Számvetés egy negyed évszázaddal, és felkészülés valami újra - énekesnőjével együtt felnőtt a The Pretty Reckless.

A hardrock-zenei színtérnek vannak igazi jelenségei. Mindenki ismeri azokat az énekeseket, zenészeket, művészeket, akik jelenlétükkel és egyéniségükkel zenésztársaikat kellékstátuszba taszítják, és a fanatikus rajongókat leszámítva a legtöbben nem is nagyon tudjuk a többi bandatag nevét. Jó példa erre a még mindig csak 27 éves Taylor Momsen, aki nagyjából egyszerre tanult beszélni és a nyilvánosság előtt élni, hiszen nem feltétlenül felelősen gondolkodó szülei révén már kétévesen kapcsolatba került a szórakoztatóiparral. Gyerekmodellből A Grincs cuki Cindy Louja lett, ám aztán maga mögött hagyta a cukormázas világot. A Gossip Girl című sorozat kedvelt mellékszereplőjeként nemzetközi népszerűségre tett szert, de azok, akik filmszerepeiről ismerték, nem feltétlenül tudhatták, hogy szívének ritmusai a kemény riffekhez és a szókimondó dalokhoz fűzik. The Pretty Reckless nevű bandájának 2009-es megalapításával valószínűleg igazi hivatását is megtalálta. A csapat az évek alatt friss vért és sok karcos témát fecskendezett a hard rock műfaj kissé porosodó vénáiba olyan remek szerzeményekkel, mint a melankolikus Make Me Wanna Die, a sokkolóan szókimondó perverz-eretnek himnusz, a Going to Hell vagy egyik kedvenc lírám, a gyönyörű House on a Hill. Öt év várakozás után, a közelmúltban adott interjúk alapján érzelmi mélypontról visszatérő Momsen által vezetett banda bemutatta új albumát, a Death by Rock and Roll című korongot, amely érezhetően pont azt az ellentmondásos állapotot mutatja be, amellyel bizonyára az énekesnő is szembesül. Egy megalázott, de még mindig büszke, ismeretlen sötétségbe tartó fiatalság tűzben edzett bölcsességei szólalnak meg a lemezen.

Habár nem kimondottan konceptalbumról van szó - tehát nem egy konkrét sztorit, cselekményt mesél el -, de mégis tart A-ból B-be, és a dalok sorrendje abszolút tudatosnak hat. A korong elején mintha valami meghalna. Küzdve, lázadva, húst tépve, de végül csak elpusztul, hogy, ha nem is tűzpiros, inkább olyan hétköznapszürke főnixként valami új éledjen belőle. A harmadik-negyedik meghallgatás alkalmával már egészen tisztán ki lehet venni a fő vízválasztókat, amelyek mentén a Death by Rock and Roll cím átértékelődik. Míg a lemez címadó és nyitódala felidézi a Going to Hell lemez és az Oh My God nóta nagyon kamaszos, dühösen lázongó stílusát, addig az óvatos karcosságával együtt is már jóval melankolikusabb Only Love Can Save Me Now már inkább kinyújtja kezét és segítséget kér. Valóban, mintha egy megérett kamasz dalról dalra adná fel a szélmalomharcot, átértékelve az érzelmeket, hogy fiatal felnőtté váljon. Az album legjobb és a banda eddigi karrierjének is kiemelkedő darabja, az And So It Went azért még rúg egy nagyot a minden hierarchiában potenciális méregfogként meredező nagyképűségbe, amikor fülbemászó refrénjével az ego egyfajta kötélhúzását írja le, miközben a lírai én valakivel nagyon, de talán csak önmagával vitatkozik azon, hogy kihez is tartozik a világ, ki ül a trónon és kire kerül a bolondsapka.

Az év végi toplistámban is kiemelt 25 című lassú, nyugodt, kifejezetten szomorú dallal térünk át egy új korszakba. Taylor Momsen szerintem sosem kételkedett igazán a hangi adottságaiban, ám az most már egészen világos, hogy életkora és a szórakoztatóiparhoz fűződő, minden bizonnyal zavaros viszonya az idő múlásával párhuzamosan, nagy erőkkel formálja azt, hogy miről akar énekelni. Személy szerint nagyon örülök annak - a kemény zenei témák rajongójaként is -, hogy az amúgy nagyon menő, de kétségtelenül kamaszos, agresszív kiabálást és provokálást öblös, mély, hosszan kitartott és érzelmileg brutálisan mélyre nyúló hangokra cseréli. Erre korábban csak a House on a Hill esetében volt példa, ami számomra máig a The Pretty Reckless mesterműve, viszont az új album Standing at the Wall elnevezésű szerzeménye például abszolút megközelíti, ráadásul gyönyörűen kimondja az egész album tételmondatát.

