Sofia Coppola visszatért önmagához és Bill Murray-hez, igaz, a Felkeverve elmarad attól, hogy egy új Elveszett jelentéssé váljon.
Lehet igazság abban, hogy a tehetség családban marad, ugyanis a legendás Francis Ford Coppola unokaöccse Nicolas Cage néven lett Oscar-díjas színész, testvére, Talia Shire A keresztapa- és a Rocky-filmekben is emlékezeteset alakított, lánya, Sofia Coppola pedig már évtizedek óta saját szerzői filmjeivel építi karrierjét. Igaz, tehetsége elvitathatatlan, ám alkotásainak színvonalára a legjobb hasonlat a hullámvasút, hiszen átlagos műveket (Öngyilkos szüzek) éppúgy tud készíteni, mint kifejezetten gyenge filmeket (Csábítás), és persze megvan a maga kimagasló klasszikusa, minden idők egyik legszebb filmje, a 2003-as Elveszett jelentés, amiért Sofia forgatókönyvírói Oscar-díjat kapott. Nem lehet nem észrevenni, hogy új alkotása, a Felkeverve (eredeti címén On the Rocks) erősen emlékeztet az előbb említett kultikus produkcióra, és nem csak azért, mert ebben a történetben is Bill Murray kapta a főszerepet.
Laura (Rashida Jones) háztartásbeli édesanyaként neveli két kisgyermekét, miközben oviidőben írói babérokra törne, ha pont nem kínozná erőteljes alkotói válság. Az ihlet elhalásának oka nem csupán a főállású anyasággal járó fáradtság, hanem a terebélyesedő gyanú, hogy a munkahelyén egyre sikeresebb és üzleti ügyben sokat utazó férje, Dean (Marlon Wayans) talán megcsalja asszisztensével. Az életében teret nyerő aggodalomban és melankóliában tökéletes bűntársra lel édesapja, a pénzzel jól kitömött, enyhén nihilista beütésű nőcsábász, Felix (Bill Murray) személyében. Kezdődhet is kettejük közös nyomozása a potenciális házasságtörő férj után.
Sofia Coppola mesterműve, az Elveszett jelentés kettő szomorú ember tokiói éjszakában történő, plátói egymásra találásáról szól, és ha a melankóliát lehet képekkel és hangulattal definiálni, akkor az a film kimaxolta a kihívást. A Felkeverve nem plátói szerelmesekről szól, hanem egy apa-lánya párosról, Tokiónak pedig a közelébe sem megy, leginkább New Yorkban és egy kicsit Mexikóban játszódik, ám ezzel együtt is egyértelmű kísérlet az Elveszett jelentés atmoszférájának újraalkotására. Ez leginkább a karakterek hétköznapiságában és sallangmentes ábrázolásában nyilvánul meg: átlagemberek, gyengék, álmodozók és szomorkásak. Lehetnénk mi magunk is vagy akármelyik családtagunk, ismerősünk. Emellett a produkció hangulata is azt a nem letaglózóan rosszkedvű kisugárzást, hanem inkább kellemes, elgondolkodtató melankóliát ragadja meg, ami annak ellenére, hogy nem a legpozitívabb érzelem, mégis egyfajta nyugalommal tölt el, amikor a csendes utcákon hazafelé gyalogolsz egy nyugodt nyári estén. A New York-i éjszakában finom humorral és kedvességgel rosszalkodik az egészséges mértékben vakmerő apa és a talán kicsit túl szerény, felnőtt lánya, Bill Murray utánozhatatlan karizmájával és Rashida Jones szívet melengető kedvességével kísérve.
Mindezen túl a Felkeverve a mögöttes tartalom szintjén is visszatér ahhoz a gondolati körhöz, ami a 2003-as klasszikusban is jelen volt, nevezetesen a férfiak és nők az adott korban hagyományosnak tekinthető párkapcsolatban betöltött szerepéhez. Érezhető az eltelt majd két évtized, hiszen a Felkeverve sokkal több genderkérdést emel be az összképbe, és fanyar humorral Felix szájába ad olyan férfigyűlöletet sejtető mondatokat, amikben az önmaga felé semmilyen érzelmi elvárást nem tápláló, idősödő férfi archetípusának minden öniróniája megnyilvánul. Bill Murray a legnagyobb lazasággal és kimértséggel adja tudtunkra, hogy a férfiak kivétel nélkül szoknyapecér rohadékok, akik nem képesek évtizedeken, sőt, éveken át sem hűek maradni egyetlen nőhöz. Hogy mindebben igaza van-e, azt a veje utáni kutakodás eredménye fogja talán felfedni.
Mindazonáltal - elképzelhető, hogy részben a különleges japán éjszakai élet elmaradása miatt is - a Felkeverve hiába egész jó film, nem tudja megközelíteni az Elveszett jelentést. Ennek fő oka, hogy a kiteljesületlen szerelmi kapcsolatot egy olyan apa-lánya show váltja fel, ami ugyan szórakoztató és tanulságos, de nem kap az író-rendezőtől olyan nagyerejű és mélyreható jeleneteket, mint amilyenekben Bill Murraynek Scarlett Johansson mellett volt része tizenhét éve. Továbbá nagyon szembetűnő, hogy még a rövid, másfél órás játékidő is viszonylag nagy arányban tartalmaz a perceket nyújtó és azokat kvázi tartalmatlanul kitöltő úgynevezett filler jeleneteket, amelyek ráadásul többször ismétlik egymást. Ráadásul a filmzene minősége sem tör nagy babérokra.
2003-ban elveszett a jelentés Japánban, majd Sofia Coppola hosszú időn át kereste-kutatta mindenféle történetekben, és most, 2020-ban nagyon közel került a megtalálásához és saját alkotói esszenciájához. De azért a Felkeverve még mindig nem a reneszánsz, az irány viszont nagyon jó.
