Kalapos Éva Veronika észreveszi őket, majd tűpontosan megírja, hogy mi van velük, például legfrissebb, F mint című regényében.
Van egy finom lelkű, de erős hangú fiatal írónk: Kalapos Éva Veronika, aki érzékenységével és nyitottságával rátalál a társadalom azon rétegének alakjaira, akik egyszerűen nem látszanak. Mintha itt sem lennének, mert segítséget nem kérnek – nem mernek, vagy nem tudnak, mert nem lógnak ki a sorból, teszik a dolgukat, amíg múlik monoton mindennapjaikkal az idő. Éva megtartja tőlük a távolságot, hogy történeteik a maguk egyszerű, igaz mivoltukban hassanak, mégis közel engedi magához szereplőit, hogy vele együtt fájjon egy kicsit értük az olvasó szíve is.
Kalapos Éva már jócskán ismert volt jóval derűsebb, pozitív hangulatú ifjúsági könyvei által, mikor megjelent első felnőtteknek szóló kötete, az Arccal a hóban. Ebben a kötetben három drámában járta körbe a vidéki mélyszegénységben, elzártságban élők eleve elrendelten tragikus kimenetelű történeteit, most F mint című regényében Budapest hasonló sorsú alakjait vonultatja fel kegyetlen pontossággal és nagy érzékenységgel.
A történet a harmincas évei közepe felé járó Femáról szól, aki egy éjjel-nappali boltban dolgozik, aztán hazamegy a férjéhez és leépült anyjához, akikkel együtt él egy vacak lakásban. Minden napja egyforma kötelesség-teljesítés: dolgozni jár, otthon szolgalelkűen engedi a férjének azt, amire maga már nem vágyik, ápolja az édesanyját, egyszóval folyton csak szolgál és kiszolgál. Aztán egy nap feltűnik egy fura, már-már láthatatlan, azonosíthatatlan kapucnis pasas, a Fotós kezében fényképezőgéppel, és események furcsa sora indul el.
Mindig az elesettek, reménytelenek, társadalom peremére szorultak a felnőtteknek szánt történeteid szereplői, aztán meglehetősen realisztikusan meséled el a sztorijukat, és hagyod, hogy a kegyetlen realitás az utolsó pontig se hagyja el történeteidet. Mégis, érezni a sorok között az írót, aki szereti a szereplőit, megszakad a szíve értük, de mégsem húzhatja ki őket a bajból egy hollywoodi tollrántással. Honnan származik, vagy honnan származtatod ezt a fajta érzékenységet, odafordulást magadban?
Egyrészt gyerekkorom egy részét hasonló miliőben töltöttem, mint ami megjelenik az Arccal a hóban kötetben is, másrészt kiskorom óta hiperérzékeny csápokkal tapogatom le a világot. Négy éves koromban váltak el a szüleim, és ez a nagy magány-érzés, az elhagyatottság érzése elkísért. Talán ezért is tudok azonosulni azokkal, akik magukra hagyatottak a gondjaikkal, az életükkel. Másrészt nyomasztó, hogy mennyi elvárás van a világban, ami az embert, mint egyént nem veszi figyelembe a maga akaratával, törekvéseivel, vágyaival. Összenyomnak bennünket a korlátok, amiket részben kívülről állítanak fel nekünk, részben a megfelelési kényszer miatt magunk is megtesszük ugyanezt, én pedig szeretném megmutatni ezeket a felemésztett sorsokat, hogy észrevegyük azokat is, akik jobbára láthatatlanok.
Mint mindig, elég kemény témákat feszegetsz. Kiszolgáltatottság, fásultság, függőség, magány mind megjelennek a munkáidban (míg az ifjúsági történeteid inkább derűsek). Mennyi ideig készült ez a regény, mennyi időt töltöttél el a történeted világában?
Másfél év alatt készült el, de ebből úgy két, két és fél hónap volt az írás, a benne élés volt hosszú. Megterhelő volt ennyi időn át mozogni ebben a világban. Többnyire akkor haladtam sokat, amikor el tudtam vonulni vidékre, például Szigetmonostoron fejeztem be a regény első változatát. Aztán az Athenaeum Bedecs Lászlót ajánlotta szerkesztőnek, ami a lehető legjobb döntés volt, rengeteget köszönhetek neki. Például ő javasolta, hogy tegyük át jelen időből múlt időbe a történetet, ami remekül működött. Igazi ajándék nekem a segítsége, a következő kötetemen is együtt fogunk dolgozni.
Míg az Arccal a hóban kötet történeteiben minden hiperreál, addig az F mint történetében megjelenik egy megfoghatatlan, már-már fiktív karakter, a Fotós. Róla mesélsz egy kicsit?
A Fotós időnként felbukkan, követ egyes embereket, újra és újra fotózza őket, egészen nyugtalanító a jelenléte és egyre közelebb kerül az általa üldözöttekhez, de ennél többet nem lőnék le. Csak annyit, hogy a regény a szociothriller műfajához áll a legközelebb.
Idézet Kalapos Éva Veronika F mint című regényéből:
Csepan ma nem álldogált a bolt ajtajában. Először azt hittem, beteg lett, vagy valami, de mégse: a nyitott ajtón át láttam, ahogy ott guggol a tamponos polc előtt papírokkal a kezében, és csinálja a készletet. A köszönésemre felnézett, vigyorgott is, ahogy szokott, de elég savanyúan. A felesége nem volt sehol.