I am standing at the wall, it is high and I am small. All alone there’s no one to catch me when I fall... from the wall.

Mégis mi másról is beszélhet ez a pazar költészet, ha nem a fiatalság végéről és a felnőtté válás hajnaláról? Sőt, egy még ennél is súlyosabb témáról: az elmúlt fiatalsággal, a lassú, de biztos öregedéssel és a halandósággal való megbékélésről. Ez utóbbit akár az ifjúság végpontjaként is definiálhatnám, ha az én tisztem lenne definiálni bármit is. Az albumon számos szép költői kép kapcsolódik ehhez a fogalmi körhöz. Az elsőosztályú Witches Burn historikus metaforákkal beszél az őszinte, de forrófejű tettek következményeiről és azok igazságtalanságáról, a már említett 25 pedig mintha milliónyi nemrég volt tinédzser depresszióját öntené dalba, amikor az érzelmek múlandóságáról, a szerelem fakulásáról és a fiatalkor idősebbek által gyakorta lenézett küzdelmességéről versel. Ugyanezt a párhuzamot a My Bones című szerzeménnyel is megvonhatjuk, még akkor is, ha ez a nóta az albumon fellelhető, egy-két tételből álló gyengébb csoportot képviseli - igazából csupán másodmagával, a szintén feledhető, Got So High dallal egyetemben.

Ahogy a Death by Rock and Roll témájában a karcos lázadásból a békésebb és összetettebb felnőtté válásba mutat átmenetet, úgy a stílusvilág tekintetében is hidat képez a jelen és a múlt között. A tipikus elemekből építkező, de modern hangzású hard rock dalról dalra adja át a helyét annak az ütemes, hangulatcentrikus előadásmódnak, amely a Turning Goldtól kezdve már leginkább a country műfajra hajaz. Az egyszer biztos, hogy Taylor Momsen hangi adottságait pontosan ilyen nótákra teremtették. Talán még sosem sikerült olyan szinten felfedni az énekesnő tehetségének sokszínűségét, mint ahogy azt az album második felén megszólaló tételekben megismerhetjük. 

Mindazonáltal a The Pretty Reckless visszavonhatatlanul élvonalbeli bandává válását továbbra is az eredetiség hiánya akadályozza, ez viszont korántsem tűnik annyira szembe a zenekar szerzeményeinek hallgatása közben. A stílus, az erő és a minden akkordból sugárzó átélés ugyanis bőven kárpótolja a befogadót, ahhoz pedig kétség sem férhet, hogy Momsenéknél kecsesebben kevesen tudnak járni az előre kitaposott úton. A Death by Rock and Roll szűk egy órájában ráismerhetünk többek között a Led Zeppelin, Janis Joplin, a Guns ‘n’ Roses, Johnny Cash vagy a Linkin Park hatásaira, sőt, mindezt még csak nem is titkolja előlünk a zenekar: a Rock and Roll Heaven című magával ragadó dalban Taylor Momsen a lehető legőszintébben mond köszönetet azoknak a legendáknak, akik egy életre a zeneszeretet és zeneszerzés világához láncolták. És ez mindig szép üzenet lesz.

Mindezek után a sorlemezt záró Harley Darling már annyira átmegy a country zene vizeire, hogy akármelyik délen játszódó, motoros bandákról és latin-amerikai droggengszterekről szóló tévésorozat főcímzenéje is lehetne, az időhurokba keveredett, poros texasi kocsmák pedig vélhetően a legutolsó gitárszólamig duplán mérik a whiskeyt azoknak, akik ismerik a dalszöveget. A The Pretty Reckless új albumával visszamenőlegesen is egyértelművé tett egy pazar sormintát, hiszen a zenekar lemezei szinte olyanok, mintha Taylor Momsen énekesnő megzenésített naplóbejegyzései lennének. Abszolút lekövethető az egymást jellemzően 3-5 évente követő albumokon a kamaszból felnőtté váló fiatal nő életkor- és gondolkodásbeli formálódása. Valaki majd gondolom ír erről egyszer egy szakdolgozatot, amiben jobban kifejti ezt a gondolatot.