Hogyan gyógyítottak az angol írónő műveivel a világháborúban és miért segíthet Jane Austen abban, hogy legyőzzük a pandémiás hétköznapok viszontagságait?

Tavaszi fáradság ellen egy kis romantikus eszképizmus mindig kapóra jön, akár nyomtatott akár streamelt formában, sőt a kőkorszakban ragadt tévékészülék birtokosai azzal az előnnyel rendelkeznek, hogy véletlenül is belefuthatnak kedvenc kosztümös adaptációjuk vetítésébe. Márpedig a tévécsatornák pontosan tudják, hogy mindig akad megfelelő indok decens brit kosztümös drámák sugárzására. Mindegy, hogy valaki Jane Austen Büszkeség és Balítélet című örök klasszikusának az 1995-ös BBC verzióját részesíti előnyben, vagy inkább a befejezetlenül hagyott Sanditon modern igényekre szabott, vegyes kritikákat bezsebelt 2019-es változatát: a lényeg, hogy mire mind a hat-nyolc rész lemegy belőlük, olyannyira hipnotizálják a (feltételezhetően) nagyrészt női nézőközönséget, hogy képtelen lévén kiszakadni a mű világából, azonnal előkeresik a sorozat modelljéül szolgáló könyvet, mégpedig ha lehet eredeti nyelven, majd egy kockás plédbe burkolózva máris fejest ugranak meghatározatlan időre a 18. századi angol társadalom ügyes-bajos dolgaiba.

Mielőtt még azt hihetnénk, egyedi esetről van szó, a bbc.com idén február elején tett közzé egy roppant érdekes elemzést arról, hogy a világjárvány kezdete óta egyre többen fordulnak Jane Austen-hez vigaszért: 2020 június közepe és november vége között csak az Egyesült Királyságban 20%-kal megugrott könyveinek az eladási száma a 2019-es évhez viszonyítva, ehhez pedig tegyük hozzá, hogy mindig is elég kelendő szerzőnek számított világszerte. A szakértők (brit tudósok, naná) szerint ennek egyik nyilvánvaló oka egyfajta kulturális védekező mechanizmus, amit nevezhetünk eszképizmusnak is, hajtóereje pedig a menekülési vágy ebből a jelenlegi bizonytalan helyzetből. Ám ugyanakkor a regények elemzése jóval mélyebbre vezet ennél. Vajon ki fedezte fel először a Jane Austen könyvek terápiás hatását? Nos annyi bizonyos, hogy az első világháború alatt és azt követően a poszttraumás stressz szindrómában szenvedő katonáknak szó szerint receptre írták föl a regényeit – egy a Times magazin irodalmi mellékletében is közölt 1984-es levélben Martin Jarrett-Kerr így emlékszik vissza erre: „Oxfordi mesterem, H. F. Brett-Smith fel volt mentve a katonai szolgálat alól, és különböző kórházaknak dolgozott ezalatt: olvasnivalókat választott a sebesülteknek. Munkája abból állt, hogy megfelelő regényeket és versesköteteket vezetett fel a lázlapra. A komoly sokktól szenvedőknek Jane Austen-t ajánlotta.” Bizony meglepő gondolat Austen pasztellszínű világát a lövészárkokkal párosítani, de megtette már ezt egy másik kiváló író is előttünk: Rudyard Kipling 1924-es novellájában (melynek eredeti címe: The Janeites) egy csoport katonáról ír, akiket Jane Austen rajongásuk hoz össze, a főhős pedig elmondása szerint azalatt ismerte meg a műveit, míg a Bath-i kórházban lábadozott. A Micimackó szerzőjével, A. A. Milnével pedig a valóságban is megtörtént ugyanez, a lövészárokban több katonatársával közösen vitatták meg ezeket a korunkban kifejezetten női olvasmánynak számító regényeket, és komoly barátságok szövődtek ezalatt. Austen-nek a második világháború idején is volt legalább egy híres „páciense”: 1943-ban a betegsége miatt egy ideig ágyhoz kötött Winston Churchill a Büszkeség és Balítéletből olvastatott fel magának, a kiváló államférfiú gyors észjárását és ironikus humorát ismerve kétségkívül azonosulni tudott az említett klasszikussal. A Jane Austen-t olvasó katonák képét magunk elé képzelve nehéz eldönteni, sírjunk-e vagy nevessünk, ám ha figyelembe vesszük a sokszor sorok között megbújó építő gondolatokat, melyeket a szerző sugall nekünk, roppant szórakoztató narrátori stílusát, és azt a mély humanizmust, ami átitatja a regényeit, mindjárt más megvilágításba kerül a dolog. Dr. Paula Byrne pszichológus ennél is tovább megy: szerinte Austen könyveiben a mondatok ritmusa már eleve gyógyító erejű, mert lelassítja és megnyugtatja az embert. A tiszta forrásból elve itt is érvényesül: amennyiben eredeti nyelven olvassuk Austent, úgy hatványozottan megfigyelhetjük ezt a bizonyos lelassító hatást, egyben azért is üdvös az angol kiadáshoz fordulni, mert így elkerülhetjük azokat a hamis ízeket, melyeket a fordítás sokszor kényszeredetten régieskedő nyelvezete tesz hozzá az adott regényhez. Dr. Byrne ezt a relaxáló, meditatív hatást Jane Austen műveiben a mai napig kiegészítő kezelésként használja stressz, félelem vagy a kiégés tünetei ellen például iskolákban, hospice-okban és börtönökben.

