Karácsonyi kultúrtörténeti áttekintésünk első hőse a szorongatni való, puha játékok alfája és omegája. Ki hitte volna, hogy születését egy karikatúra ihlette?
Plüssjátékokból ma már Dunát lehet rekeszteni – gyerekek és felnőttek egyaránt rajonganak értük, és a mai kínálati piacon gyakorlatilag mindenki megtalálja a neki leginkább tetszőt, a plüsskrokodiltól a rémplüssökön át a gigantikus méretűekig.
A plüsstengerből igazi ikonként emelkedik ki a játékmackó: ő a szorongatni való, puha játékok alfája és omegája. És ahogy az sok ikonikus használati tárggyal lenni szokott, természetesen a játékmackók kultúrtörténetét is számtalan érdekes tény, anekdota és történet keretezi.
És ahogy az sok ikonikus használati tárggyal lenni szokott, természetesen a játékmackók kultúrtörténetét is számtalan érdekes tény, anekdota és történet keretezi.
Hogy hol született pontosan a játékmackó, már önmagában is érdekes kérdés, hiszen egyszerre több helyen bukkant fel – ám az adott kor hiányos kommunikációs lehetőségei miatt az ötletgazdák nem szerezhettek egymásról azonnal tudomást. Ez szerencsére a későbbiekben sem jelentett gondot, mert senki sem tartott igény a Játékmackók Atyja címre, illetve a kezdeti, főleg kézműves gyártás messze nem tudta kielégíteni a jelentkező igényeket, így volt hely mindenkinek az óceán innenső és túlsó felén is.
De ha már a játékmackók atyja, akkor tulajdonképpen nem is a készítők között kell keresgélnünk, hanem a politikusok között: az angol nyelvterületeken ugyanis nem véletlenül hívják a játékmacikat teddy bear-nek. Sőt, tulajdonképpen az első amerikai maci meg sem született volna, ha nincs egy ominózus vadászat, majd egy, az esetet kifigurázó karikatúra. Történt egyszer ugyanis, hogy Theodore Roosevelt, akire a köznyelv csak Teddy-ként hivatkozott annak ellenére, hogy ő ezt nehezen viselte, 1902 novemberében vadászni ment Mississippi-be, az ottani kormányzó, Andrew H. Longino meghívására. A vadászaton sokan vettek részt, és majdnem mindenki ejtett vadat is – kivéve Rooseveltet. Hogy ezt ő mennyire élte meg kínosan, nem tudni, mások viszont nem szerették volna, ha üres kézzel távozik. Egy Holt Collier nevű híres medvevadász – aki amúgy azon kevés fekete katonák közé tartozott, akik a polgárháborúban a Konföderáció egyenruhájában harcolhatott figyelemreméltó képességei miatt – csapatával bekerített, kifárasztott, majd hosszas küzdelem után egy fához kötözött egy fekete medvét, majd hívták Rooseveltet, hogy terítse le. Az elnök nem tartotta sportszerűnek a dolgot, és elutasította a lehetőséget, de azt meghagyta, hogy a medve szenvedéseinek mielőbb vessenek véget.
A történet természetesen szárnyra kapott, majd karikatúra formájában meg is jelent a The Washington Post hasábjain – amiben méltatják az emberi és érző lelkű elnököt. Az eredeti rajzon egy felnőtt medve volt, ám a rajzot jegyző politikai karikaturista, Clifford K. Berryman végül egy kismackót rajzolt helyette.
Morris Michtom, a történet következő fontos szereplője természetesen látta a rajzot. Michtom akkoriban egy kis édességboltot vezetett a feleségével, napközben cukorkát árultak, éjjel pedig plüssjátékokat készítettek. Adta magát, hogy gyorsan készítsen egy játékmackót, amit kirakott a kirakatba, és fölé írta, hogy Teddy’s bear – a játékot később elküldte magának az elnöknek, és megkapta az engedélyt, hogy a nevet használhassa. A maci azonnal hatalmas sikert aratott, Michtom pedig megalapította a Ideal Novelty & Toy Companyt, ami a mai napig létező vállalat. A mackók mellett babákat (példának okáért a szintén rettentően izgalmas élettörténettel rendelkező Shirley Temple játék mását) és társasjátékokat is gyártanak – köztük olyanokat is, ami már számunka is ismerős lehet (például a Rubik-kockát, de ez szintén egy másik történet, és így sosem lesz vége ennek a cikknek).
