Dargay Marcell a kortárs magyar zeneszerzők középgenerációjának egyik legsokoldalúbb alkotója, aki  színházi zeneszerzéssel is foglalkozik.

Mi volt az első élmény, ami arra sarkallt, hogy saját zenét írj?

Nehéz meghatározni a konkrét pillanatot, ugyanis egészen kicsi gyerekkoromtól már a zene érdekelt. Mindenből zenét akartam csiholni. Egyik legkorábbi élményem az, amikor háromévesen a szüleim ágyneműtartójának tartóhúrjain próbáltam meg játszani: a tenyerem élével szabályoztam a húr feszességét – ezáltal a hangmagasságot, az ujjaimmal pedig pengettem. Tulajdonképpen ezt már kompozíciónak tekintem, ennyi évtized távlatából is. Az első, klasszikus értelemben vett darabom, amit már le is kottáztam egy lila, fekvő formátumú füzetbe, Bartók Concertójának hatására született, 10 éves koromban.

Zeneszerzőként milyen az időhöz fűződő viszonyod?

Ha az elméleti oldaláról közelítjük meg az időt, akkor kijelenthetem, hogy az idő számomra az egyik legmeghatározóbb zenei alkotóelem. Cage mondta, hogy az idő az egyetlen olyan zenei faktor, ami a hangra és a csendre is egyaránt érvényes, ebből kifolyólag az egyik legfontosabb tényezőként kell tekintenünk rá. Ezt a gondolatot mai napig irányadónak érzem.

Az alkotói folyamatban mi az előrébb való, a hangzás vagy a zenei dramaturgia?

Van, amikor egy hangzás természete már önmagában determinálja azt, hogy milyen módon fejlődhet ki az időben, milyen processzus kibontására képes: ilyenkor az embernek követnie kell ezt az irányt. Ugyanakkor a zenetörténet során fontos tapasztalat – egyfajta szocializálódás, vagy még inkább domesztikáció – eredménye, hogy sok esetben már egy kész, átvett dramaturgia vagy formai modell megvalósításához keresünk hangzásokat. A popzene például szinte teljes mértékben csak az utóbbi módon képes létezni. Valószínűleg ez okozza töretlen sikerét is. Az általam optimálisnak vélt esetben a hangzás szüli a dramaturgiát, a dramaturgia pedig a hangzást: egymást feltételező viszonyban kell, hogy álljanak, ez a kölcsönhatás/visszahatás tud igazán egyedi és működőképes organizmusokat eredményezni.

Mi volt a legnagyobb zenei rejtély, amivel eddigi pályája során találkoztál és/vagy megoldottál?

A zene számomra maga a rejtély. Remélem, sosem fogom megfejteni.

Milyen jelentőséget tulajdonítasz a címeknek?

Nádasdy Kálmán a rendezők képzése során állítólag mindig felhívta a figyelmet arra, hogy milyen fontos pillanat, amikor egy színdarabban egy-egy szereplő neve először elhangzik. Ezt „névvarázs”-nak nevezte. Azt hiszem, a cím és névadás hatalmas erővel bír egy mű megítélésében, befogadásában. Munkámban nem egyszer előfordult, hogy a kiindulópont éppen egy cím volt. Innentől kezdve egyértelmű az a közös nevező (literális és illiterális értelemben is) ami a kompozíció összes tulajdonságát befolyásolni fogja. Ugyanakkor létezik az a címadás is, amely nem sokat mond el a tartalomról, csupán arra szolgál, hogy az adott művet meg tudjuk különböztetni egy másiktól. Fontos azonban, hogy az ötletet nem szabad túlértékelni, hiszen az pont az a dolog, ami bárki eszébe juthat. A fontos az, hogy mit kezd vele az ember. Megint Nádasdy egyik története jut eszembe: lélekszakadva odarohant hozzá egy növendéke, azzal, hogy „Tanár úr, egy nagyszerű ötletem támadt!”. „Már nem is érdekel” – válaszolta.

