No meg szellemjárás Baranyában. Röviden így is összegezhetnénk Székelyhidi Zsolt két bravúrosan megírt történetét.

Két fiktív helyszín, mégis a megtévesztésig hiperreálisan ábrázolt miliők, két fikció, de a szereplők teljesen életszerűek.

A kékkőkúti csillag helyszíne a Bükk, egy turista-zónában elhelyezkedő falu, Kékkőkút, ahol télen tipikusan a kevéske állandó lakoson kívül az ilyen-olyan okokból időszakosan ott tartózkodókkal együtt is csak maroknyian vannak. Főszereplői átlagemberek átlagos, nem feltétlenül kis problémákkal, akiket összeterel egy misztikus katasztrófa. A helyszín és a szereplők tűpontos ábrázolása révén annyira valóságossá válik a történet, mintha az olvasó is ott járna a Bükkben, útban a fákat és Kuzma Sanyi házát Kuzma Sanyival és fészerével együtt letaroló égből pottyant közlekedési eszközhöz. Mindnyájan életük kalandját élik át, melynek során az épp’ a különélést kipróbáló, otthonából a vidéki nyaralóba szorult Rezső Morgi nevű pulija kulcsszereplővé válik a különböző galaxisok népei közti kapcsolattartás terén, és a végén minden csodálatosan megoldódik.

A második kisregény, A grinnyei gőzgombóc egy baranyai település hétvégi murijának mélyrealizmusába kalauzol. A 12. Gőzgombóc Fesztiválon járunk Grinnyén, ahol többek között a Szerényi Knédliharcosok és a nagy visszatérők, a Gyímesháza All Stars már serénykednek a sparhelt körül várva az est fénypontját, az Omega koncertet. (Mert DJ Bobo lemondta a fellépést.) Jönnek a fesztiválra a finn testvérvárosok polgármesterei is családostul, elfoglalják a modernizált, szaunával is ellátott vendégházakat, zabálják a knédlit, vedelik a kézműves sört, közben nem is sejtik, hogy egy dühös szellemet is hoznak magukkal. Ha már finn testvérek, a tragikus fordulatokat stílusosan át- és átöleli a skandináv abszurd humor, hogy a végére ismét minden csodásan megoldódjon.

Az Űrbe! című, régebbi köteted kicsit avantgárd, kicsit költészet, kicsit blog-szerű, tartalmilag egy része már az űrben jár. Most teljesen más hangon szólsz, de az űr, az égből, a fentről tematika megmaradt. Miért ez a világ mozgat? Mit tudsz általa hozzáadni a történetekhez?

Ahogy a korosztályomban talán sok fiú, én is a tudományos fantasztikumon nőttem fel, faltam Lem, Frederick Brown, Bixby, Clarke, Dick műveit. Mindig is egyértelmű volt számomra, hogy íróként valamikor, valahogy visszautalok ezekre az évekre, ugyanakkor a költészet eszközeivel nem feltétlen lehet direkt módon belegázolni ebbe a világba. Ahhoz próza kell. Írtam egy vaskos sci-fi-fantasy regényt már, a Jega Jade – Háborúban született címűt (2009, Kossuth Kiadó – a szerk.), amivel pályázatot is nyertem. Ebben egy kislány nővé érését követtem nyomon egy idegen világban. A Jega Jade viszont, ha lehet ilyet a saját művére mondania az embernek, egyszerűen túl hosszú volt és túl sok szóból állt. Talán A kékkőkúti csillaggal jutottam el oda, hogy megtaláljam az egyensúlyt a minimalista, rövid, gyors eseményleírások és a pár szóban jellemzett karakterek, valamint az olvasó fantáziájának maradéktalan kihasználása között. Azt gondolom, egy jó könyv olvasmányélménye jelentősen függ attól, mennyit ad hozzá a saját életéből az olvasó.

Tudatos volt, hogy A grinnyei gőzgombóc után a skandináv forgatókönyvírók és filmrendezők is megnyalnák mind a tíz ujjukat? Nem csak azért, mert bár nagyon magyar a történet, mégis, a finnekkel együtt képbe kerül a skandináv fekete humor, hanem azért is, mert eleven képekkel operálsz, filmszerűen írsz.

Ez a helyzet, mármint, hogy egy finn szaunás házban nyaraltunk Baranya megye egyik eldugott falujában, adta magát. Miközben ott még A kékkőkúti csillagot írtam, magával ragadott a finn életérzés, a juhok a kert végében, a gőzgombóc evés lehetősége. Már ott tudtam, hogy ebbe a milliőbe vázolom fel a következő kisregényt, természetesen megspékelve valami oda nem illővel, miközben már az egy „spék” volt, hogy egy nagyon magyar, vidéki falunak finn testvérvárosa van, és ténylegesen finnek költöztek oda, vitték a finn szaunájukat is. Azt hiszem, a filmszerűség egy jó kapaszkodó azokhoz a történetekhez, amiket nem kell túlmagyarázni. Ezekben a történetekben azért lehetnek annyira ismerősek a helyzetek, a reakciók, mert valamiképpen mindannyian úgy élünk, ahogy ezek a szereplők élnek, mozognak, reagálnak. Nekem íróként az a dolgom, hogy kitaláljam, ezekkel a hozzám hasonló fickókkal milyen őrült, szokatlan történjen még, amikben kénytelenek másképp viselkedni, máshogy mozdulni és improvizálni. Ezt próbálom most még tovább gondolni, ilyen ötleteket papírra vetni, és közben magunkról írni, itthoni helyeket keresni, a jószándékú, szerethető kisembert megmutatni, akik tulajdonképpen mind vagyunk.

