A Palmer egyszerre sablonos, de szívhez szóló vezeklésdráma és különleges, újszerű LMBTQ-történet.

Az Apple saját streamingplatformja másfél évvel ezelőtti elindulása óta kimért és bölcsnek tűnő tempóban halad, hiszen az Apple TV+ kínálata érezhetően a minőségre, nem pedig a mennyiségre játszik. Saját gyártású alkotásaik főleg sorozatok, kevés, de annál erősebb széria, amelyek mellett időről időre egy-egy dokumentumfilm vagy játékfilm is feltűnik (nemrég például Sofia Coppola új történetét mutatták be). A februárt Justin Timberlake vezényletével és Fisher Stevens dirigálásában a Palmer című dráma segítségével köszöntik, amelynek közel kétórás játékideje kissé indokolatlan, ám érzelmi húrjai annál ügyesebben elkapják a szentimentálisabb beállítottságú nézőket.

Eddie Palmer (Timberlake) egykor fiatal futballsztár volt, aztán egy hülye döntés miatt börtönbe került, ahonnan tizenkét év után szabadul, hogy visszaköltözzön nagymamájához egy olyan városba, ahol szinte mindenki megveti a korábban elkövetett tettei miatt. Palmer a maga megkeseredett, kiábrándult és reményvesztett módján igyekszik tisztességes munkát találni és nem bajba keveredni, az események láncolatának köszönhetően pedig hamarosan lehetősége nyílik arra, hogy törlesszen a társadalom felé: amikor a szomszéd lakókocsiban élő kisfiú, Sam (Ryder Allen) drogfüggő anyja (Juno Temple) felszívódik, Palmer a szárnyai alá veszi őt. A rövid úton pótapává váló ex-fegyencnek így már nem csak a saját személye, hanem az erősen feminin megjelenésű és viselkedésű kissrác elleni előítéletekkel is meg kell küzdenie.

Mondhatjuk, hogy a készítők biztosra mentek, hiszen a Palmer alapvetően, legalábbis főmotívumaiban pont az a fajta megváltáskeresésre és bűnbánásra fókuszáló filmdráma, amelyhez hasonló már sok készült, ám ez az érzelmekre erősen ható recept még mindig nem unalmas. Vitaképes az a különösen Hollywoodban bevett drámaírói módszer, amelynek történeteire nem elegendő az emocionális jelzőt használnunk, nyugodtan kimondhatjuk, hogy érzelmi manipulációról van szó. De vajon hibáztathatjuk-e ezeket a filmeket, jelen esetben a Palmert azért, mert évtizedek bevált sikerére alapozva azt adja a nézők többségének, amire azok vágynak. A jól ismert, szerethető megjavult rosszfiú toposzt, egy olyan főhőst, akiért szoríthatunk és egy olyan gyerekkaraktert, akit mi magunk is megmentenénk, ha tudnánk. A forgatókönyv kiszámíthatósága szinte már az eleve elrendelés bizonyosságával ér a nyitójelenetek alatt is jól látható célba, ugyanakkor abszolút dicsérendő, hogy a legegyszerűbb megoldások helyett néha tesz egy kis kerülőt. A Palmer így ügyes fogásokkal kioltja magából a túlzott naivitást és a még így is kissé meseszerű végkifejletet hiteles fordulatokkal éri el.

A Palmer tehát lehetne az a mű, amelyet megnézel, sírsz rajta, utána pedig elfelejted, ám ennél azért mégis többről van szó. Habár a cselekményvezetés nem újít a műfajon, a sztoriban számos bonyodalmat eredményez az a bátor és görcsmentes LMBTQ-szál, amelyet a készítők profin szőnek bele az összképbe. Sam mássága már fiatal korában egészen egyértelmű: érdeklődési körében semmi olyan nincs, amire a konzervatív azt mondaná, hogy „na ez fiús”, lányoknak készült jelmezekbe öltözik és amikor senki nem látja, kirúzsozza magát. Egyértelmű számára, hogy a környezete által elvárttól különböző, saját utat kell keresnie, ám a kutatásnak még nagyon az elején jár. Palmer és Sam kapcsolata pont azért válik megindítóvá, mert habár a férfi a pótapaságtól kezdetben meglehetősen tart, a kisfiú mássága egy pillanatig sem zavarja, és valószínűleg pont azért is kerül közel hozzá, mert tudja jól, hogy rajta kívül nemigen akad olyan, aki védelmezni és támogatni tudná - vagy egyáltalán akarná - Samet az előtte álló események során.

Nem jelenthető ki kétségektől mentesen, hogy a zenei karriert filmvászonra cserélő vagy legalábbis a filmezést karrierjükbe profitmaximalizálás céljából beépítő énekesek és zenészek kivétel nélkül jól működnek a kamera előtt, Justin Timberlake azonban már évek óta megbízható színészként is. Időről időre jól megválasztott, ügyesen előadott szerepekben láthatjuk, a Palmerben pedig még a szokásosnál is jobban érzi a figurát. Hiteles, érzelmes és megható játékot nyújt és ehhez olyan gyerekpartnert kap Ryder Allen képében, akivel végig jól megtalálja a közös hangot és vibrációkat. Mindezeken túl viszont a produkció legnagyobb erőssége a kevés jelenetben feltűnő, de akkor óriásit alakító Juno Temple. A színésznő karrierjét jól megcsinálja az Apple, hiszen nemrég a szintén almás logóval díszített Ted Lasso sorozat egyik fontos figurája volt. Temple játéka megrendítően erőteljes és egyes pontokon már-már rémisztően hiteles. Kiváló színészi munkát nyújt.

A Palmer önjelölt és szakavatott filmesztéták számára leginkább csak akkor ajánlott, ha szeretnének ironikusan csámcsogni egy újabb szokványos amerikai sablondrámán, viszont azok a nézők szeretni fogják Fisher Stevens rendezését, akik nem bánják, ha a mozgókép szándékosan megfeszegeti érzelmeiket és egyfajta szentimentális sarokba szorítja őket.