A Malcolm és Marie-t kevesen fogják igazán szeretni, de annál több diskurzust lehet folytatni róla. No meg arról, hogy Rév Marcell volt az operatőr. 

Sam Levinson nem éppen visszafogott, egyszerű alkotásairól vált híressé: a Gyilkos nemzedék az Amerikában dúló kultúrharc harsány és polgárpukkasztó lenyomata, az azt félig-meddig remake-elő Eufória pedig tabudöntögető tinisorozatként robbant be két éve az HBO műsorára. A karanténhelyzeten kívül nehéz tehát másra fogni, hogy hirtelenjében egy fekete-fehér kamaradrámával rukkolt elő - de ha más módon is, a Malcolm és Marie is ízig-vérig Levinson-mű.

A Malcolm és Marie elsőre nemcsak a színtelen képek miatt idézi meg az élmény az 50-es évek hangulatát, hanem mert utoljára talán akkoriban adott el egy filmet, sőt ment egyenesen eseményszámba, hogy két filmsztár bő másfél órán keresztül veszekszik a vásznon. Mert cinikusan nézve mindössze ennyiből áll a mű: a rendező Malcolm (John David Washington) és barátnője, Marie (Zendaya) a férfi legújabb filmjének díszbemutatója után összekap azon, hogy a köszönőbeszédében nem hangzott el Marie neve, ami az éjszaka folyamán a kapcsolatuk alapjait is megrengető konfliktusviharrá terebélyesedik.

Azonban a forgatókönyv jóval rétegzettebb két előkelő ember végeláthatatlan kiabálásánál. Mire megfordulna a fejünkben, hogy az alkotókon kívül mégis kit foglalkoztat, hogy egy éppen befutott rendező és egy egykori drogfüggő, pályaelhagyó színésznő mit nyöszörög egy elfuserált köszönőbeszéden egy csupaüveg luxusvilla falai között, hirtelen azt vesszük észre, hogy Malcolm és Marie már azon vitatkozik, a hitelesség vagy a "filmesség" a mozi lényege. És még időnk sincs végiggondolni, valójában a tini-addikciót is neonfényekbe és stílusgyakorlatokba öltöztető Levinson ars poeticáját halljuk-e, érkezik egy olyan mély és őszinte pillanat a két szereplő között, amitől azonnal elfelejtjük, hogy nem hétköznapi emberekkel van dolgunk. Nem véletlen az sem, hogy Washington egyik nagymonológja éppen az átideologizált kritikákat szedi darabjaira, hiszen ha nem fekete lenne a két főszereplő, valószínűleg minden írás a fehér privilégiumról szólna a Malcolm és Marie kapcsán.

Levinson tehát mintha tökéletesen látná, melyek koncepciójának csapdái, és önreflexiójával igyekezne előre kifogni a szelet az összes negatív kritikából. Ami persze ahhoz a feloldhatatlan dilemmához vezet vissza, hogy vajon megment-e egy filmet, ha tisztában van és tudatosan reflektál saját hibáira? Hiszen ma már abszolút a fősodor, a legnagyobb látványmozik visszatérő motívuma, hogy például a negyedik falat döntögetve humorizálnak saját írói lustaságukon - csak ha igazán szőrösszívűek vagyunk, a lustaság attól még nem lesz kevésbé lustaság, hogy az érintett tisztában van vele.

Pont ugyanez a helyzet a Malcolm és Marie-val: önmagában nem túl érdekes, sőt kifejezetten fárasztó mozi arról, hogy két ember brutális kegyetlenséggel vágja egymás fejéhez évek óta érlelődő sérelmeit, az ordibálások között pedig agyzsibbasztó filmelemző eszmefuttatásokat folytatnak. Nem egy színdarabot vagy éppen színdarabból készült mozit ismerünk, ami hasonló alapvetésre épül, és ezen az sem szépít sokat, hogy például Rév Marcell fényképezése mennyire jól használja a tér mélységét. Ami igazán izgalmas benne, hogy ezt a mivoltát hogyan fogja fel és hogyan keretezi, és ez hogyan képes néha visszahatni a szigorúan véve cseppet sem különleges alapvetésére.

Mert legyen akármennyire is megterhelő, az üresjárataiba bele-beleragadó az élmény, rengeteget gondolatot vet fel megbocsátásról, a vonzás természetéről, hiúságról, alkotói és nézői attitűdökről. Az már most látszik, hogy a Malcolm & Marie nem fog bevonulni az örök klasszikusok közé, de éppen azon érdekfeszítően megosztó darabok a táborát gyarapítja, amelyekről ha nem is kiválóságuk okán, de órákon át lehetne beszélgetni.

A Malcolm & Marie adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.