Itt a rock/metal műfajba hajló, de összességében vegyes összeállítás.
A mindennapjaink részévé vált, apró összetevőnek tűnő és sokak számára könnyen elérhető dolgokat hajlamosak vagyunk eleve adottnak tekinteni, holott nem ritkán ezek világunk legértékesebb szegmensei. Így van ez a zenével is, amely nélkül - már ha csak a tömegközlekedésen egy négyzetméterre jutó fülesek számát vesszük alapul - nem sokan tudunk létezni, ráadásul túlzás nélkül elmondható, hogy a zene megközelítőleg fajunkkal egyidős jelensége számtalan alkalommal életet mentett.
Kedvenc zenéink, dalaink, előadóink 2020-ban talán még jobban felértékelődtek. Ebben a nehéz, új kihívásokkal teli évben biztos pont maradt a hangfalakból, a videómegosztókról, a lemezekről és streamingplatformokról szóló dallamegyveleg, még ha a koncertek el is maradtak. Sőt mi több, kicsit az az érzésem, hogy ez az év a szokásosnál még több színvonalasabb dallal ajándékozott meg bennünket. Megkíséreltem összeszedni idei kedvenceimet, amelyek közé popdalok nem igazán fértek be, de úgy vélem, így is meglehetősen változatos összképet ölt a végső lista. Világéletemben a kivitelezés és a tartalom szempontjából is hiteles, valódi produktum szeretete határozta meg a zenei ízlésemet, és ez letagadhatatlanul érződik alábbi, 2020-as favoritjaimat összegző listámon is.
10. Protect the Land (System of a Down)
A világ valaha volt egyik legnépszerűbb és legfontosabb zenekara kiábrándító módon nem sokat erőlködött azon, hogy pótdátumot találjon a koronavírus miatt elmaradó, idén nyárra időzített budapesti koncertnek, azonban a 2020-at tovább keserítő örmény-azeri konfliktus hatására írt nótáik azért elég nagyot ütöttek. A Protect the Land kevesebbet tartalmaz az amerikai-örmény thrash/nu metal formáció eredeti stílusjegyeiből, ám dúskál benne az energia, az érzelem és a sértett igazságérzet. Ráadásul még egy mélyre nyúló, „farkasszemezős” klipet is készítettek hozzá.
9. 25 (The Pretty Reckless)
Létezik napjainkban egy felettébb káros társadalmi szerződés: azok, akik 35-40 éves kor alatt fogalmazzák meg fájdalmaikat, érzéseiket, kritikáikat mindarról, amit látnak maguk körül, sok esetben csitítva vannak: ne panaszkodjon, előbb tegyen le valamit az asztalra. Értsd: ne dolgozzon a problémáin, váljon mélyen megkeseredett középkorúvá, hogy 35-40 évesen már tényleg őszintén sírhasson a szája. A The Pretty Reckless új dalában az a legjobb, hogy a 27 éves Taylor Momsen, a tőle és bandájától megszokott klasszikus, rekedtes hard rock stílusban énekel arról az első 25 évről, amikor a sztereotípiákkal ellentétben ténylegesen eldől, hogy boldog lesz-e az életünk. Emellett a minden meghallgatással ütősebbé váló nóta szövege egy másik szemüvegen keresztül nézve az elfáradó szerelem allegóriájaként is értelmezhető, ám akármit is jelent számunkra, abban a legtöbben egyet érthetünk, hogy marha jó kis dal.
