után ez a három évvel ezelőtti anyag is elég ideális, ám idén októberben jóformán teljesen meglepetésszerűen érkezett meg a legújabb, cím nélküli saját album, ami nagy favoritja lehet most 2020 végén a kényszerű otthon maradást feldobó Spotify session-öknek.

Invenció és játékosság tekintetében az első két francia nyelvű koronghoz közelít szerencsére, és Carla Bruni még mindig mestere az apró dolgok megéneklésének: tudatosan azokat a témákat keresi, amelyeket a lehető legszemélyesebben tud interpretálni: a törékeny, illékony pillanatokat, amikor az élet mosolygós arcát mutatja és könnyű a lelkünk, mint a gyerekeké (Rien que l'extase), vagy éppen a hirtelen ránk törő veszteség perceit ahogy tanácstalanul keringünk „kirepült” felnőtt gyerekünk üres szobájában (La chambre vide), a szerelem ellentmondásait (Un grand amour) vagy a családi titkok sajátos „viselkedését” (Un secret). Még a karantén is lehet inspiráló: az egyik legaranyosabb dalt (Le petit guépard) egy Katharine Hepburn főszereplésével készült régi fekete-fehér film (Párducbébi) ihlette, amit Carla a tavaszi kényszerű bezártság idején nézett meg. A poétikus, rövid történeteket elmesélő szövegekből egy impulzív, közvetlen személyiség bontakozik ki, Bruni énekstílusa és gesztusai (egy elharapott mondatvég, egy hümmögés, egy kis mosoly a szövegmondás alatt) pedig hihetetlenül bensőségessé teszik a zenehallgatás élményét, mintha minden dal spontán születne, és az előadó éppen most mormolná őket a fülünkbe. A többnyelvűség megint csak tetten érhető: van egy vérszegényebbre sikerült blues imitáció (Your Lady), sőt egy spanyol nyelvű stílusgyakorlat is felkerült a lemezre Porque te vas címmel (ez utóbbi a szörnyű kiejtést leszámítva igazi gyöngyszem a dalok között), játékos-ironikus hajlamát pedig Carla ezúttal a nővérével, Valeriával közösen éli ki egy olaszul megírt hip-hop-szerűségben (Voglio l'amore - I want love!), ami kellemesen hajaz a korai albumok olyan emlékezetes szerzeményeire, ahol a nyelvi elemekkel játszva hangsúlyozta ki a dal mondanivalóját, lásd pl. Ta Tienne, amelyben egy nyelvtanilag inkorrekt szerkezet és a dadogás mutatta a szerelem fejvesztettségét, vagy a L'excessive című vicces-melankolikus ars poetica, amelyben x betűk halmozásával ironizált saját szélsőséges és kissé bipoláris személyiségén. Összességében ez a cím nélküli negyedik saját album remek őszi-téli hallgatnivaló hideg estékre, még a francia nyelv ismerete sem szükséges az élvezetéhez, hiszen az ének és a dallam könnyen utat talál a hallgatók szívéhez. Nemrég egy francia lap a siker receptjéről kérdezte az énekesnőt, aki a következőket mondta: „Én tulajdonképpen mindig kis dolgokat fabrikálok, dalocskákat, amik megvigasztalnak. Olasz vagyok, tehát nagyon romantikus, sőt, regényes hajlamú. Szeretem, ha kötelékeket szövünk: a minket körülvevő emberekkel, dolgokkal, tájakkal... erről szólnak ezek a dalok.”