A Malorie című regény a civilizáció bukása utáni környezetbe helyezi a generációs különbségeket.
2020-ban elmondhatjuk, hogy már jó néhány éve a folytatások, újragondolások és adaptációk korát éljük a popkultúra tekintetében, az viszont ritkább eset, hogy egy alkotás a belőle készült adaptáció hatására kapjon második felvonást. A Madarak a dobozban kapcsán azonban valami hasonló történt, egyben megcáfolhatatlan bizonyítékot szolgáltatva arra, hogy a Netflix marketinggépezete gyakorlatilag már teremtésre is képes. Josh Malerman írta az elmúlt esztendők egyik legfeszültebb és legkreatívabb horrorirodalmi művét Madarak a dobozban címmel, amely nem sokkal később a legnagyobb streamingszolgáltatónak köszönhetően kapott filmfeldolgozást. A regény huszonéves főhősnőjét, a gyermekeit a posztapokaliptikus környezetben óvó Malorie-t valamiért egy, az eredeti karakternél sokkal idősebb színésznő, Sandra Bullock formálta meg - vélhetően a húzónévstátusz miatt. Az instant klasszikus könyv alapján készült mozgókép megrendítően gyengére sikerült, ám az író Malerman agyát mégis beindította, hiszen az adaptáció hatására vetette pappíra a Malorie című folytatást, amelyet már magyarul is olvashatunk.
Malorie a civilizáció összeomlása után nem sokkal, egy megtébolyodott, ön- és közveszélyes emberek által elárasztott világban vált édesanyává, ráadásul fia, Tom mellett egykori lakótársa megárvult kislányát, Olympiát is magához vette. A világban járkáló, felfoghatatlan teremtények, az úgynevezett lények és a riasztórendszer gyanánt dobozba zárt kismadarak óta tizenhat év telt el. A lényekre elég ránézni a teljes megtébolyodáshoz, így minden épelméjű ember eltakart szemmel jár a külvilágban, és a szemfedő szigorú törvényére Malorie különösen nagy hangsúlyt fordít, kiváltképp azóta, hogy előző menedékükből, a vakok iskolájából is menekülniük kellett. A halmozottan traumatizált csonka család a cselekmény kezdetén egy elhagyatott táborban éli szürke, eltakart szemű életét, ám amikor egy magát népszámlálónak mondó férfi jelenik meg viskójuk ajtajánál, minden átértékelődik. Malorie talán egész életének, de a lények feltűnése óta eltelt éveinek határozottan legvakmerőbb döntését hozza meg, amikor hosszú útra indulva akarja megtalálni azokat, akiket rég halottnak hitt. Mindeközben folyamatosak a konfliktusai a tinédzser Tommal, akinek álma, hogy kreativitásával és bátorságával feltalálja a módszert, amivel biztonságosan rá lehet nézni a lényekre.
Ha nálunk létezhet COVID-generáció, azt hiszem, Josh Malerman apokaliptikus rémmeséjében is beszélhetünk lénygenerációról. A Malorie társadalomtudományi szempontból legérdekesebb szegmensét ugyanis azok a fiatal szereplők adják, akik már beleszülettek a csak szemfedővel biztonságos világba, és a régi, lények előtti kort csupán könyvekből és az idősebbek történeteiből ismerhetik. Ezen gondolkodva döbbenhetünk rá arra, hogy valószínűleg akármekkora sokk éri világunkat, és bármennyi élettér változik meg, valami ugyanolyan marad: a generációs különbségek és az ebből adódó konfliktusok. A generációk közötti váltás akkor történik, amikor megváltoznak a körülmények, amelyekben az emberek felnevelkednek, így a régibe és az ismertbe kapaszkodás, valamint az új utak és a jövőbe mutató megoldások mindig szembekerülnek egymással, de a közös előrejutás érdekében meg kell találniuk a közös hangot. Valami ilyesmi zajlik Malorie és Tom között. Az anya szíve szerint egész életét leélné eltakart szemmel, a józan ész biztonságában, pezsgő vérű fia viszont nem hajlandó elfogadni a félelmet életformaként, és mindent megtesz azért, hogy megtalálja az emberek és a lények biztonságos egymás mellett élésének kulcsát. Kettejük között Olympia a békítő erő, ám a regény vége felé haladva a fiatal lány ennél sokkal fontosabb szerepkörbe lép elő. Ez az anya-gyermek kapcsolat az, ami igazán értékessé teszi a művet, még úgy is, hogy a szerző nem igazán ássa bele magát a családszociológiai háttérbe.
A Malorie nem csak a világvége utáni történetek kedvelőinek szóló olvasmány, hanem azoknak is érdemes elgondolkodni beszerzésén, akik a mindennapi nyüzsgés mellett is gyorsan olvasható, nem túl hosszú, de minőségi szórakoztató irodalmat keresnek - persze előtte olvassák el a hasonló jelzőkkel leírható Madarak a dobozbant is. Igaz, Malerman folytatása mind hangulatában, mind cselekményében a kelleténél gyakrabban érződik önismétlőnek, a féktelen izgalom és az egymásba simuló fejezetek dinamikája úgy ragadnak magukkal, mint a Malorie-t és gyermekeit megszokott otthonuktól messze szállító vakvonat. Kétségtelenül ez is a regény erőssége: a sebesség, amellyel az eseménylánc a kellő alaposságot is megőrizve száguld előre, ügyes fordulataival olvastatva magát.
Igen, összességében számos momentumban önismétlésbe hajlik a regény, de a finálé felé haladva ezen a problémán is javít, hiszen olyan új információkat fed fel karaktereiről és fiktív világképéről, amelyek az utolsó oldalakon sikeresen helyezik új lapra a sztorit, ezzel Malerman lehetőséget ad saját magának arra, hogy hamarosan akár trilógiává bővítse agyszüleményét. A Malorie befejezését tekintve ennek határozottan lenne értelme.
