Hogyan festene az Egy makulátlan elme örök ragyogása pandémiafilmként? Erre a kérdésre ad közepesen jó választ a Little Fish.
Emma (Olivia Cooke) és Jude (Jack O'Connell) átlagos fiatal házaspár valahol az Egyesült Államok nyugati partján. Világuk azonban cseppet sem az: az emberiséget egy az Alzheimer tüneteivel bíró vírus tizedeli, amely a mindennapi életet is alaposan megnehezíti (a légiközlekedés például be van tiltva az útközben repülni elfelejtő pilóták miatt), de leginkább folyamatos rettegéssel itat át mindenkit, hogy el fogják veszíteni személyiségüket és szeretteiket. Amikor Emma rájön, hogy valószínűleg Jude is elkapta a kórt, kétségbeesetten próbál megoldást találni arra, hogy férje ne felejtse el teljesen közös múltjukat.
A szakadozott narratíva ennek megfelelően a járvánnyal folytatott küzdelem jelene és a pár emlékei között ugrál, jobbára átmenet nélkül, hogy végül nézőként is nehéz eldönteni, hol van a kettő közötti határvonal – és persze egyáltalán mi igaz az emlékek közül. Chad Hartigan rendező kivételes érzékenységgel tapint rá azokra az eszközökre, amelyekkel képes érzékeltetni a felejtés élményét és annak fájdalmas érzelmeit. Beállításai hol líraian szépek, hol zaklatottak, attól függően, hogy éppen mi áll összhangban a szereplők lelkiállapotával, ugyanakkor minden hivalkodástól, bravúrkodástól mentesek.
A Little Fish már korántsem ilyen érzékletes a minden kapálózása ellenére a feledés futóhomokjába süppedő világ felskiccelésében: a járványhelyzet cseppet sem fojtogató, hatását a mindennapokra mindössze egy-két vázlatos (vagy alkalmasint bizarr) közjáték illusztrálja, de többnyire csak idegesítő kellemetlenségként ábrázolódik, hogy a kudarcot valló memóriák miatt egészen alapvető mindennapi funkciók esnek szét. A forgatókönyv túl sok időt fordít egy potenciális gyógymódért folytatott küzdelemre is, ami vakvágánynak bizonyul abból a szempontból, hogy a történet alapvető konfliktusa egyáltalán nem magának az állapotnak a leküzdése, hanem hogy Emma és Jude hogyan élik meg egymás és önmaguk elfeledésének elodázhatatlan bekövetkeztét.
De ez az alapvető tragédia van olyan átütő, hogy még a körítés gyengélkedését is elviseli. Alig feltűnő, hogy a két karakter némileg jellegtelen, hogy Jack O'Connell ehhez képest még kifejezetten enerváltan is játszik, hiszen az az elképzelés óhatatlanul szíven üt mindenkit, amikor házastársa egy reggel egyszerűen nem ismeri meg őt, kapcsolatuk pedig egy teljesen rajtuk kívülálló okból darabjaira szakad. Ha a törlődő emlékek helyett a szerelmet járványként fenyegető végzet motívumára fókuszálunk, az Egy makulátlan elme örök ragyogásánál sokkal adekvátabb tíz évvel korábban a Hétköznapi pár, amelyben Ewan McGregor és Eva Green vonzalmát a különböző érzékek elvesztése tette próbára. A Little Fish bár kissé felületesebben, de hasonló elven teszi központi kérdésévé a szerelem mindent lebíró hatalmát.
Tehát egy rendkívül potens téma nem feltétlenül makulátlan kidolgozásával van dolgunk. Nem hagy olyan mély nyomot, mint amennyire izgalmasnak tűnik az alapötlete, de azért ne lepődjünk meg, ha önkéntelenül is meghatódunk rajta. Már csak azáltal is, hogy fájdalmasan időszerű azzal szembesülni a képernyőn is, hogy egy világjárvány hogyan képes elszakítani legfontosabb szeretteinktől is.
A Little Fish adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.
