Vajon azt az életet élem, amit valaki megálmodott nekem, vagy csak egy automata futtatja a programot?
Lassan fel sem tűnik, milyen keveset süt a nap ezekben a hónapokban. Fél év után olykor már fel sem tűnik, hogy elfelejtjük levenni a maszkot. Lassan már az sem tűnik fel, ha valami nincs rendjén a világgal.
Nem gondoltuk volna tavaly, hogy ennyire fenekestül felfordul az életünk. Nem gondoltuk volna, hogy ilyen nehéz lesz: a hétköznapok és az ünnepek, egymástól távol, a szeretteinktől akár sokkal messzebb, mint szeretnénk.
Az elmúlt időszakban, mióta a koronavírus uralja a mindennapjainkat, és az szabályozza a munkánkat, a családi és a baráti találkozásokat, mindannyiunknak nehezebb lett az élete sok szempontból. Sokaknak igencsak nagyot borult. Sokunknak van mit feldolgozni.
Más részről viszont most értékelődik fel sok minden, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni: a személyes találkozás öröm, a jelenlétből fakadó erő, a természet szépsége, és persze egy kicsit talán a befelé fordulás is, mely egyrészt az évszak sajátja, másrészt az ünnepeket megelőző böjtök velejárója.
Az, hogy a karácsonyt megelőző időszak adja az adott ünnep fő élményeit, hangulatát, mélységét, nekem nagy felismerés volt, és az is, hogy felnőttként tudatosan kell törekedni ezekre. Persze mindig jó volt készülődni, de gyerekként nyilván a fa alatti szent félóra és az azt követő este volt a lényeg.
Aztán ez fokozatosan kiterjedt az énekekre, a gyertyákra, az adventi koszorúra, az ajándéklista összeírására, majd aztán az apró ajándékok elkészítésére. Természetes folyamat, hogy a felnőttben a karácsony fókuszpontja áthelyeződik. Érdemes azonban ezt tudatosan is végigvinni, mert teljes mélységében ugyan lehet, hogy sosem éljük át, de ha egyszer ránézünk, mit rejteget még a december a kivilágított főtereken és a zsúfolt hétköznapokon kívül, onnantól már nem lesznek ugyanolyanok a karácsonyok – hanem végtelen tágasságot kapnak.
Én mindig nagyon szerettem az adventi olvasmányokat; a miséken általában az Izajás próféta könyvéből való el részletek a legplasztikusabbak, és a szavak ugyanúgy beépülnek az ünnep kelléktárába, mint a zenék, amelyeket készülődés közben bakelitlemezről meghallgatunk – nálunk ez minden évben Sebestyén Márta és Szörényi Levente Karácsonyi albumát, Britten Ceremony of Carols-át, Honegger Karácsonyi kantátáját jelenti.
Izajás ugyanis arról beszél, hogy Valaki el fog jönni, és hogy ebben nekünk is aktívan készülődni kell: „Készítsétek elő az Úr útját, egyengessétek ösvényét” – szól, és nyilván nem útépítésre, meg nem bevásárlóközpontba való sietős kirándulásra ösztökél…
…Talán inkább valami belső utazásra. A külső sötétség aláhúzza a belső sötétséget. Csakhogy nem vagyunk egyedül ezen az úton – évezredek hagyományai, szövegei és szimbólumai segítenek, hogy ha az ember egy kicsivel mélyebbre néz önmagába, mint szokott, akkor meglássa, hogy hol tart az életében. Vajon azt az életet éli, amit Valaki megálmodott neki, vagy csak automatán futtatja a programot?
Az ünnepek rítusaiban és a régi történetekben az a szép, hogy mindig érvényes valóságot fogalmaznak meg. Ezer éve ugyanúgy érvényesek ezek a dolgok, mint száz éve, egy világháború vagy éppen egy világjárvány közepén. Egy angyal. Egy csillag. Egy gyermek. Piros alma. A felkelő nap. Fény a sötétben. Múlóban az éjszaka, a nappal pedig közel. (Róm 13,12).
Az évszak is, a világ mostani időszaka is arra hív, forduljunk befelé. Ha kívül nem süt ki a nap, keressük a belső napunkat. Ha odakint káosz van, forduljunk az ősi rítusok felé. Amikor a legnagyobb a sötétség, a téli napforduló tájékán, akkor van esélyünk meglátni önmagunkban és másokban egyaránt a Fényt.
Ha egyszer Isten hajlandó volt testet húzni, és velünk minden örömünkben, minden egyes nyavalyánkban és szenvedésünkben osztozni, akkor tőlünk talán nem olyan nagy dolog ránézni arra, hogy mi hogyan vagyunk, és a szeretteink hogyan érzik azt, ahogyan mi szeretjük őket. Végső soron nem a külső dolgokon múlik az, hogy hogyan érezzük magunkat.
Gyújtsunk gyertyát, akár nappal is! Küldjünk képeslapot, mert küldeni is, kapni is nagy öröm. Főzzünk jókat, telefonáljunk a szeretteinknek. Kiránduljunk „csúnya” időben is, és csodálkozzunk rá arra, hogy a természet mennyire fel tudja tölteni a lelkünk lemerült tartalékait még ilyen hótalan télen is. Ne feledjük az orbáncfű teát, a csipkebogyót, a régiek bölcsességét, s ha már nincs nap, van már D-vitamin, hála a civilizációnak. Gondoljuk végig, mire hív ez a 2020-as karácsony minket. Kapcsoljuk ki a képernyőket, és engedjük be a varázslatot.
A karácsony nem kirakat-életre hív. A járvány megakadályozta, hogy ezt az évet úgy rohanjuk végig, mint szoktunk. Hátha idén nem vész kárba a megszülető Kisjézus két ölelő karja, örömhíre.
Áldott, áldott karácsonyt!
*„Gibraltárból angol hajón viharban tengerre szálltam azzal az elhatározással, hogy Betlehemben a Jézus születése éjszakát a helyszínen figyelem meg. A sors azonban másként intézkedett. A tenger naplementén már dagadni kellett, a hullámok lesodortak mindent a fedélzetről, a fedélzeten kifeszített függőágyam tele lett vízzel s azután a hajó is ittasan oldalra dőlt. Fönt nem maradhatott senki és semmi sem, az árbocok recsegése után a hajót remegés fogta el, az oldalra való dőlése kényszerített mindenkit a menekülésre. A kabinba a víz ki- és behatolt s minden tárgy összetörött, beállott az éj sötétsége, toronymagas hullámok rémes vergődése. Ekkor kerültem a sorssal ismét szembe s megkérdeztem, vajon azért kellett nekem az életemet megszakítanom, hogy itt ebben a rettenetes viharban nyomtalanul tűnjek el? Ha ezt kívánta tőlem a sors, halhatatlan isteni akaraterő, ám legyen….több napi bolyongás után tudtam meg, hogy dinamitot – lydittet szállítottunk.” – Csontváry
