Ismerik azt a viccet, hogy elmegy az állatorvos a háziorvosához kivizsgálásra?
Bemegy az állatorvos a rendelőbe, leül. A doktor megkérdezi tőle: Mi a panasz? – Ja kérem, így könnyű... A skóciai születésű Alfred Wight, írói nevén James Herriot mindenesetre biztosan jót nevetett volna rajta, hiszen a probléma nem volt előtte ismeretlen, ahogy egyik könyvének a címe sejteti (If Only They Could Talk). Viszont ha Salamon királyhoz hasonlóan nem is társalgott az állatokkal, a madarakkal és a halakkal, azért valamit mégiscsak jól csinálhatott életében, hiszen azóta is remek emberként és kiváló állatorvosként emlékszik rá egész Yorkshire megye, művei pedig ma is népszerű olvasmánynak számítanak világszerte. Olyannyira, hogy 2020 végén, az első publikáció ötvenedik évfordulója alkalmából, könyveinek egy újabb televíziós adaptációját kezdték sugározni a brit csatornák (nálunk az Epic Drama-n debütált magyar szinkronnal), a kedvező kritikai visszhangot tekintve pedig biztosan több évadnak nézünk elébe.
Az élet dicsérete (All Creatures Great & Small) a 70-es években készült azonos című sorozathoz képest mindenképpen modernebb, frissebb verzióban tálalja a fiatal yorkshire-i állatorvos kalandjait, csodás tájképekkel és felkapott brit színészekkel fűszerezve: a kameramunkára és az alakításokra igazán nem lehet panasz. Van abban valami felemelő, ahogy a kamera végigpásztázza ezt a hegyektől körülölelt lankás vidéket, szinte szippantunk egyet a friss levegőből mi is, mielőtt az adott rész bonyodalmainak szentelnénk a figyelmünket. A táj egyenrangú szereplőnek számít ebben a történetben, ezt maga Herriot is gyakran kiemeli a könyveiben:
„Emberi kéz itt nem nyúlt a természethez, én pedig mérföldeken át sétáltam a hanga, a tőzegláp meg a fekete, fodrozódó vizű mocsaras pocsolyák s az örökös szélben hajladozó kákacsomók között. Egyre növekvő lelkesedéssel töltött el a puszta tény, hogy itt lehetek Yorkshire tetején.”
Ha jobban meg akarjuk érteni ezt a miliőt és az itt élő embereket, nem árt visszaemlékezni az angol irodalom néhány feledhetetlen klasszikusára. Mi mindent jelenített meg ez a táj az itt élő, vagy innen származó szerzők számára? „Szél és hideg eső fésüli a lápokat, az növeszti sűrűre a kutyák bundáját is. Ugyanúgy megizmosodnak, mint az itteni emberek.” – írja Eric Knight a Lassie hazatér című regényben: loyalitásról szóló parabolájában az író nem győzi hangsúlyozni azt a szeretetet és hozzáértést, amivel a yorkshire-iek az állataik felé fordulnak, egyenes és szókimondó természetüket pedig párhuzamba állítja az őket körülvevő lápos vidék minimalizmusával. A yorkshire-i táj a lelki integritást jelképezi Emily Brontë Üvöltő Szelek című regényében is, ahol a hősnő saját jellemének állandó vonásait a mocsaras föld alatti sziklaréteghez hasonlítja. A legszebben talán mégis F. H. Burnett mesél ennek a vidéknek a gyógyító erejéről A titkos kert című könyvében: a hűvös, szélfútta lápos fennsíkon tett séták és a kerti munka visszaadja a főszereplők testi-lelki egészségét, így fogékonnyá válnak az őket körülvevő világ szépségére.