8. Therefore I am (Billie Eilish)
Egy, az előzőhöz hasonló mentalitású, stílusában persze gyökeresen másféle dal napjaink különösen megosztó és pusztítóan népszerű előadójától. Habár Billie Eilish zenéjét a szakma popként vagy inkább dark popként tartja számon, én sokkal inkább ahhoz a melankolikusan moralizáló anti-folkhoz tudom hasonlítani, amit fénykorában Regina Spektor képviselt. Örülök, hogy van egy fiatal tehetség, aki ezt a sötét sarokban ücsörgős, szomorkás költészetet populárisabb szintre emelte. Például ezzel az új és nagyon izgalmas nótával, ami Descartes-i és platóni filozófiákra utalgat, miközben az Eilishtől megszokott, szimpatikus tinis módon lázadozik, és szándékosan kelt közönyös, csapongó benyomást magáról, pedig valójában rengeteg munka rejlik egy ilyen dal összeállítása mögött. Igaz, sikerült hozzá megcsinálni az év talán legpocsékabb klipjét, de ez mondjuk a mű érdemeit nem csorbítja.
7. Sacrifice (Lords of Black)
Őszintén szólva a spanyol Lords of Black szerzeményét még sokadik hallgatásra sem soroltam volna az év tíz legjobbja közé, habár azonnal megtetszett. Fülbemászó szövege és elképesztően sodró lendülete miatt végül durván feltornázta magát a rangsorban. Tipikusabb power metal, ez tény, de a zsáner tankönyvhez hű receptjét olyan profin formálja saját nyelvére, hogy az szinte megunhatatlan. Nem utolsósorban Ronnie Romero kimagaslóan egyedi hangja és bámulatosan különleges angol kiejtése miatt.
6. Human (Beyond the Black)
A jobb napjain szimfonikus a még jobbakon pedig power metalban utazó Beyond the Black a legjobb dolog, ami az elmúlt években kikerült Németországból. A fiatal banda már idén ősszel jött volna hozzánk, ám a járványhelyzet miatt végül 2022 januárjában fognak csak megérkezni Budapestre az Amaranthe társaságában. Addig legalább van idejük írni még néhány olyan mesterművet, mint amilyen a Human, az emberi halandóság kivételesen szép, hatásos, de mégis könnyebb fogyasztásra hangszerelt megéneklése. Magával ragadó líra a jelen metalszíntér egyik legerősebb énekesnőjével, Jennifer Habennel a középpontban.
5. Wrong Generation (Fever 333)
A rapcore az egyik leghitelesebb modern zenei műfaj, feladata pedig félreérthetetlenül az, hogy dalszövegeiben és zenei erejében is úgy fogalmazza meg üzenetét, hogy amellett még az se mehessen el szó nélkül, aki általában a struccpolitikát választva némán belenyugszik mindabba, ami szar a világban. A Fever 333 minden üvöltésében, minden kőkemény, utcai harcos allegóriájában és demonstrációkat idéző retorikájában a mai amerikai huszonévesek és harmincasok elégedetlensége, kiábrándultsága és tehetetlen dühe ölt hangot - és az üzenet könnyedén átérezhető innen, Közép-Európából is. A teljes Wrong Generation albumról itt írtam.
4. Ghost Myself (Diamante)
Korábban néha elgondolkodtam azon, hogy mennyire menő lenne, ha Lady Gaga nemcsak egy-egy metallicás vendégszereplés erejéig, hanem állandó jelleggel áttérne a rock/metal világba, amelyre hangi adottságait tekintve abszolút hivatott. Aztán egyszer csak megismertem az olasz és mexikói gyökerekkel is rendelkező fiatal amerikai énekesnőt, Diamante Azzura Bovellit, és rájöttem, hogy a hard rockba oltott Gaga-utánérzés már létezik. Nem arról van szó, hogy Diamante és zenekara feltalálná a spanyol viaszt, vagy bármi radikálisan újat hozna a műfajba, azonban képesek olyan brutális, fiatalos frissességgel feltölteni a régről ismert akkordokat és dobtémákat, hogy az egyenesen már megindító egy rajongó számára. Nyilván a fő fegyvertény a mindössze 24 éves Diamante egyénisége és „ezer évben egyszer“ típusú hangja - a Ghost Myselfnél tökéletesebb bizonyíték nem kell.