A te pályádon kiemelt szerepet játszik a színház és a film, a színházi zeneszerzés és a filmzene – utóbbival elméleti szinten, tanítás és tanulmányírás formájában is foglalkozol. Mi érdekel ezekben a drámai, narratív műfajokban?

Azt hiszem, talán ugyanaz, mint a zenében. Olyan régóta foglalkozom a különböző művészeti területekkel, hogy már nem igazán érzékelem a köztük lévő különbségeket. Egészen kicsi gyermekkoromtól fogva érdekelt a képzőművészet és az irodalom, ugyanígy a film is. Filmrajongó körülbelül ötéves koromban lettem Eizenstein Patyomkin páncélos című műve révén, a színházzal kapcsolatban viszont sokáig szkeptikus voltam – valószínűleg azért, mivel nem láttam igazán jót tizenhat éves koromig, amikor is egy véletlen folytán bejuthattam nézőként Jeles András A nevető ember című Hugo-adaptációjára, a Katonába.

Jellemzően progresszív és/vagy független rendezőkkel dolgozol zeneszerzőként, ahol bevett alkotási metódus a közös műhelymunka. Ilyenkor közösen alakítjátok a zenei matériát?

Valóban nagyon szerencsés vagyok, hogy olyan színházi alkotókkal dolgozhattam-dolgozhatok együtt, mint Ács János, Ascher Tamás, Fehér Balázs Benő, Gothár Péter, Horváth Csaba, Máté Gábor, Nagy Péter István, Schilling Árpád és Zsámbéki Gábor. A közös műhelymunka viszont sosem jelentheti azt, hogy a készülő előadás olyan szegmenseibe is beleszóljak, melyek kívül esnek a szakmai kompetenciámon. Ugyanakkor adódhat olyan szituáció – és ilyen már sok esetben előfordult -, hogy általam javasolt zenei megoldások nagyban befolyásolhatják, esetleg alapjaiban megváltoztathatják az adott előadás egyes elemeit. Más természetű azonban a munka, amikor az ember a saját színpadi alkotását készíti egy íróval vagy rendezővel. Az én esetemben ilyen volt a Hálátlan dögök című kamaraoperám, vagy az El valahová címet viselő zenés színház: e kompozíciók esetében már a komponálás fázisában megjelentek előttem színpadi helyzetek, tárgyhasználat, díszletelemek, konkrét színpadi mozgás, drámai akció – melyek mind a zenei anyag természetéből eredtek, ezért jószerivel már a partitúrába is belekerültek, mint a darab szerves részei. Nagyon igaza van Eötvösnek, aki azt mondja, hogy a zeneszerzőnek valamilyen értelemben rendezőjének is kell lennie a színpadi műveinek. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez bármilyen módon is kiválthatná a többi alkotó – író, rendező, dramaturg, díszlet- és jelmeztervező, fénytechnikus és így tovább – feladatait. Filmben sajnos még nem dolgozhattam, bár nagyon szeretném, ha ilyen feladatok is megtalálnának majd a jövőben.

Mi foglalkoztat jelenleg? Hogyan kezeled a vírushelyzetet?

A karantén kezdetekor pont Varsóból érkeztem haza egy színházi munkából, azután főleg a disszertációmon dolgoztam, valamint újra fontos lett számomra a hangszerelés: Bach partitái után egy hosszabb lélegzetű ciklust állítottam össze Durkó, Kurtág és Soproni darabjaiból, melyek bemutatója – ha nem marad el – 2021 február 13-án lesz a BMC könyvtárában, Razvaljajeva Anasztázia, Szalai András, Szűcs Péter és Zétényi Tamás előadásában. Az SZFE óraadó tanáraként természetesen engem is megviseltek az elmúlt hónapok eseményei, és oktatóként sajnos el kellett hagynom a Zeneakadémia zeneszerzés tanszékét is, viszont szerencsére sok kompozíciós ötletem és tervem van, ezekről azonban egyelőre még nem szeretnék beszélni – ez még a szó legszorosabb értelmében a „jövő zenéje”.