Mindeközben az óceán túlfelén minderről semmit sem tudott egy Richard Steiff nevű fiatalember, aki pár évvel azelőtt csatlakozott nagynénje játékkészítő céhéhez, és Michtom mackójával nagyjából egy időben készítette el az első, mozgatható végtagokkal rendelkező játékmackóját. Nagynénje, Margarete Steiff annak ellenére, hogy 18 hónapos korában a járványos gyermekbénulás következtében mindkét lábára lebénult, illetve jobb karját is nehezen tudta mozgatni, szüleinek köszönhetően teljes életet élt: az iskolába a többi gyerek húzta egy külön neki készített kézikocsin, és mindig odafigyeltek rá, hogy ne maradjon ki semmiből. A talpraesett lány megtanult hímezni és varrni, illetve tehetséges szitárjátékosnak bizonyult – és ez csak azért fontos, mert a játékáért kapott pénzből spórolt össze élete első varrógépére, ami nem csak neki, hanem az szülővárosában, Giengenben is az elsőnek bizonyult. Nővéreivel hamarosan ruhaszalon nyitott, ami szépen fejlődött: alkalmazottakkal dolgoztatott és gyakran utazott postakocsin más városokba is dolgozni.
A gyerekjátékok ötlete akkor fogant meg benne, amikor a szalonban egy gyerek játszani kezdett egy tűpárnának készített nemez elefántfigurával – az ötletet pedig hamar tett is követte, és Margarete nemsokára számos, a legfinomabb gyapjúval tömött nemezfigurát árult ajándéknak és játéknak. Richard unokaöccse 1897-ben csatlakozott a céghez, és művészi végzettségét hamar a gyakorlatban is kamatoztathatta. Jó szemű és jó kezű nagynénje addig saját maga tervezte és készítette el a prototípusokat, így mindig tudta, milyen problémák merülhetnek fel a gyártás során. Ketten együtt remek párosként egészítették ki egymást – és a munkának 1902-ben meg is született az eredménye, az 55 PB modell, vagyis az első igazi Steiff-mackó.
Hogy ez miért fontos: a Steiff a mackók Rolls Royce-a, és ez az állítás igazán nem tűnik túlzásnak amellett a tény mellett, hogy a világon a 10, legtöbb pénzért gazdát cserélt játékmackó mind Steiff márkájú, a rendkívüli minőségüket jelző kicsi, fém márkajellel a fülükben. Ezek között van természetesen rettentő drága alapanyagokból készített is, de akad olyan is, ami végigjárta a 2. világháborút – vagy egész egyszerűen csak annyira kevés készült belőle, hogy az értéke leginkább felbecsülhetetlen. Ezek a darabok természetesen már átléptek a gyerekjáték kategórián, és megszállott gyűjtők féltve őrzött darabjai.
A mackók először az 1903-as lipcsei tavaszi vásáron arattak nagy sikert, ahol is egy amerikai vásárló rögtön rendelt belőlük 3000 darabot – ám az igazi hírnevet az 1904-es, St. Louis-ban tartott világkiállítás hozta meg számukra, ahol a Steiff eladott belőlük 12000 darabot, és meg is nyerték a kiállítás aranyérmét.
A márka mellett az alapító Margarete is egyfajta kulturális ikonná nőtte ki magát: egy kora gyerekkora óta mozgássérült nő egy picike német városból olyan birodalmat épített, ami hamar túlnőtt az országon – így ő a német vállalkozó nők egyik motivációs alapköve. Ha neki sikerült ezt megteremteni, másnak is sikerülhet.
A cég valóban nagy hangsúlyt fektetett – és fektet a mai napig – a kimagasló minőségre. Csak a legjobb alapanyagokkal dolgoznak, mint a moher (ami az angórakecske szőre, tudtam meg) és az aplakka, és bár régóta van tömegtermeléssel készült mackójuk, a mai napig készítenek kézzel is különleges, egyedi igényeknek megfelelő vagy limitált szériás darabokat.
1931-ben kezdtek el együttműködni a Disney-vel, amely munkakapcsolat számos kelendő játékot eredményezett – de működtek együtt a Louis Vuittonnal, készítettek mackót Karl Lagerfeld emlékére, de terveztek bőröndöt a ROMIWA-val közösen is.
A játékmackók szép, nagy és izgalmas utat jártak be azóta, hogy megszülettek a játékkészítők asztalán – elég csak mondjuk Micimackóra gondolnunk – és ma már nehezen tudjuk elképzelni nélkülük az életet. Épp ezért, bár eredettörténetük érdekes, a legjobb mackós történetek valószínűleg egy polcon van egy szekrényben várják, hogy végre elmeséljék őket.
