Az őslakosok eleinte csak „a fehér szellem”-ként emlegették a mindenre elszánt Birute Galdikast, aki már 50 éve küzd az orángutánok fennmaradásáért és akinek a nevét Magyarországon alig ismerik...

Borneó. A világ egyik legösszetettebb ökoszisztémája lüktet ezen a különös szépségű Jáva-tengeri szigeten, ahol egyes fajok akár már évmilliók óta elszigetelten fejlődnek. A meleg szinte fojtó, kávébarna folyók szelik át lustán a dzsungelt. A mocsaras részeken piócák és krokodilok lesnek prédára, moszkitók repkednek, mérgező hernyók kúsznak a növényzeten.

A sziget legnagyobb kincseit képezik az úgynevezett endemikus, tehát csakis ezen a helyen megtalálható állatfajok, mint például a borneói törpeelefánt, a ködfoltos párduc, a kalapácsfejű szarvascsőrű madár, vagy éppen a sziget valódi „sztárja”: az orángután. Ez a békés, ülő Buddhára hajazó vörös óriás egykor Ázsia-szerte elterjedt volt, ma már viszont csupán Borneó és Szumátra szigetén találkozhatunk velük. Réges-régen még a Dayak bennszülöttek, Borneó őslakosai nevezték el a titokzatos, nehezen megközelíthető majomfajt az orang „személy” és hutan „erdő” szavak összevonásával: rejtőzködő életmódja, emberi arckifejezése, és sötétedés után hallatott kísérteties kiáltásai számos helyi legenda hősévé tették az orángutánt. A helyi legendák jól ismert szereplői között azonban a múlt század végén feltűnt egy új alak: sápadt arcú lány hatalmas őzikeszemekkel, aki kenuban evez vagy éppen mellkasig gázol a langyos, piócáktól hemzsegő vízben, hosszú barna haja lucskos a levegő páratartalmától. Kezében ceruza és jegyzetfüzet, nyakában távcső. Ő Birute Galdikas, litván szülők gyermeke, aki Torontóban nőtt fel, és 1971-ben vágott neki élete nagy utazásának. Az azóta eltelt ötven év alatt a haja már inkább őszbe fordult, de a szemében még mindig ott van a kíváncsiság, ami annak idején Kanadából a Maláj-szigetekre űzte. Louis Leaky három „gráciája”, vagyis félelmet nem ismerő főemlőskutatója közül mégis az ő nevét ismerik a legkevesebben: míg Jane Goodall és Dian Fossay elég közismertek például Magyarországon is, könyveik pedig népszerű olvasmányok mind az idősebb, mind a fiatalabb generáció körében, addig Birute Galdikas művei illetve a róla szóló könyvek egyáltalán meg sem jelentek magyar fordításban.

Igény lenne rá, az ő munkája és élettörténete ugyanis nem kevésbé izgalmas, mint csimpánz -és gorillakutató társaié. A magyar olvasók csupán a Dian Fossay-ról szóló National Geographic album egyik bejegyzésében találkozhattak vele, ahol Dian a szüleinek küldött fotót kommentálja levélben: „a szexi lány pedig Birute, az orángutános lány...”. Az említett fényképen Louis Leaky három majmos lánya együtt pózol: a kép Londonban készült, Jane Goodalléknál, ahová Dian látogatóba érkezett, a 25 éves Birute pedig azért, hogy elsajátítson pár nélkülözhetetlen fortélyt mielőtt példaképeit követve maga is nekivágna az esőerdőnek. Litvániából emigrált szülei mindig tanulásra, ismereteinek bővítésére ösztönözték, talán ez vezetett oda, hogy antropológiát és zoológiát tanult az egyetemen. 1969-ben a híres kenyai antropológus, Louis Leaky egyik előadása annyira lenyűgözte a fiatal lányt, hogy beszélgetést kezdeményezett a tudóssal, és végül sikerült meggyőznie Leaky-t egy hosszú távú orángután kutató program szükségességéről.

