Az Ásatásban néhány világsztár a viharos jövő árnyékában figyelmeztet a múlt értékeire.
Már megint egy igaz történeten alapuló dráma? Igen. Újra egy olyan sztori kétórás játékfilmként, amit egy 50 perces tévédoksiban is hiánytalanul el lehetne mesélni? Naná! És ez is egy rég halott szaktekintély évtizedekkel megkésett kreditjeit igyekszik átadni öblös bűntudattal? Yep, pont mint a Kódjátszmában. Szóval akkor a világ legnagyobb streamingszolgáltatójának magabiztos erőforrásaiból biztosított filmtechnikai háttér, valamint a Ralph Fiennes és Carey Mulligan vezette színészcsapat sem emeli az összkép nívóját? Már hogyne emelné!
Már csak néhány évre vagyunk a hős Alan Turing kémiai kasztrációjától és csupán hónapokra a II. világháború kitörésétől, amikor a ‘30-as évek legvégének Angliájában Edith Pretty (Mulligan) ásatási munkálatokat indíttat földbirtokán, és ehhez a feltárásokhoz értő, de profi régésznek nem tekinthető Basil Brownt (Ralph Fiennes) hívja segítségül. Az első ásómozdulatok után nem sokkal egyértelművé válik, hogy kivételes leletek lapulnak odalent. A meghatározó régészeti mérföldkőként számon tartott Sutton Hoo középkori temetkezési terület feltárását végző csapat hamarosan kibővül, az elismert régészek és a fontos múzeumok képviselői egyaránt megjelennek. Miközben a növekvő földhalmok ölelésében az elmúlt korok visszanyerik dicsőségüket, a szereplők jelene nehéz érzelmekbe és félelmekbe burkolózik, a bolygó pedig felkészül a háborús jövőre, ami után már semmi sem lesz ugyanolyan.
Kár lenne nekiállni kérdezgetni, hogy a nagy stúdiók és streamingóriások miért filmesítenek meg az indokoltnál jóval több emberi életet és eseményt. Gyakorta olyanokat, amelyek a történelemkönyvek egyetlen paragrafusában összefoglalhatók lennének, és habár civilizációnk és különböző tudományágaink számára fontosak és megkerülhetetlenek, nem rejtenek magukban annyi ingert és lehetőséget, hogy izgalmasan kitöltsék a kétórás játékidőt. A válasz egyszerű: ezzel lehet díjakat nyerni, és nem is ritka, hogy a fenti jellemzőkkel bíró életrajzi filmek jelölésig vagy akár díjszerzésig jutnak a rangos gálákon - számos esetben inkább témájuk okán, nem pedig a megvalósítás minősége miatt. Az Ásatás (vagy eredeti címén The Dig) is pontosan ilyen hatást kelt. A film összesen 4-5 igazán fontos, egyenként néhány perces jelenete köré megközelítőleg hetven percnyi elnyújtott körítés rendeződik, sok-sok eseménytelen vágóképpel, a filmzene indokolatlanul hosszú szólóműsoraival és egy olyan szerelmi szállal, amely szinte teljesen lényegtelen a fő eseménysor szempontjából.
Épp a Netflix sikerének okait leíró Az a szabály, hogy nincs szabály című könyvet olvasom, amelyben az alapító vezérigazgató Reed Hastings kiemeli az őszinte visszajelzések fontosságát, azt, hogy a streamingcégnél a legalacsonyabb beosztásban lévő munkatárs is őszintén véleményt fűzhet még a felsővezetés döntéseihez is. Ha a munkatársak valóban, minden esetben követik az őszinte visszajelzések gyakorlatát, biztos vagyok benne, hogy az Ásatás mögött dolgozó stáb tagjai is felvetették az előző bekezdésben írt problémákat, amelyek elkerülhetetlenül felmerülnek a produkció alapvető típusjegyeiből fakadóan. Valószínűleg ezért összpontosultak nagy energiák a filmtechnikai elemekbe, amelyek a nagyszámú töltelékjelenetet megakadályozzák a totálisan unalmassá válásban. Az említett, funkciótlan vágóképek csodaszépen felvett snittekben jelennek meg, a fényhasználat, a világítás tökéletes és még a fent megdorgált filmzene is alapvetően nagyon kellemes. Hiába a dinamikát nélkülöző cselekmény, mindezen technikai bravúrok összessége remekül megteremti a föld alól kiásott, már befejeződött, így a lezártság nyugalmát keltő múlt atmoszféráját. Azt a hangulatot, amely megkapó kontrasztba kerül az ásatási terület fölött elhúzó vadászgépek és a városi szobrokat védő homokzsákok által képviselt baljós energiákkal.
Mint a legtöbb életrajzi filmnél, még a sok ponton támadható biográfiák nagyjának esetében is, úgy az Ásatás kapcsán szintén megkérdőjelezhetetlen a színészi játékok kiemelkedő minősége. Ralph Fiennes számára ez egy jutalomszerep, olyan könnyed ujjgyakorlat, amely látszólag nem okozott nehézséget a színésznek, a nézők pedig újfajta szerepben láthatják. Ugyanez elmondható Carey Mulliganről, aki mostanában inkább a Promising Young Woman című filmje kapcsán kap sok figyelmet, ám az Ásatás betegeskedő Edith Prettyjeként is magabiztos játékot nyújt. A mellékszereplők frontján Lily Jamesről érdemes szót ejteni, akit pont egyáltalán nem izgat, hogy a forgatókönyv egyik fölösleges karakterét kapta meg, a fiatal színésznő a tőle megszokott magabiztosságot végig garantálja.
Ha lehetek egy kicsit cinikus, akkor az Ásatást a maga módján következetes filmnek nevezem, hiszen cselekményvezetése és tempója nagyjából pont ugyanolyan poros, mint a Basil által feltárt felbecsülhetetlen leletek. Ám kétségtelen, hogy a sok apró, nagyon ügyes húzás és világszínvonalú alakítás az átlagos középszer fölé emeli, így, ha fenntartásokkal is, de tudom ajánlani.