3. Ordinary Man (Ozzy Osbourne)
Azt szoktam mondani - és igen, lehet, hogy kissé álszent módon -, hogy én nem szoktam rajongani. Sok embernek tartom nagyon sokra a munkáját, az életművét, de a nyálcsorgatós, bőgős, fetrengős despotaimádat nem az én asztalom. Van azért egy-két egyéniség, akinek a hatására néha átmegyek hisztis tinilányba. Persze, ez túlzás meg poén, az viszont tény, hogy Ozzy Osbourne-t legendának és az elmúlt száz év egyik legfontosabb kulturális szereplőjének tartom. Ott volt és részt vett a heavy metal feltalálásában, a Black Sabbath után pedig szólókarrierjét építette eszméletlen magasra nagyszerű felesége, a marketingzseni Sharon Osbourne támogatásával. Az, hogy egy ekkora metalisten 70-en túl, Parkinson-diagnózis után felénekli gyakorlatilag saját rekviemét Ordinary Man címmel, amely nótában mentálisan és lelkileg is pucérra vetkőzve mesél hihetetlenül kisemberi félelmeiről, és ehhez még Elton Johnt is segítségül meri hívni, az bizony maga az alázat magasiskolája. Gyönyörű a szenvedély, az őszinteség és az a görcstől mentes, könnyed profizmus, ami szóhoz jut ebben a szerzeményben. Elsőosztályú, ahogy azt itt is megírtam.
2. Építek egy űrhajót (Felső tízezer)
A jelenlegi magyar zenei színtér többségében puhány, unalmas, mélyen megfáradt és tartalmatlan zenei palettáját látva a Felső tízezer egyike a kevés nagyon hiteles, zsigerien magyar, fülbemászó, ugyanakkor igény esetén akár oldalakon át elemezhető formációnak. Persze, félreértés ne essék, magával ragadóan melankolikus, csodaszép költészetükkel akkor is az élvonalban lennének, ha sokkal erősebb pop-rock-iparral bírnánk. Nem csoda, hogy egyedüli hazai szereplőként ők kerültek fel a listára, sőt, az Építek egy űrhajót olyan szinten himnusza a mai magyar értelmiségi, gondolkodó fiatal generációknak, hogy még az első helyezés benne volt a pakliban. Szomorú, de mégis izgalmas, fajsúlyos, de sokszor meghallgatható, dinamikus, gyors, de csukott szemmel meditálva is csodálatos ez a nóta. A bonyolult világ album éke és a Felső tízezer számos pazar dala közül számomra a legjobb.
1. The In-Between (In This Moment)
Nem tagadom, ez a dal felborított. Meg is hallgatom naponta többször, mióta megismertem, sőt, hatására még az elmúlt évekhez képest jobban bele is ugrottam az In This Moment különleges zenéjének tanulmányozásába. Ismered azt az érzést, amikor lépten-nyomon, bármerre jársz, még a ki****ott buszmegállóban is mindenki meg akar győzni az igazáról és arról, hogy szerinte mit kéne tenned az életeddel? A The In-Between a maga nem szokványos, okkult áthallásokkal vegyített módján ezt a szétszakadásra emlékeztető érzést énekli meg, miközben hangszerelésében és szövegében is utal a metalcore és a melodic death határán valami teljesen egyedit alkotó zenekar korábbi klasszikusaira. Maria Brink kétségtelenül az egyik legjobb metalénekesnő, de láncdohányosokat és whiskyseket idéző rekedt, mély hangja nagyon ritkán emelkedik ilyen szintekre. Frenetikus, mestermű, az év dala.
Ők lettek volna az én zenei kedvenceim 2020-ból. Kommentben meg lehet írni, hogy 1. Miért pocsék a zenei ízlésem, 2. Milyen szentségtörés az, hogy a popműfaj teljesen háttérbe szorult igazságtalan kezem által, 3. Miért hallgatnak a mai fiatalok csupa káromkodós zenéket?? :( - meg persze természetesen várjuk a saját listákat, véleményeket, kedvenc dalokat az idei évből.