Rátaláltál egy nagyon erős, ütős, kiforrott írói hangra. Ez lesz a te hangod, vagy a következő kötetben megint valami mással fogsz kísérletezni?

Ez a folyamat, mármint az egyszerűsítés, a filmszerű nyelv, a tömörség már régóta bennem van. Először a verseimben próbáltam ki, hogy minél kevesebb költői elemmel, minél kevesebb szóval kifejezzem azt, amit mondani akarok. Ez nyilván vagy sikerül vagy nem, hiszen van olyan, amikor már olyan kevéssé cizellált a szöveg, hogy nem képes kifejezni a gondolatot teljes egészében. Ezt a balanszot megtalálni a cél, akár sikerül, akár nem. A próza ugyanígy munkál bennem, a történetet minél kevesebből felépíteni, ezzel együtt használni az olvasót, megadni neki a lehetőséget, hogy azt már ő találja ki, a karakternek kék vagy barna-e a szeme, milyen pulóvert visel, milyen ágyban alszik. Mindenképpen ezt az irányt tartom, sok ötletem van, sok hülye helyzet, abszurd történet. Lesznek viccesebbek és komolyabbak. Ahogy tudom, csinálom is. A kitalálás könnyebb, de utána be kell gépelni minden egyes mondatot.

A kékkőkúti csillag (részlet)

1. Kuzma Sanyi

nagydarab ember volt, erős kezekkel, hatalmas fejjel, rajta összevissza göndörödő hajkuszálmánnyal. Szürke, hosszú ujjú pólóban és saras farmerban görnyedt a kert végi, nejlontetős fészer előtt. Mínusz két fokon állt a higanymérő. Az első fejszevágást halogatta, hogy feldaraboljon tíz-húsz rönk kandallóba való fát. Nem volt fázós, inkább afféle szülőktől vett beidegződésből, és némi értelmetlen unalomból találta ki a begyújtást. A hideg az hideg, szokta mondani magának, a halál meg halál, tette hozzá jelentőségteljesen. A kisházban tizenegy fok volt. Begyújtásgyanús. Na, merthogy ő bírja a hideget, csak valamiért a szervezete nem, ő ellenne mínusz tízben is, viszont az ujjai lefagynának, ami önmagában nem is lenne zavaró. Attól kezdve ellenben jóval nehezebb lenne például begyújtani, mosakodni, sok minden, szóval akkor inkább a meleg. Legyen kandallóba való fahasadék és legyen parázs. Tizenegy foknál legyen melegebb.

Sanyi állt a fészernejlon előtt, a farönkökkel szemezve, tőle lépésnyire a súlyos, nagy tölgy vágórönk, amire helyezni fogja a szétfejszézendő kisebbeket. Nézte Sanyi a nyálkás rönköt, és örült, hogy a nejlon alattiak nem szívtak magukba párát. Egy pók szaladt az egyik résből a másikba, a hideg elől bújva a rakás mélyén hálózta be magát.

Sanyi odanyúlt, és levett egy vaskosabb darabot a sorból: szép, világos erezetű belső, szürke és sima külső. A bükk nehezebben ég és kevesebb meleget ad, de olcsóbb. A pók mélyebbre iszkolt. Sanyi az erdőre gondolt, meg hogy – apokaliptikusan értelmezve – őmiatta dőlt ki a fa, amiből most a melegét reméli, amit most készül meggyújtani, elfüstölni. Az erdő, a fák az ágaikkal-bogaikkal, az az élni akarás. A halál egyszerűen halál. Az erdőben nőtt föl, a növényekkel, a bogarakkal, amik segítettek megérteni bizonyos dolgokat. Az erdő tanította. Az erdőt szerette, tisztelte. Néha haragudott rá. A része volt, együtt nőtt fel, változott vele. Mégis egész máshová vágyott.

Kukorica, hatalmas kukoricatábla, óriási géppel menne aratni a sorok között, nem lennének a hegyek, amik miatt a gép többet fogyaszt, mert le- és felhajt az emelkedőkön, nem. A kukorica az Alföldön lenne, sík vidéken. Ameddig ellát, sárga csövek merednének a zöld levelek fölé, ő meg a géppel, egymaga a hatalmas mezőn darálná a csöveket minden hajnalban. Köd borítaná a síkot, és a kukoricasorok a végtelenség érzetét keltenék, sehol és soha nem lenne végük. Napestig egy irányba hajtaná a gépét, aztán megállna enni, inni, majd újból felülne a járgányra és nyomná a gázt egész éjjel, meg tovább.

