Amikor már azt hinnéd, leáldozott a rajzfilmek korának, bejelentkezik az észak-ír zseni, Tomm Moore új alkotásával, a Wolfwalkersszel.
A Wolfwalkers nem csak azért megkerülhetetlen termése a 2020-as filmkertnek, mert történetesen elképesztően jó vagy mert a kétszeresen Oscar-díjra jelölt Moore készítette - kooperációban Ross Stewarttal, aki Moore előző filmjeiben a látványtervezésben dolgozott -, hanem mert ír 2D-animációként jelenleg eléggé marginálisnak, rétegfilmnek tekinthető, mégis betört a mainstream-piacra. A művet az Apple TV+ vette műsorára, és tekintve a streamingnézők egyre terebélyesedő táborát, ezzel valószínűleg jóval nagyobb népszerűségre tesz szert, mintha csak fesztiválokon és - a vírus után - művészmozikban vetítenék. A Wolfwalkers felkarolása nem csak nagy jófejség az Apple részéről, hanem egyben bátor húzás is, és abban is biztos vagyok, hogy jó befektetés, ráadásul a popkulturális mainstream diverzitásának is nagyon jót tesz.
Tomm Moore visszakanyarintja narratíváját az időben egészen 1650-ig. Az ír Kilkenny település a modernizálódás útján jár: nagy erőkkel aprítják a város körül húzódó erdő fáit, ennél fogva természetesen folyamatos konfliktusba keverednek a természettel, különösen a benne élő farkasokkal. A várost irányító elöljáró az Angliából Kilkennybe rendelt Bill Goodfellowe vadásztól várja a megoldást, aki lányát, Robynt is magával hozza, had tanulja meg, mitől döglik a farkas. Ám sikeres vadászidény helyett a kislánynak valami egészen másban lesz része: megismerkedik az erdő mélyén élő alakváltóval, Mebh-vel, akit tulajdonképpen vargnak is nevezhetünk: álmában farkasbőrt ölt magára, és így próbálja védelmezni otthonát. Robyn lelkében a kezdeti félelmet hamarosan rokonszenv és barátság váltja fel, majd egy véletlennek köszönhetően maga is alakváltóvá lesz, és az erdő, a farkasok, valamint Mebh elveszett édesanyjának védelme neki is küldetésévé válik.
Tomm Moore jó úton jár afelé, hogy kisebb fajta legendává váljon, az ír animációt pedig feltornázza a műfaj dobogójára a végtelenül populáris amerikai szuperprodukciók és a különleges japán animék mellé. A Wolfwalkerst tartalmilag nem lehet őszintén eredetinek nevezni, hiszen az alakváltó tematikát már a Disney és a Pixar több ízben meganimálta a Mackótestvérrel és a Merida, a bátorral, és a környezetvédelem, a veszélyeztetett fajok óvása és egyébb green tematikák fantasy allegóriákba bújtatott üzeneteivel is szolgált már korábban a műfaj, nem is kell messzebbre nyúlni a fantasztikus Hayao Miyazaki A vadon hercegnője című alkotásánál. Ugyanakkor ez vajmi keveset számít az összkép szempontjából, hiszen az eddig a fenti témakörökkel dolgozó alkotók közül jó eséllyel Moore áll kulturálisan a legközelebb felhasznált alapanyagához - Miyazaki azért kétségtelenül vetekedhet vele -, amely nem más, mint a klasszikus ír és ősi kelta folklór, amelyet a néhány hónapon belül jó eséllyel háromszoros Oscar-jelöltté váló művész minden korábbi, ezen a fronton próbálkozó alkotónál következetesebben, hitelesebben, letisztultabban - vagyis hatásvadászattól mentesen - gondol újra úgy, hogy stílusa az enyhe retro beütés dacára is frissnek hat 2020-ban.
Történetileg tehát talán nem a legújszerűbb, bár az egyik legmélyrehatóbb animációs filmről beszélünk, legalábbis, ha az elmúlt évek termésével vetjük össze. Érzelmi szinten a Wolfwalkers nem meglepő módon leginkább Moore előző rajzfilmjével, A tenger dalával rezonál közös hangokon. A rendező átemeli korábbi művének érdekes és valósághű karaktertípusait, persze a kora újkori Írország kontextusához igazítva őket. A felnőttkor és az egyedülálló szülőség súlya alatt megroggyant, elgyengült, bizonytalan és szüntelenül aggódó, vagy inkább rettegő apafigura, valamint a világ veszélyeivel még tapasztalat híján bátran szembeszálló gyerekkarakterek visszatérnek. Ezúttal A tenger dalánál még érettebb, sokrétűbb, kidolgozottabb formában láthatjuk ezeket a sémákat. Ami még változott, és nem feltétlenül előnyére, az a negatív oldal. A város elöljárója, akiben a készítők Oliver Cromwell-t idézik meg, zsigeri gonosz, szinte már túlságosan is kisarkított, és habár a tanmesének ez jót tesz, az összességében életszerű, földhözragadt kisugárzáshoz a kelleténél több szirupot kever.
Ez a nem minden ízében tökéletes, de mégis kimagasló és erős hatású animációs film a semmi máshoz nem fogható, már most klasszikusnak tekinthető vizualitástól válik 2020 egyik legjobb mozgóképévé. Érdemes belenézni például ebbe a videóba, amelyben a tehetséges grafikusok megalapoznak az emlékezetes jeleneteknek. A Wolfwalkers animációjának legnagyobb fegyverténye az, hogy a 2D-s rajzfilmtechnikát az összetettség olyan magas színvonalára emeli, amitől a 3D komputeranimációk igencsak kínosan érezhetik magukat. Moore olyan beállításokat és akciójeleneteket komponál két dimenzióban, amelyekhez hasonlókat eddig csak a legjobb Pixar-filmekben láthattunk. Különösképp érdemes megfigyelni a szereplők nézőpontjából vett POV-jeleneteket, amelyek frenetikusak, beszippantanak, nem engednek. Mindehhez mesekönyvszerű színezés társul, amely végig dinamikus, a jelenetek sodrásával mozog, alakul, változik, nem marad statikus, nem áll meg egy helyben, a színek tánca szemkápráztató manőverekkel kerüli ki az unalmassá válás pocsolyáit, amelyek a játékidő derekára reménytelenül ki is száradnak. Mindehhez szívmelengető, kellemes és hangulatos zenei világ társul, végérvényesen masszívvá téve a produkció filmtechnikai kereteit.
A Wolfwalkers 2020 legkiemelkedőbb családi filmjei között bérel helyet magának, a díjszezont felettébb jó esélyekkel várhatja, az európai filmvilág pedig feltétel nélkül büszke lehet rá. Tomm Moore továbbra is jó úton jár, és a következő években talán további szinteket is képes lesz megugrani. Érdemes odafigyelni rá két Toy Story között.
