Sacha Baron Cohen a lehető legtökéletesebb pillanatban vette elő legendás alteregóját, Boratot, hogy megmutassa, ő is meg tud újulni.
Sacha Baron Cohen számos kitalált figura bőrében kipróbálta magát a mockumentary, azaz az átverős dokumentumműsor műfajában, de eddigi legnagyobb sikerét mindenképpen az ennél eredetileg sokkal hosszabb című Borattal aratta 2006-ban. A kazah tévériporter figurája egyszerre űzött gúnyt Kelet-Európából és Közép-Ázsiából, az Egyesült Államok liberális és konzervatív táboraiból, esetenként pedig csak a hecc kedvéért okozott botrányt. Nem csoda, hogy amikor kiderült, idén szinte titokban elkészült a folytatás, mindenki egyetértően helyeselt, hogy az idei kaotikus eseményeknek és Trump Amerikájának pont egy olyan görbe tükör kell, mint Borat figurája.
Aki most lányával együtt veszi nyakába az Egyesült Államokat, papíron azért, hogy Trumpnak ajándékozva őt végre a kazah diktátort is bejuttassa az "erős emberek klubjába". Az elmúlt 14 évben viszont sok minden megváltozott, többek között maga Sacha Baron Cohen alkotói szemlélete is, aki ezt a narratív keretezést már nem pusztán kifogásként használja megbotránkoztató magánszámai elővezetésére. Sőt, már a "magánszám" kifejezés sem helytálló, hiszen a filmbéli lányát alakító Maria Bakalova személyében Cohen méltó partnerre talált, aki nemcsak az ő oldalán, de alkalmasint helyette is elvisz a hátán bizonyos gegeket.
Abban is sokat változott a világ, hogy a mockumentary-stílus már egyáltalán nem akkora szám, mint 2006-ban. Az, hogy valaki nyilvános bohóckodását a közönség elborzadó arccal nézi, és ebben semmi megrendezettség nincs, valahol pont a Jackass virágzása és a Borat sikere környékén fáradt ki villámgyorsan. Ma már kívülről fújjuk a receptet, hogy Cohen (vagy a kiváló tanítvány Bakalova) akármilyen közegbe is kerül, megpróbálja a lehető legjobban kiakasztani vagy palira venni áldozatait, és ha némileg tisztában vagyunk az amerikai politikai légkörrel, akkor ennek hogyanját is sejteni fogjuk. Az egyedüli szórakoztató faktor így az marad, hogy a komikus bizonyos személyeket és szervezeteket milyen szinten képes manipulálni, de ez egyrészt nem minden gegben valósul meg, és ténykedése számos alkalommal tényleg csak polgárpukkasztó és/vagy altesti mutatványokból áll, másrészt Cohen néha olyan szinten tromfol magára, hogy már nehéz elhinni, hogy a legambiciózusabb átverésekben a célszemélyek nincsenek beavatva - egy esetben egyébként konkrétan be is vallotta a produkció, hogy előre bevonták az alanyt.
Ezen a ponton tehát jogosan merülhet fel, hogy profi színészek megrendezett reakcióival is ugyanúgy megállná a helyét ez a humor (mint azt A diktátorban már bizonyította is a főszereplő-rendező), és élvezeti helyett inkább sportértéke van, hogy valóban sikerült többeket behúzni a csőbe. Persze ez a sportérték vitathatatlanul hatalmas: a világsajtót napokon belül bejárta, hogy Rudy Giuliani New York-i ex-polgármestert a kamerák előtt sikerült látszólag egy szexuális zaklatási ügybe kevernie, de az is fenomenális, amikor egy maszkellenes tüntetés résztvevőit náci karlendítésekig hergeli a színpadról. Ez a fajta politikai humor most is zseniálisan áll Sacha Baron Cohennek (ahogyan legutóbbi műsora, a Who Is America? című sorozat is arról lett híres, hogy sorra csinált hülyét az amerikai közélet prominens alakjaiból), viszont az átlagemberek kipécézése már sokkal öncélúbban és ízléstelenebbül veszi ki magát.
A film első harmada például mintha azt akarná bizonyítani, hogy a texasi eladók és bolttulajdonosok bármilyen rasszista, antiszemita megnyilvánulást szemrebbenés nélkül eltűrnek vevőiktől, miközben valószínűleg inkább arról van szó, hogy "a vevőnek mindig igaza van" országában egyszerűen mosolyogva bólogatni illik, akármekkora hülyeséggel is állnak a pult elé. Más szempontból, de hasonlóan rossz szájízt hagy, hogy a második Borat egy rendkívül szimpatikus hölgy átverését használja fő cselekménymozgató eszközként.
Viszont Cohen mintha maga is belátta volna, hogy érdemesebb saját mondanivalójára támaszkodnia, mint azt másokból kiprovokálni. A Borat Subsequent Moviefilm névre hallgató folytatásban sokkal több a szkriptelt jelenet és humor, sokkal határozottabb, sőt egyáltalán van állásfoglalása a pellengérre állított kérdésekben, helyenként pedig még drámaként is életképesnek bizonyul a középpontba állított apa-lánya kapcsolatnak hála. És pont ezen vonásainak hála múlja felül elődjét: rendre az előre megírt poénok a sziporkázóbbak, Cohen koncepciója mentén jobban ül a szatíra, és meglepő módon a rengeteg gunyoros felhang ellenére is felettébb szívmelengető élménnyé válik Borat és lánya közös utazása.
Ez persze nem jelenti azt, hogy az alkotásban nem sülhet el jól és nincs helye az improvizációnak, amit mi sem bizonyít szebben annál, mint hogy Cohen úgy tette rendkívül szellemesen a korona-krízist a narratíva egyik gerincévé, hogy a forgatás kezdetekor a járvány még alig volt a láthatáron. A Borat második része is tehát kiválóan találja telibe a korszellemet, a kényes közéleti kérdéseket, miközben szórakoztat, de azért már inkább a gondolatébresztésen van a hangsúly. Az egyértelműen látszik, hogy Sacha Baron Cohen beöltözős-átverős karaktereinek egyre fogy a szavatossága, de amíg megformálójuk legalább ennyire képes megújulni, addig izgatottan várhatjuk, melyik politikust szedi rá legközelebb.
A Borat Subsequent Moviefilm adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.
