Tíz hónappal a nagysikerű első rész után újra itt vannak a mályi madármentők. Ennek a nehéz évnek a finisében úgy kellett nekünk a Szárnyak Sorsa, mint egy falat kenyér.

2020 februárjában nagy visszhangot keltett Az Ispotály: Madarakról, emberségről című minimalista, mindössze félórás dokumentumfilm, amely szűkös eszköztárral, mondhatni eléggé puritán módon mutatta be a Mályi Madármentők mindennapjait. Csakhogy a rövidke játékidő és a klasszikus dokumentumfilmes stílus ellenére a kompozíció tökéletes volt: az in medias res kezdés, Colin Towns magával ragadó zenéje, Bánfi Kata szívhez szóló narrátori stílusa, egy remek formaérzékkel elhelyezett Petri Mór versidézet a végén – ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy a közönség és a szakma egyaránt keblére ölelje Kovács István filmjét.

A rendező egyébként a közösségi médiában figyelt fel Lehoczky Krisztiánék áldozatos munkájára, ekkor támadt az az ötlete, hogy érdemes lenne filmre vinni a madármentők valós kalandjait. A Mályi Természetvédelmi Egyesület 2012-ben alakult, és eredetileg nem madármentésre szakosodott, ám egy kicsiny, ablaknak ütközött kékcinege felkarolása akkora tetszést aratott az internetes platformokon, hogy a szerencsésen végződő affér után újra kellett gondolni az egyesület mibenlétét: az emberek reakcióiból Krisztiánék felismerték, hogy igény van a munkájukra. Az első évben 46 egyedről gondoskodtak az otthonukban alakult mentőállomáson, 2018-ra ez a szám több, mint harmincszorosára nőtt, és azóta is több mint 2000 segítségre szoruló állat élvezheti évente a vendégszeretetüket. Míg a februárban megjelent első dokumentumfilm a madármentő állomás téli időszakára koncentrált, addig a most debütáló második rész egyfajta prequel-ként működik: a tavasz-nyár sokkal mozgalmasabb hónapjait mutatja be a közönségnek. A rendező szándéka az volt, hogy a Szárnyak Sorsával minden téren szintet lépjenek: hosszabb, komplexebb, játékfilmes elemeket is felvonultató művet tervezett. A legfontosabb szerkezeti újítás abban rejlik, hogy az emberi nézőpont mellett egy kisgólya szemszögéből is követhetjük az eseményeket. Az eredmény ha nem is egy tökéletesen sikerült, de annál izgalmasabb kísérlet: a karakterábrázolás, a grandiózus képek és a több mint egy órás játékidő mintha már a mozivászon felé kacsintgatnának. Ugyanakkor talán hiányolhatjuk azt a fajta szikárságot és stílusbeli egységet, ami kifejezetten jól állt az első résznek, hiszen a Madarakról, emberségről éppen a tömörségével, a cicomátlanságával tudta elemi erővel közvetíteni a címben összefoglalt mondanivalót. A játékidő és ezzel együtt a film szerkezete lehetne feszesebb, ám a kisebb döccenőket ellensúlyozza az, hogy immár közeli jó ismerősökként követjük a mentőállomás lakóinak életét, és ez egy olyan élmény, aminek a megtapasztalásáért mindenképpen hálásak lehetünk. A narrátor ezúttal a szinkronos berkekben jól ismert Dányi Krisztián, Bánfi Kata pedig Szellőnek, a kisgólyának kölcsönzi a hangját. Az egyesület alapító Lehoczky Krisztián és felesége, Tóth Alexandra közvetlen, megnyerő személyisége is segíti a nézők bevonódását ebbe a különleges történetbe, amely elsősorban Szellő felcseperedésére koncentrál, de természetesen azért feltűnnek benne más, ilyen-olyan fajhoz tartozó mentvények is, egyszóval hű képet kapunk a mentőállomás mindennapjait jellemző „pörgésről”. Krisztiánéknál ilyenkor a legváratlanabb pillanatokban csörren meg a telefon – ők pedig mennek, és segítenek.

Hol marad akkor a természetes szelekció? – kérdezhetnénk. Miért nem bízzuk a természetre, hogy oldja meg maga – magát. Ha azonban figyelembe vesszük azt, hogy az ide bekerült madarak és kisemlősök túlnyomó többségét elütötték, megmérgezték, elektromos vezeték rázta meg őket, üvegnek csapódtak stb, akkor fel kell ismernünk, hogy voltaképpen annak az emberi civilizációnak az áldozatai, amely egyre messzebbre nyújtja a karját és gátlástalanul rombolja élőhelyeiket. Amikor esély van rá, hogy törlesszünk erről a számláról valamennyit, akkor nem lenne fair vállat vonva a darwini törvényre hivatkozni. Szellő, a káli kisgólya esete jó példa erre: a szülők nagy valószínűséggel kilökték a fészekből mert elmaradt a fejlődésben többi testvéréhez képest, a vadonban ez nem ritka jelenség. Krisztiánék felkarolták, új esélyt adtak neki.