Sanyi felemelte fejszét, a kukoricacsövek a szemében sárgálltak, a tölgyrönk szépen leállítva, felvágásra – halálra – készen. A pók sehol. A rönkhasító fejsze polírozott szén-acél fején megcsillant valami oda nem illő, méretes, mint egy traktor, amit gondolatban mindig megült, sőt, annál is nagyobb. Suhogás jött vele, erősödő kerregés, egyértelműen fentről, magasból. A fejsze elindult a rönk felé, az idegek meghúzták a jobb alsó kar izmait, és meglendítették a szerszámot, hatalmasat készült vágni az acél, a férfitest megdőlt.

És akkor – zutty – Sanyi eltűnt. Az acél fejszéjével, a rönkökkel, a nejlontetővel, a kis házzal és a begyújtás előtt álló kandallóval, meg a kertet körbefutó drótkerítéssel együtt. Valami hatalmas és borzalmasan zajos és meghatározhatatlan alakú zuhant nagy pontossággal és sebességgel Sanyi összevissza göndörödő hajfürtjeire, hatalmas fejére és a koszos pólóján átdudorodó izmaira. Sanyi eltűnt a föld és a fénylő valami közt, neki kétségtelenül durván és visszacsinálhatatlanul annyi lett.

 

5. Vilmos bá

A részlet a könyvből a szerző felolvasásában ide kattintva érhető el.

 

A grinnyei gőzgombóc (részlet)

1. Erdő

Erzsók a hajnali erdőben. Nedvesség és langyos pára, a fák lombjai dagadt és súlyos légzáró rétegként feszülnek össze, se napfényt, se frissítő szelet nem engednek a földhöz közel. A levegő tömör, sár- és gombaszagú. Disznók, gondolja a lány, túrják a földet, belehemperednek, széthordják. Imádja ezt a szagot. Szeret kimenni eső után a szántóra, a napraforgósorok közé. Vagy az erdőbe barackillatú rókagombát, tinórut gyűjteni. Mint most, pirkadatkor.

Erzsók letér az útról és megy a derengő lombok alá, a süppedő, puha talajon lépked. Kémleli a földet, a fák kiálló gyökerét, a letört, sikamlós gallyak alá fürkész. Gombákat talál.

Erzsók neszezést hall maga mögött, meg se fordul. Poszáta az vagy feketerigó, gondolja, és folytatja a kutatást. A motoszkálás pár méterrel előtte ismétlődik. Furcsa, vékony hang. Valami állati és egyszerre emberszerű nyökögés.

Erzsók felegyenesedik. A víztől túldagadt, méregzöld szárak szilárdan állnak a sárban, az elnyíló virágok helyén újak serkennek. Semmi különös lent. A lombok között, tőle pár méternyire alig észrevehetően mozdul valami. Erzsók mereszti a szemét, a fejét ingatja. Lép előre. Az arca megmerevedik. Nem kiált, pedig kéne.

Szikár, sötét pókként tűnik elő a rocker a ködös hajnali erdő lombjaiból, ereszkedik lassan lefelé. Se kötél, se szárny, se vitorla. A lombok széthajlanak, ahogy tárt karokkal, ájtatos tekintettel, félnyitott szájjal – egy kitartott pillanatra – ott lebeg. Aztán ereszkedik a föld felé. Fekete-fehér virágmintás inget, szegecselt Diesel bőrdzsekit, hozzá fekete bőrgatyát és klasszikus Fiorentini csizmát visel. Sötét haja csomókban, falfehér arcán, feketére kent szemhéján megfolyt a festék. Áthatóan, fejhangon sikolt. Folytonos, egy tónusú, ijesztően szép hangja szétterjed, leválik róla. Átveszik a lombok, tovább a virágok, a füvek, aztán a tócsák, az iszap és a sár. Az egész erdő merő, éteri sikoltás.

Erzsók nézi meredten a jelenést és végre visítani kezd. Talán túl is harsogja a lebegő, kifejezéstelen tekintetű, alig-kamasz srácot, a metálvillát mutató, szent pózt imitáló rockert, vele az egész erdőt. Lábai cölöpök, dereka beállt, megpróbál futni, de elvágódik, miközben amaz már földközelben, ér le a lába, talajt fog, indul felé. Nincs idő sikoltozni, fel kell pattanni és szaladni kell!

Erzsók kiszáradt torokkal, kétségbeesett arccal, magánkívül rohan a fák között. Rátalál a disznódagonyás földútra, egy pillanatra nem tudja, merre van a haza, de megvan, már fut tovább Kisgarasd felé.

Mögötte elhallgat az erdő, nem sikolt tovább senki. De még nem szűnt meg a veszély. Követheti őt lebegve vagy szaladva a szörnyű srác. Csak akkor nyugodhat meg, ha végre hazaér, a Kisgarasd utca 8-ba, be a kapun, a házba, ahol az anyja épp a reggeli kávét főzi az apjának, aki épp csizmát húz és cigit keres az előszobaszekrény feletti duplapolcon.

(Spanyolnátha Könyvek 39., Hernádkak, 2020, 216 oldal, 3000 Ft)

Fotók: Székelyhidi Zsolt