Mielőtt még azt gondolnánk, békeidőben a szerző elveszíti minden vonzerejét, meg kell említeni néhány univerzálisabb tulajdonságát is ezeknek a regényeknek: a narrátori stílus, forradalmi a saját korában, hihetetlenül közel hozza az olvasóhoz az egyes szereplők nézőpontját: addig ugyebár az írók vagy egyes szám első, vagy egyes szám harmadik személyben írtak, Austen viszont a kettő egyfajta kombinációjával egyszerre tudta érzékeltetni a narrátor úgynevezett „mindentudó” szemszögét és a szereplők egyéni szubjektív nézőpontját, ez a bravúros játék az elbeszélői hanggal tovább él például Henry James, Flaubert vagy Kafka regényeiben, a magyar szerzők közül pedig Mikszáth-ot lehetne példaként említeni mint ezen elbeszélő technika úttörőjét. A narráció finomságai mellett a tárgyalt témákban is megjelenik az újító szándék: Austen korában a család, pláne a szülők szent és sérthetetlen dolgoknak számítottak, így sokszor túlságosan idealizáltan voltak reprezentálva, ő azonban nagyon realistán írt a társadalom eme miniatűr leképeződéséről, és nem hallgatta el azt, hogy a komoly megtartó erő mellett mennyire nyomasztó is tud lenni az embernek a saját családja. (A mostani karantén idején talán ezt többen újra felfedezték vele.) Az élet nehézségeit pedig mi oldhatná jobban, mint a humor, amelynek Jane Austen sosincs híján: a hol (ön)iróniából, hol jellemkomikumból fakadó kacagtató-megmosolyogtató jelenetek már önmagukban is képesek elhitetni az olvasóval, hogy a felhők felett mindig süt a nap. A humor azonban nem zárja ki a komolyságot: Austen elsősorban arra tanította a női olvasókat, hogy bármennyire kevés játékterük maradjon is a férfiak által dominált világban, mégis merniük kell önállóan gondolkodni, döntéseket hozni, és meg kell próbálniuk irányítani a saját sorsukat. A 18-19. századi nők számára nagyon erős üzenet volt ez, sok szempontból még ma is az. Ami a problémák kezelését illeti, nagyon példamutatóak az Elizabeth Bennethez hasonló vagány hősnők, akik reakcióikkal azt sugallják az embernek, hogy az életben mindig van lehetőség arra, hogy valami újat tanuljunk önmagunkról, viszont az önsajnálat semmiképpen nem lehet opció egy nehéz helyzetben. Austen hősei ugyanis általában a cselekmény egy pontján kénytelenek saját hibáikkal szembesülni, majd némi szégyenkezés után tanulni ezekből a hibákból és ennek mentén tovább élni az életüket. A szerző mély emberségről és empátiáról tesz tanúbizonyságot mialatt szereplőit végigvezeti az önismeret rögös útján: iróniája sosem fajul cinizmussá, és ha sokszor ki is neveti azokat a betokosodott előítéleteket, melyek saját korában a társadalmi norma részét képezték, azért időnként rámutat azokra az emberi értékekre is, amelyek szerinte átmenthetők a modern korba.

Sok kortársával ellentétben mint szerző nem ítélkezik, nem igyekszik a negatív szereplőket példásan megbüntetni: szerinte a rosszul leélt élet büntetése maga a rosszul leélt élet, aminek a kevésbé értelmes karakterek ráadásul nem is mindig vannak tudatában. A 18. század uniformizált nőképével ellentétben Austen sokféle különböző személyiséget jelenít meg a könyveiben, akik számára nem szükségszerűen ugyanaz jelenti a boldogságot. Láthatjuk tehát, hogy az a kissé sekélyes általános felfogás, miszerint a Jane Austen regények jobbára férj után szaladgáló unatkozó nők szívügyeit taglalják, elsiklik a fontos tény fölött, hogy ezek a történetek nagyon is használható túlélési technikákat képesek generációról generációra átörökíteni. Könyvei az emberi állhatatosságot ünneplik és arra tanítják az olvasót, hogy igenis lehet, sőt muszáj akár állandó pszichológiai nyomás alatt is alkalmazkodni a világunk változásaihoz és megtalálni a saját helyünket benne.