Az ifjú nyomozó remek humorral és meglepően komor fordulatokkal képezi antitézisét korunk nosztalgiafilmjeinek.
Abe Applebaum (Adam Brody) gyerekként igazi sztárdetektív volt szülővárosában: iskolatársai számára bármilyen apró-csepő rejtélyt megoldott, egészen addig, amíg legfőbb munkatársa, Gracie titokzatos körülmények között el nem tűnt. A megoldatlan ügy kudarca és a tinédzserkor úgy megroppantotta a fiút, hogy szűk 20 évvel később kiégett alkoholistaként tengeti életét, amelyben csak egy dolog maradt állandó: a munkája, amelyet még mindig elveszett macskák és a „ki evett bele a szülinapi tortámba?” jellegű banális ügyek adnak. Azonban egy nap felkérik a nemrég történt brutális gyilkosság felgöngyölítésére, így Abe-nek nemcsak szakmai élete eddigi legnagyobb feladatához kell felnőnie, hanem azt is el kell döntenie, hogy egyáltalán fel akar-e nőni.
A fentiekből már kirajzolódhat, hogy Az ifjú nyomozó tulajdonképpen a Stephen King-féle sötét hangulatú gyerekkrimik és azok utánérzései (ld. Stranger Things) szatírája, de legalábbis cinikus feldolgozása. Folyamatos humorforrás, hogy Abe egy kisiskolás aranyos trükkjeivel próbálja megfejteni a kegyetlen bűntényt, amikor pedig valódi bűnözőkkel akad össze, fülét-farkát behúzva menekül. Eközben pedig ő maga is folyamatosan gyerekesen viselkedik, és duzzogni kezd a legapróbb kudarccal szembesülve is. Ha úgy vesszük, Az ifjú nyomozó éppen arról a regresszióról szól, amit a komplett popkultúra megél, amikor 30-as férfiaknak árusítja saját gyerekkorukat a nosztalgia cukormázával. A jelenség kifigurázása mellett pedig a cukormázat is kőkeményen megkeseríti, hiszen krimijében végső soron semmi gyermeki báj nincs, csak a legsokkolóbb klasszikusokhoz fogható, könyörtelen valóság.
A filmnek mégsem ez a legerősebb aspektusa, ugyanis Abe közönye előbb-utóbb a nézőre is átragad, főleg, ahogyan a cselekmény középrészének vége egyre inkább az ő céltalan nyüglődésébe fordul át. Az ő karaktere által Az ifjú nyomozóban van valami megfoghatatlanul jelentéktelen: azzal, hogy komikusan lúzer a főszereplő, érzelemvilágát végig egy lépéssel távolabbról szemléljük. Az élmény tehát nem fog annyira mélyen megérinteni, mint amennyire illene, de végső soron eleve a komikum viszi el a hátán, javarészt Evan Morgan író-rendező ritka briliáns időzítésének hála. A vágás ütemezése még a kevésbé fantáziadús poénokat is hatásosan adagolja, és üdítő látni végre egy alkotást, amely nem akarja túlmagyarázni, túljátszani a humort, hanem éppen a kihagyásokra apellálva viszi be a csattanókat.
Ráadásul a szándékosan bárgyúsított zsánerelemek ellenére Az ifjú nyomozó krimiként is példásan megállja a helyét: rejtélyei mindvégig kellő feszültséget hordoznak magukban, válaszai pedig egészen fordulatosak. Morgan érezhetően legalább annyira rajong a műfajért, mint főhőse, ez pedig alapfeltétel, ha egy alkotó zsánermotívumokat próbál darabjaira szedni és átformálni.
Az ifjú nyomozó is képes tehát arra a fegyvertényre, hogy egyszerre működik klasszikus műfaji darabként és annak dekonstrukciójaként is. Ha egy szórakoztató, humoros krimit keresünk benne, azt is megkapjuk, de ha szeretnénk elgondolkodni, valójában miért menekülünk a cinikus, rideg valóságból az aranyos detektívgyerekekhez, ahhoz is kapunk bőven muníciót.
Az ifjú nyomozó adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.