Mindez talán túlzottan sziruposnak tűnhet, ám ha számba vesszük az utóbbi években hihetetlen népszerűségnek örvendő brit reality műsorokat (River Cottage, Gardener's World és társaik) akkor hamar rájöhetünk, hogy az angol vidéki idill nagyon is komoly vonzerővel bír mai rohanó világunkban, talán nem véletlenül. Nyilván ezt a valós igényt igyekszik meglovagolni most Az élet dicsérete, és nem is téveszt célt: igazán üdítő kikapcsolódást nyújt a nosztalgiázással egybekötött eszképizmusra hajlamos nézőknek. Mind időben (1930-as évek) mind térben elég távol van tőlünk, ugyanakkor a szereplők problémáival mégis könnyen tudunk azonosulni. Az egyes részek önálló egységként is működnek, mégis érdemes sorrendben nézni az első évad hét epizódját, mert a jellemek kibontakozásának tekintetében az alkotók folyamatosan építkeztek. A Herriot könyvek rajongói talán megbocsátják, hogy a sorozat nem követi konzisztensen a szöveget, inkább önkényesen ragad ki epizódokat a népszerű állatorvos mozgalmas életéből, illetve sok helyütt hozzá is told az eredeti történethez, esetleg kicsit megváltoztatja egy adott szereplő karakterét. Összességében azonban mindez nem működik rosszul, a könyvekből jól ismert humor pedig szerencsére abszolút visszaköszön a képernyőn. Ami a szinopszist illeti, adott ugye egy ifjú, kezdő állatorvos, James, aki éppen megteszi első tétova lépéseit a munka kemény, lórúgásokkal tarkított világában, állati páciensei sokféleségét pedig csak a gazdik kimeríthetetlen különcsége múlja felül. (Ahogy maga Herriot írja egyik könyvében „Az állatorvosi pálya páratlan lehetőségeket biztosít arra, hogy hülyét csináljunk magunkból.”) Az emberi csodabogarak sorában mindjárt első az újdonsült főnöke, Siegfried (Samuel West kiváló alakításában), aki a háború idején a hadseregnél volt állatorvos, nem is csoda, ha ezek után a lovakat mérhetetlenül többre becsüli az embereknél. Öccse, a széltoló Tristan (a The Durrells-ből ismert Callum Woodhouse) sajnálatos módon csak megerősíteni látszik mogorva bátyja előítéleteit. Hozzájuk képest a lelkiismeretes James egy valódi szent, hamar be is lopja magát a csöndes házvezetőnő, Mrs Hall szívébe, ami a gyakorlatban finom harapnivalókat plusz egy hasznos védőügyvédet jelent (a kalamajkák idején ez különösen jól jön). Márpedig a kalamajkák jönni fognak csőstül, többek között elcserélt macskák, harapós görények és makrancos palotapincsik képében, így aztán James hamar megtanulja, hogy a vidéki „lódoktor” élete nem csupa móka és kacagás. A lelkesedéssel végzett munka idővel persze megtérül – az ifjú asszisztens lassanként kivívja kollégája és a helyiek tiszteletét, de vajon meg tudja -e hódítani szíve választottját, Helent, aki a környék gazdag ficsúrjának menyasszonya...?
Tekintetbe véve a Herriot könyvekben végeérhetetlenül sorakozó anekdotákat, vicces helyzeteket és rejtélyes eseteket, bőven lesz anyag a második évadra, ez az első évad pedig tulajdonképpen egy szórakoztató biztonsági játék az alkotók részéről, de amit ígér, azt abszolút teljesíti: kacagtató jelenetek, szívmelengető vidéki miliő egyfajta nagymama házikója utánérzéssel, cuki állatok, yorkshire-i furfang és brit korrektség, könnyen emészthető adagokban. A történetnek súlyt ad az elmúlt háború hatása, illetve a szereplők személyes háttértörténete, az egyes esetek kimenetelét pedig végig izguljuk a gazdákkal, hiszen tudjuk, hogy ezek az állatok a megélhetést jelentik számukra, akár fizikai értelemben, akár (idős, magányos emberek esetében például) lelki értelemben, tehát sosem egyszerűen csak mondjuk egy boci vagy egy kutyus egészségéről van szó, hanem arról a kötelékről is, ami az embert hozzájuk fűzi. Amit talán hibaként lehetne említeni (ráadásul angol sorozatoknál ez viszonylag ritkán fordul elő), az a túlzott didaktikusság. Néhány jelenet sokkal nagyobbat szólna, ha utána nem rágnák a néző szájába azt, hogy mi is történt itt tulajdonképpen. Ettől eltekintve azonban Az élet dicsérete minden bizonnyal egy olyan sorozat, ami (ha a farkast és a bárányt nem is), a különböző generációkat mindenképpen összehozza, hogy együtt és békességben élvezzék az aranyszívű yorkshire-i állatorvos legújabb kalandjait.