– Hogy vagy? – legszívesebben én is odaguggoltam volna mellé, vagy le is ültem volna, és csináltam volna egy full idegen bolt készletét. Néha rám jön, hogy szeretném megvariálni a dolgokat, ne mindig csak a muszáj legyen. Mondjuk, leszállnék a villamosról egy tök másik megállónál, ahol még sose jártam, és csak mászkálnék egész nap összevissza, vagy kivenném Bita pénztárcájából az összes pénzt, bemennék valami totál értelmetlen boltba, ahol például szódásszifonokat árulnak, és elkölteném az egész havi lóvénkat szódásszifonokra. Ha szarabb napom van, az is eszembe jut, hogy igazából ki is lehetne inni a mocskos vizet a vécékefetartóból, vagy direkt odaállni a „Vigyázat, omlásveszély!” tábla alá, amit azonnal kitesznek a házakra, ha leesik fél centi hó. De még sose csináltam semmit, Csepan mellé se guggoltam le, inkább megvártam, míg föltápászkodik.
– Köszönöm, jól – mondta udvariasan, és hiába lett egyenes a háta egy pillanatra a felállástól, reflexből rögtön összegörnyedt. – Te hogy vagy?
– Én is jól, köszi – most jöttem rá, hogy mi sose szoktuk megkérdezni ezt a másiktól, csak most olyan kis csoffadt volt ott a polc mellett, hogy reflexből jött. Zavartan a pult mögé ballagott, besuvasztotta a papírokat egy csomó másik közé, és rá akart könyökölni a pultra, hogy belekezdjen a szokásos viccbe, de annyi cucc volt kirakva, hogy alig fért el a könyöke. Ezek a kínaiak még több mindent szoktak a pultra pakolni, mint mi, pedig nálunk is szinte csak a pénztárgépnek van hely, de muszáj, mindenki tudja, hogy a vevőket simán be lehet húzni ezzel, hogy vegyenek valami olyat, amit amúgy nem akartak. Zoki egy időben oda akarta rakatni a kotonokat, szerinte máshol úgy van, de lebeszéltem, egy csomó vénasszony jár hozzánk, azok infarktust kapnak, ha meglátnak egy kotont. Csepanék is rágót, mentolos cukrot meg ilyesmit tartanak a pulton, az embereknek sokszor csak akkor jut eszükbe, hogy büdös a szájuk, mikor ezeket meglátják. Bár van, akin egy csomag rágó se segít.
– Te veszel valami? – kérdezte Csepan, és körbemutatott.
– Kérsz villanykörte megint?
– Nem, most van – jé, igazából nem is tudtam, minek jöttem be, tényleg nem kellett semmi konkrétan. Csepan széttárta a karját, és kicsit szélesebben vigyorgott.
– Semmit? Egyáltalán?
– Nem, bocs, csak köszönni akartam, szia! – integettem, pedig a játékunkban ez csak később jött volna, de nem jutott eszembe más. Ő visszaintegetett, még jó, hogy nem volt bent senki más, elég hülyén nézhettünk ki. Aztán leeresztette a karját, hirtelen eltűnt a vigyor is, mintha lekapcsolták volna, én meg összerezzentem. Mérges rám, hogy nem vásárolok? Jó, mondjuk én is utálom, ha valaki csak csámborogni jön be a boltba. Már pont bocsánatot akartam kérni, de csak szomorúan megrázta a fejét, kivett egy csokibonbont az egyik üvegből, és a kezembe nyomta.
– Nagyon finom. Fehér csokoládé. Nem kell kifizetni.
– De, kifizetem! – Százhatvan forint darabja, nem is drága, de idejét se tudom, mikor ettem utoljára csokit. Csepan megint a fejét rázta, és a háta mögé dugta a kezét.
– Egyed, finom. Senki nem vesz, az embereknek nincs pénz. Sehol nincs pénz. Kínában se volt pénz, azért jöttünk ide, de most itt sincs pénz. Tegyed el azt.
Még álldogáltam egy kicsit az apróval a kezemben, aztán engedelmesen elraktam. Egy szót se szóltunk, miközben kibontottam a csokit, és egészben betettem a számba, de még nem mozdítottam meg a nyelvemet vagy a fogaimat, csak hagytam, hogy elolvadjon. Csepan mereven bámult rám, aztán félretolta a rágókat, a pultra könyökölt, és megint elvigyorodott, én meg hallottam, hogy valahol mögötte megrezzen egy műanyag függöny. A felesége lépett ki a vevőtérbe, eddig eszembe se jutott, hogy kell ő is a viccmeséléshez, pedig Csepan még sose kezdte el úgy, hogy a nő ne lett volna a közelben, hiába kussol állandóan.
– Ismer a vicc a drága házasságról? – kezdte Csepan.
A csoki eljutott a szám minden zugába, tisztára elbágyadtam a tömény masszától, erőtlenül megráztam a fejem.
– Kisgyerek kérdez apája: „Apa, mennyibe kerül megházasodni?”
Most lassan megmozdult a nyelvem, keresgéltem, ami a csokiból megmaradt, nem akartam, hogy vége legyen. Miért nem veszek én soha csokit? Bár csak én vagyok édesszájú a családban. Csepan előrehajolt.
– És apa mondja: „Nem tudom, kisfiam, még mindig fizetem!”
Csepan felesége halkan elvihogta magát, szóval ért magyarul, csak nem beszél, vagy már tudja, hogy ez a férjének a viccmesélős hangsúlya. Én is nevettem, és az idézésre gondoltam, ezt a viccet talán nem mondom el Bitának. Még egyszer megköszöntem a csokit, aztán gyorsan leléptem, mielőtt Csepan megint nyaggatni kezdett volna, hogy mondjak én is, nem akartam megszólalni, a levegő kimosta volna a számból a csoki ízét.
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2019, 264 oldal, 3999 Ft
Fotók: Haraszti Ágnes, Bach Máté
