A Pale Waves második albuma, a Who Am I? izgalmas műfajkeveréknek indul, hogy aztán tipikus popalbummá váljon.

A Pale Waves első látásra alig tűnik ki az indie rockbandák tömkelegéből, de ahogy elkezdjük sorolni különleges ismertetőjegyeit, egyre több és izgalmasabb ellentmondásokat találunk az együttesben. A szokott hipszteresztétika helyett ránézésre inkább egy emo-zenekar benyomását keltik, azonban zenéjükre egyáltalán nem a nyersség, hanem a 80-as évek slágereinek kellemesen önfeledt hangulata jellemző. A számokban egy karcos hangú férfiénekes helyett Heather Baron-Gracie popdívákat idéző vokálja csendül fel, és magáról a szintetizátor-dominálta hangszerelésről is inkább egy korabeli popbanda ugorhat be - noha sem klipjeikben, sem koncertjeiken nem látunk egyetlen billentyűs hangszert sem.

Első albumuknak, a My Mind Makes Noises-nak pontosan ettől volt egy egyszerre újszerű és nosztalgikus, megfoghatatlan érzete. Kicsit mintha visszarepültünk volna 40 évvel ezelőttre, és újra Cyndi Laupert és Belinda Carlisle-t hallottuk volna, ugyanakkor a dalok lendülete, a szövegek józansága, a hangszerelés profizmusa ízig-vérig egy modern és tudatos alkotói benyomást árasztott magából. 

Ebből a szempontból a második lemez, a most megjelent Who Am I? sem tükröz más képet, csak éppen más stílusokból indult ki: a Pale Waves átlépett a 90-es és némileg a 2000-es évekbe, és új számaikat már például grunge-hangulatú gitár-riffek határozzák meg (She's My Religion), amelyek az akusztikus gitár belépésével a kor pop-rock hangulatába lágyulnak (a Tomorrow például minden további nélkül lehetne egy korabeli tinisorozat főcímdala), de szövegekben, a vokálokban (főleg az Avril Lavigne-re hajazó refrénekben) mindvégig ott lebeg egy punk beütés.

A szövegek és témák már sokkal lázadóbbak és harciasabbak, de kifejezetten modern módon azok: a You Don't Own Me tökéletes himnusza lehetne a kortárs feminizmusnak, a She's My Religion pedig már azzal kiverheti a biztosítékot konzervatív körökben, hogy egy női múzsához énekli a női lírai én. Persze egy leszbikus szerelmi óda korántsem számít forradalmi dolognak 2021-ben, de a zenei fősodorban még mindig meglehetősen ritka, és ez is tökéletesen jelképezi a Pale Waves elegáns sokoldalúságát, hogy nem kell páros lábbal beleállniuk semmilyen stílusba vagy hangulatba, hogy azt hibátlanul megidézzék. A Who Am I?-nak kifejezetten markáns stílusjegyei nincsenek, de ha megfelelő szögből nézzük, rendkívül sok hatást fedezhetünk fel rajta.

Beleértve az együttes előző albumát is: az új lemez második felére egyre gyakrabban hallani a szintetizátort, egyre kevésbé érezzük a lendületet, és egyre inkább érezzük azt, hogy My Mind Makes Noises dalainak különböző permutációit halljuk. Mintha a Who Am I? végére került volna a debütáló album B-oldala, az elejére pedig azok a számok, amelyek az elmúlt 3 év fejlődését jelképezik. Ahogyan hallgatjuk a lemezt, egyszer csak azt fogjuk érezni, hogy a dalok már nem karcolnak, nem visznek magukkal, az utolsónak hagyott, címadó Who Am I? pedig a lehető legsablonosabb ballada.

Valahol ironikus is, hogy a Pale Waves pont akkor teszi fel a "ki vagyok én?" kérdést, amikor második munkájuk kezd belesüppedni a középszerűségbe. Hiszen a legtöbb zenész számára ez a fő kérdés a második albumnál: hogyan tudják megmutatni, mi is az ő valódi esszenciájuk, hogyan tudják érettebben, kiforrottabban kifejezni ugyanazt, amit debütáló albumukkal megvalósítottak, vagy éppen új utakkal kísérletezni, anélkül, hogy megtagadnák önmagukat. A Pale Waves erre legalább félig-meddig jó választ adott, hiszen a Who Am I? első felének (talán nem véletlenül) kislemezzé emelt darabjai felettébb érdekfeszítően értelmezik újra és modernizálják a poppal és rockkal határos zsánerek elmúlt évtizedeit - a maradékot pedig tudjuk be az útkeresés lenyomatának.