2017 nyarán hiába mentek ki egy másik fészekhez: három egészséges, éppen repülni tanuló fiókát csapott agyon az áram. Szellő viszont pompás fiatal gólyává fejlődött, hála a madármentők gondoskodásának. Egy élet – másik háromért cserébe. A mentőállomásra bekerült állatok különben meglepő faji diverzitást mutatnak: a madarakon túl megfordult már itt kidobott degu, elgázolt róka, bordatörött kismókus, letépett fülű őzgida – Krisztiánék pedig minden esetben a tőlük telhető legtöbbet tették az adott egyedért. Tevékenységük magába foglal egyfajta oktató-nevelő munkát is, a gimnazista gyerekek nyári „kiképzésén” át egészen a szélesebb közönség hasznos tanácsokkal való ellátásáig. Ami persze nem mindig talál megértő fülekre: „fészket ne rakjak helyettük?” – kérdezi például egy kommentelő. Nos a helyzet az, hogy szerencsére nekünk semmit nem kell csinálni „helyettük”, csak éppen néha megtehetünk apró dolgokat  – értük. A kerti medencék letakarása, az ablakfelületek láthatóvá tétele matricákkal vagy akár egy libegő papírdarabbal, a friss víz biztosítása és a helyes téli etetés mind-mind olyan egyszerű és nagyszerű hozzájárulás madaraink jólétéhez, ami igazán nem fog nagy erőfeszítésünkbe kerülni. Már az első részben sem győzték hangsúlyozni az alkotók azt a tényt, hogy a lehetőség immár adott: országszerte több hasonló szervezet létezik, csak egy kis együttérzés, odafordulás kérdése az, hogy a sebesült állat végül beérkezhessen a megfelelő helyre, ahol szakszerű ellátásban részesül.

Ráadásul ha megnézzük a különféle mentéssel, ápolással és repatriálással foglalkozó szervezetek (sukorói Vadmadárkórház, Hortobágyi Madárpark, Fehér Holló Vadmentő Alapítvány, a Fővárosi Állatkert Sünispotálya, a Soproni Madármentők Alapítvány) profiljait a közösségi médiában, láthatjuk, hogy rengeteg ember kíséri figyelemmel a mentvények sorsát, drukkol nekik a felépülés során és örvendezik, mikor az állatok gyógyultan visszatérhetnek a természetbe. Vajon miért tettek szert ezek az oldalak ekkora népszerűségre? Egyfelől persze alternatívát jelentenek a „cuki”/ „vicces” hashtaggel ellátott kutyás-cicás tartalmak nézegetéséhez képest: az utóbbiaknak sokszor nem sok köze van az állatok valós igényeihez vagy viselkedéséhez, ezzel szemben a vadmentő állomásokon valóban a tollas, bundás vagy éppen tüskés páciensek megmentéséért, életminőségük javításáért folyik a küzdelem nap mint nap. Közös természeti értékeink védelme ez: egy védett egerészölyv vagy füsti fecske például bizonyos értelemben „köztulajdon”, mindenkié, vagyis mindenki felelősséggel tartozik érte, ahogy azért is, hogy természeti kincseink a jövő generációi számára is megmaradjanak.

Másrészt egyfajta revindikálása is ez az emberségnek: egy maroknyi elhivatott önkéntes munkáját nézve azt érezhetjük, valamiképpen helyreáll az egyensúly – hiszen ha előfordulhat, hogy például egy védett fülesbaglyot mindkét szárnyán nyílt töréssel fiókástól zsákba téve eldobnak, akkor kell lennie olyanoknak is, akik segítő szándékkal nyúlnak a kiszolgáltatott madár felé, akiknek fontos, hogy az a fülesbagoly éljen, és lehetőleg visszatérhessen majd természetes környezetébe, ahonnét erőszakos módon kiszakították. Persze a gyógyulás sosem egyszerű: az állatnak először meg kell tanulnia kezelni a fogságba eséssel járó stresszt, meg kell szelídülnie annyira, hogy elfogadja az ételt és a kezelést, majd mikor már jobban van, újra kell tanulnia a helytállást a vadonban, még mielőtt szabadon engedhető lenne. Déri János, a hortobágyi madárkórház híres sebésze így nyilatkozott erről egy róla készült videóban: „Réti sast látni fenséges, kézbe venni kiváltság, gyógyítani hivatás. Szabadon bocsátani - az ennek a munkának a gyümölcse. Kicsit az ember lelke is vele röpül.” Talán ez lehet a kulcs Az Ispotály filmek sikeréhez is? Hiszen soha nem voltunk még úgy kiéhezve a lélekemelő pillanatokra, mint éppen idén. Az ember a madár repülésre való képességéről mindig magasztos dolgokra asszociált, a szabadságra, a transzcendenssel való kapcsolatra, pedig ezeknek a filmeknek az üzenete valójában egészen közel áll a földhöz: arról mesélnek nekünk, hogy egy könyörületből fakadó kedves jó cselekedet képes pozitív változások sorozatát eredményezni – olyan, akár az apró kő, amely a hegyoldalon legurulva egész lavinát indíthat el..