Két év felkészülés után, 1971-ben kelt útra férjével együtt Borneó felé. Roddal még az egyetemen ismerkedtek meg, és szerencsére a fiút eléggé fűtötte a kalandvágy ahhoz, hogy elkísérje ifjú feleségét az őserdőbe. Az első néhány év aztán keményen próbára tette az elszántságukat: fejenkét tíz kilót fogytak az elégtelen táplálkozás és a megfeszített munka miatt, trópusi betegségek kínozták őket, Birutét pedig frusztrálta, hogy nem tud a vadon élő orángutánok közelébe jutni. Dolga azért akadt bőven: természetes élőhelyükön egyenlőre nem sikerült az orángutánokat megközelítenie, viszont annál több sérült, rossz állapotban lévő kölyköt kellett elkoboznia fogvatartóiktól, akik illegálisan háziállatként tartották őket. A kutatótársadalom nem igazán értett egyet az ilyen fiatal orángutánok befogadásával és a táborban való gondozásukkal, hiszen az ember ilyen módon talán örökre befolyásolja az állat további viselkedését, ám Birute nem tudott a sorsára hagyni egy kiszolgáltatott kölyköt sem. Gondozásuk nem volt egyszerű és hosszú távú elfoglaltságot jelentett, hiszen a vadonban az orángutánok szokatlanul hosszú ideig, mintegy 8 évig maradnak az anyjuk mellett, ez idő alatt sajátítják el a túléléshez szükséges alapvető készségeket. Jane Goodall később megjegyezte, a vad orángutánok rejtőzködő életmódja igencsak megnehezítette Birute dolgát, hiszen ezek az állatok nem tömörülnek nagy családokba és csak a legritkább esetben hagyják el a lombkoronát. Manapság már drónok segítik a kutatók munkáját, míg a fiatal lány akkoriban csak a saját elszántságára támaszkodhatott. „Biruténak akár egy évbe is beletelik mire összegyűjt annyi adatot és megfigyelhet olyan viselkedésformákat, melyeket én egy szerencsésebb nap alatt le tudok jegyezni.” – mondta Goodall. Volt, aki kezdetben azt javasolta, szereljenek rádiós nyakörvet az orángutánokra, így nyomon követhetőek lesznek a dzsungelben, Biruté azonban túlságosan invazívnak találta ezt a módszert, így elvetette. Kitartása végül meghozta gyümölcsét, és lassanként sikerült feltérképeznie a környéken élő populációt. Ezek az állatok nem annyira szociálisak mint a csimpánzok vagy éppen a gorillák, a felnőtt hímek szinte mindig magányosan élnek, az egyetlen igazán szoros kapocs az orángutánok között a majdnem egy évtizeden át tartó anya-kölyök viszony. A kutatások előrehaladtával Birute új tábort is épített a férjével közösen, amely több komforttal szolgált az előzőleg használt kezdetleges kunyhóhoz képest. 1975-ben publikálta megfigyeléseit a National Geographic magazinban, melynek a címlapjára is került, ez jelentette számára a szakmai áttörést mintegy négy évi megfeszített munka után. Egy évvel később újabb kihívások elé nézett: kisfia született. Saját bevallása szerint addigra már kellő gyakorlatot szerzett csecsemő gondozásból az orángutánok mellett – a táborban élő majmok egyébként a későbbiekben (emberi társaság híján) kisfia legjobb játszópajtásai is lettek. 1978-ban doktorátust szerzett, de a szokással ellentétben nem vállalt teljes állást oktatóként az egyetemen, hanem az év nagy részét továbbra is Borneón töltötte a családjával és az orángutánokkal. 1978 és 1980 között egy különösen érdekes projekten dolgozott, Gary Saphiro végzős hallgatóval közösen jelnyelvre tanították a táborban élő majmokat, nagy sikerrel. Egy Princess névre hallgató fiatal nőstény két év alatt 30 jelet tanult meg használni, ezeket kombinálni is tudta rövid „mondatokat” hozva létre, ezek általában evésre, játékra vagy más közös tevékenységre utaltak.

A hetvenes évek vége aztán több szempontból is változást hozott Biruté életébe: kisfia lassan iskoláskorba lépett, ezért Rod visszatért vele Kanadába. A házaspár tehát úgy döntött, elválnak útjaik. Birute 1981-ben újra férjhez ment, ezúttal egy Dayak őslakoshoz, aki osztozott a kutatás iránti szenvedélyén és sokszor segítette őt a nyomolvasásban. A későbbiekben két gyermekük is született. Szőrös védencei támogatására pedig Galdikas 1986-ban létrehozta a Nemzetközi Orángután Alapítványt, ennek részeként pedig 1998-ban létrejött az Orángután Gondozási Központ és Karantén (OCCQ), ahol már a legmodernebb felszereléseket használják. A mai napig Birute felügyeli az itt folyó munkát: elárvult, sérült és beteg állatokat rehabilitálnak majd engednek vissza természetes élőhelyükre, a borneói őserdőbe. Csakhogy a borneói őserdő sajnos egyre zsugorodik, a majmok élőhelyét főként az olajpálma termesztés, az illegális fakitermelés és az erdőtüzek veszélyeztetik. 2015-ben például egy négy hónapon keresztül tomboló erdőtűz nehezítette a természetvédők munkáját, melynek csak az esős évszak érkezése vetett véget. A vadon élő orángután populáció súlyos károkat szenvedett ezalatt, a kritikusan veszélyeztetett fajok listájára kerültek. Birute és csapata 2018-ban a testvéralapítványokkal közösen több mint 75.000 facsemetét ültetett, ezzel segítve az erdő regenerálódását. Egészen a koronavírus kitöréséig az ökoturizmus is virágzott a borneói Tanjung Puting Nemzeti Parkban, ahol néhány tábor kifejezetten ismeretterjesztő céllal megnyílt a látogatók előtt, akik így bepillantást nyerhettek az alapítvány rehabilitáló munkájába. A vírus természetesen újabb kihívások elé állítja a csapatot, ám Birute soha nem adja fel. Annak idején tudományos kutatásai miatt érkezett a szigetre, de végül azért maradt tartósan Borneón, mert felelősséget érzett azokért a szelíd, vörös óriásokért, akiknek elbűvölő személyiségét egyre jobban megismerhette a hosszú évek alatt. Szerinte a jó tudós egyik fontos ismérve, hogy sosem veszíti el a kíváncsiságát. Ha a jövőről kérdezik, az immár 75. születésnapját ünneplő Birute mindig szilárdan hangsúlyozza saját elkötelezettségét: „Úgy képzelem, az utolsó vadon élő orángután egy hím lenne, akinek magányos hívására már senki nem felel. Nem akarom, hogy ez megtörténjen. Azért harcolok, hogy ezek a különleges teremtmények tovább létezhessenek a természetben.” Kívánjuk neki, hogy még sokáig dolgozhasson és taníthasson, művei pedig jussanak el végre a magyar olvasók kezébe is.