Nem csupán a sonka meg a gyerekeknek a nyuszi és a hozzá kapcsolódó csokitojások az oka, hogy az ünnep kapcsán a kevésbé vallásosak is tartják a böjtöt.
A nagyböjtre talán gyakrabban gondolunk a farsang lezárásaként, hamu, porból lettünk és porrá leszünk, Hamvazószerda, esetleg szigorú böjt, mardosó éhség. Aztán telik a hat hét, és szépen lassan megszegjük a nagyböjti „fogadalmakat”, már ha van ilyen.
Én legalábbis szinte minden évben így tapasztalom: az elején van egy nagy lendület, ami aztán elfogy menet közben. Olyan hosszú az a hat hét! Pedig aki volt már lelkigyakorlaton, azt tudja, hogy idő kell, mire mélyre megy az ember saját magába: legalább három nap, vagy több. Három nap kibírni a gyomrunkat mardosó farkasokat, a sóvárgást, a saját magunk vállalta keresztet, a pőre testben való létet.
A nagyhéten aztán talán megint eszünkbe juthat, különösen a szent három napon: nagycsütörtökön, nagypénteken, nagyszombaton. Hiszen nem volna hiábavaló rászánni magunkat, hogy akár csak egyszer egy kicsit alaposabban szembenézzünk a szenvedéssel. Mert erről van szó, és ez az, amit olyan automatikusan kizárunk a tudatunkból: a fájdalmat. A sajátunkat és másokét egyaránt.
Ha megfigyeljük, a művészeti alkotásoknak jelentős része kapcsolódik a nagyböjthöz, a gyászhoz; ami azt illeti, szinte több is, mint a feltámadt Krisztus diadalmához. Csupán Bach két hosszú passiót is írt, és számtalan egyéb nagyböjthöz kapcsolódó művet, Munkácsy egész trilógiát szentelt a témának, a középkorban és a reneszánszban felkapott piéta illetve Stabat Mater, vagyis a fájdalmas anya témáról nem is beszélve. És ez csak néhány kiragadott példa az európai művészetből.
Vajon mi az oka, hogy bár már nem élünk a haláltánc bűvöletében, sőt, minél inkább igyekszünk elkerülni a témát (még a pandémia idején is inkább számosítva és megoldásorientáltan van kommunikálva a téma), azért még mindig jelen van? Persze általában nem nagypénteken, hanem inkább a saját személyes keresztünkhöz és gyászainkhoz kapcsolódva.
Pedig lehetne ez egyfajta készület, nem csupán a Húsvét misztériumára, hanem a saját életünkére. Nem hiszem, hogy csupán a sonka meg a gyerekeknek a nyuszi és a hozzá kapcsolódó csokitojások lenne az oka, hogy Húsvét kapcsán talán még a kevésbé vallásosak között is felmerül a böjt. Valamennyiünknek szüksége van a szent három napra. Azt nyilván mindenki tapasztalta már, hogy jobban esik a sonka is, ha előtte nem esszük. A kiéhezett test jobban értékel minden falatot, akár az egyszerű kenyeret is.
Pont ez a testben való jelenlét, a mesterségesen előidézett sóvárgás az, ami a böjtöt azzá teszi, ami valójában: eszközzé, mely felkészít az ünnepre: a feltámadásra. Ezért van annyi művészeti alkotás is, mely ehhez kapcsolódik – mert nemcsak a testnek, a léleknek is kell táplálék, és a művészet pontosan ezt nyújtja: elmélkedést az elmének és a léleknek.
És amikor a kettő összeér, amikor (legyen az akár egy templomi keresztút, egy Máté-passió meghallgatása, egy Csontváry-kép megfigyelése) által okozott katarzis megérinti a böjtben megéhezett ember egészét, testet-lelket együtt, akkor talán van rá esély, hogy felfogjunk egy kicsit abból a csodából, ami minden húsvétkor megtörténik. Ami minden vasárnap megtörténik. Ami minden áldott nap meg tud történni, nem csak a templomban, hanem főleg az emberi szívben.
Félelmetes dolog megérintődni a fájdalom által. Aki azonban nem teszi meg, egész életében a felszínen lebeg, és túl kevés ideje marad a valódi életre.
Aki komolyan gondolja az ünnepet és Húsvétot, annak érdemes kipróbálni a szent három napban a böjtöt, és a keresztút vagy passió által való szemlélődést: Istenről, a halálról, a fájdalomról, és a saját életünkről. Biztos, hogy a húsvéti sonka ízénél valódibb öröm járhat vele. Ennek az örömnek a forrása pedig nem a kicsi én – hanem Valaki, aki meghalt, és aki föl fog támadni.
