A Love and Monsters nem feltétlenül nyújt többet, mint amit egy szörnyvadász tini-romkomtól várnánk, de még így is kellemes meglepetés.
Hét évvel járunk a világvége után: a Földet fenyegető aszteroidát elpusztítottuk, azonban az ellene küldött fegyverekből visszahulló vegyi anyagok hatalmas és borzasztó szörnyekké változtattak minden gerinctelen teremtményt. Az emberiség elvesztette a csatát, és most bunkerekben retteg az egyre közelítő rémektől - Joel Dawsont (Dylan O'Brien) azonban leginkább az zavarja, hogy rajta kívül mindenki talált magának párt családias kommunájukban. Így amikor megtudja, hogy gimis barátnője, Aimee (Jessica Henwick) is túlélte az apokalipszist egy másik létesítményben, elhatározza, hogy elindul érte. Két nehézség áll csak az útjában: 85 mérföldet kell megtennie a mutáns óriáshangyáktól és -csótányoktól hemzsegő felszínen, valamint a fegyverekkel egyébként is borzasztóan bánó hősünk betegesen retteg az emberiséggel harcban álló ízeltlábúaktól.
A Love and Monsters könnyen tűnhet a szegény ember Zombielandjének: adott a vágyott nő után koslató béna férfi főhős, a Woody Harrelsonra megszólalásig hasonlító Michael Rooker mentorként, a humoros, szigorú szabályrendszerrel bíró posztapokaliptikus szörnyvilág, csak egyik részlet sem olyan sziporkázó, mint a 2009-es vígjáték-klasszikusban. És sokkal inkább a fiatalabb közönséget célzó műről van szó, ami szintén nem túl biztató előjel, elnézve, hogy Hollywood mennyire elkoptatta a „young adult”-címkét az elmúlt évtized folyamán.
Sokat tényleg nem kell várni az élménytől, ugyanakkor ahhoz kellően szórakoztatóak az alapötlet és a belőle fakadó látvány- és cselekményelemek, hogy ha klasszikusként nem is fogjuk emlegetni a látottakat, erre a szűk két órára kellemesen lekötnek. A Love and Monsters legnagyobb meglepetése, hogy semmi olyat nem tartalmaz, amit ne láttunk volna már ezerszer, ezt azonban mégis képes úgy tálalni, hogy nem az lesz az első reakciónk, hogy "ezt már ezerszer láttuk". Elhisszük, hogy a Kaliforniát játszó vadregényes ausztrál tájak vegetációval benőtt romjai nemcsak díszletként szolgálnak egy sablonos hőstörténethez / road movie-hoz, hanem egy nyílt világú kalandjáték részei vagyunk, ahol lehet, hogy csak 3-4 különböző szörnnyel találkozunk a játékidő folyamán, de valójában bármelyik bokor mögött rejtőzhet egy másik. A Love and Monsters remekül lakja be saját világát, nem érezzük azt, hogy minden egyes lény vagy túlélőlecke azért szerepel, hogy később lényeges plot device-ként térjen vissza - noha végül pontosan ez történik.
Ugyanakkor azzal is csavar egyet a jól ismert recepten Brian Duffield és Matthew Robinson forgatókönyve, hogy nem a kiszámítható fejlődéstörténetet építi fel Joel kalandjaiból, sőt ifjúsági mű létére kifejezetten érett, és a romkom-kliséket messze meghaladó üzenettel zárja a történetet. És ebből látszik igazán, hogy az alkotók hiába nem dolgoztak rettentően eredeti alapanyagokból, minden igyekezettükkel azon voltak, hogy érdekes, saját hanggal bíró alkotást hozzanak létre. Karaktere van a humornak, és a szereplők tragédiái és küzdelmei minden egyszerűségük ellenére sem tűnnek előregyártottnak.
És ezekben a filmínséges időkben, a néha minimális erőfeszítést sem tévő Netflix-darabok mellett jó látni egy olyan produkciót, amely bátran és hatásosan dolgozik saját alapötletével, amely nem fél egy kicsit gondolkodni sem az abból fakadó motívumokon, hogy végül a végeredmény ha nem is válik zseniálissá, de minden porcikája a helyén van.
A Love and Monsters adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.
