Ahogy McDonald's-láncból, úgy Amerikába jöttem-ből is pont elég lenne egyetlen darab.

Mindenekelőtt szánjunk néhány percet arra, hogy még a relatíve fiatalok is öregnek érezhessék magukat, amikor leírom, hogy a kultikus Amerikába jöttem című vígjáték 1988-ban, azaz harminchárom éve hódította meg a világ vígjátékszerető közönségét. Minden apró bugyutasága, felületessége, kisarkított szociális térképe és elnagyolt konklúziója dacára sikerült örökzölddé válnia, elsősorban az ütős szituációs poénoknak, valamint Eddie Murphy és Arsenio Hall fergeteges párosának köszönhetően. A cselekmény is egyértelműen egyszer elsüthető, kerek egészt bejáró, lezárt sztorinak tekinthető. Vagyis volt annak tekinthető, amíg ki nem rángatták képzelt dicsőségcsarnokbeli nyugalmából egy nem teljesen haszontalan, de brutálisan fölösleges folytatás kedvéért. 

A történet szerint Akeem (Eddie Murphy) a tejben-vajban fürdőző - ám mesés gazdagsága okát ezúttal is titokban tartó - Zamunda koronahercege édesapja, a király (James Earl Jones) utolsó órájának közeledtével hamarosan trónra kerül, ám mivel csak lánygyermekei vannak, a hagyományos, legidősebb fiú ivadékkal számoló öröklési rend felborulni látszik, amely akár súlyos konfliktusba is sodorhatja az országot. Ekkor azonban derült égből villámcsapásként fény derül a sokkoló igazságra: három évtizeddel korábbi amerikai kiruccanása során Akeem nemcsak későbbi királynéját hozta magával, hanem valamit ott is hagyott a New York-i Queensben. Ebből a valamiből egy törvénytelen fiúgyermek sarjadt, akiért a vakmerő herceg gondolkodás nélkül újra átkel az óceánon.

Súlyos évtizedekkel ezelőtt csapta meg először az amerikai fogyasztói kultúra szele az afrikai luxuskirályság burkában élő Akeem herceget, akinek klasszikussá érett története ügyes fricskával is illette a nyugati kapitalizmust, nem utolsósorban a McDowell's-húzással. Valószínűleg egy néző sem feledi a McDonald's designját és üzleti modelljét 90%-ban koppintó, majd bátran pereskedő gyorsétteremhez kötődő poénokat. Akeem apósának kétségbeejtő üzleti kísérlete a folytatás értékelésébe is fontos katalizátorként vonható be. Ahogy a McDowell's-poénok is jelentősen elfáradtak az eltelt időben, és most már csupán erőltetett, elcsépelt rugdalózásnak hatnak, úgy az Amerikába jöttem teljes koncepciójára is igaz, hogy 2021-ben kis túlzással minden jelenete indokolatlan, fárasztó és fölösleges. Ahogy az első rész a lehető legjobb időben készült, meglovagolva Eddie Murphy népszerűségét, úgy a második felvonás akkor került a streamingre, amikor senki sem kérte, és maximum csak eszünkbe juttatja azt, hogy Murphy amúgy még ezen a földön jár. Lényegesen rontják a helyzetet a játékidőt is túlnyújtó, funkciótlan és felettébb kínos dalbetétek, amelyeken csak a történet bizonyos pontjain antagonistának, bár legtöbbször inkább csak főbalfácánnak tűnő Wesley Snipes piperkőc belépői javítanak hangyányit.

Igazság szerint a produkció címe lehetne Amerikából jöttem, tekintettel arra, hogy a nézők enyhe megvezetéseként végül a játékidőből megközelítőleg csupán 15 perc játszódik Zamundán kívül. Ez persze elhanyagolható apróság, bár erősen rávilágít arra, hogy mennyivel jobban működött a sztori környezeteként a szürke, koszos, de valahogy mégis hangulatos Queens a maga megannyi részletével, mint a már-már sértően kisarkított és sztereotipikus, kitalált meseország, ahol az igaz afrikait az határozza meg, hogy mennyire gyorsan fut az oroszlán elől. Tény és való, a forgatókönyv egy viszonylag ügyes, bár sablonos felütéssel próbálja indokolttá tenni a folytatást, és Akeem, valamint újonnan felfedezett fia, a Jermaine Fowler által megformált Lavelle között néha még jól eső kémia is érezhető, ám az eseménylánc látványosan elfárad szinte rögtön azután, hogy hőseink a játékidő első harmadát követően visszatérnek Amerikából Afrikába. Ráadásul sajnos az egyetlen elem, amiben az Amerikába jöttem 2. felér elődjéhez, az a borzasztó lezárás, amely még az első részhez képest is értelmetlen, átláthatatlan, logikátlan és röhejes.

A készítőknek, a filmet bemutató Amazon Prime-nak és a nézők idegrendszerének is nagy szerencséje van azzal, hogy a színészgárda még a vaskos narratív ellenszél dacára is nagyon működik. Kiváló komikusokból áll ez a banda! A szavatosságán évek óta túl járó, de sokunk szívének mindig kedves Eddie Murphy úgy ölti újra magára Akeem karakterét, mintha el sem telt volna több mint harminc év. Szellemes, hiteles, szórakoztató és imádni való játékot nyújt. Arsenio Hall már egy kicsit fáradtabb, így leginkább csak az első részből beégett, jellegzetes arckifejezéseit próbálja feleleveníteni. Igaz, ezek annyira örökzöldek, hogy még mindig viccesek. Emellett azt sem szabad elfelejteni, hogy a jó öreg James Earl Jones-nál coolabban senki sem tud haldokolni. A prímet azonban a Lavelle anyját alakító, és leginkább a Saturday Night Live szkeccseiből vagy a Paul Feig-féle, nőiesített Szellemirtókból ismert Leslie Jones olyan brutális erővel viszi el mindenki orra elől, hogy azzal rögtön a film legnagyobb szenzációjává válik. A minden értelemben társai fölé magasodó, testes és nagyon szerethető afroamerikai komikus a játékidő legfergetegesebb poénjait szállítja, amelyek közül néhány tippre talán még szkriptelve sem volt. Leslie Jones magával ragadó és lehengerlően vicces a suttyó, szókimondó, behatárolt tájékozottságú nő szerepében. Épp ezért sokkal több teret is kellett volna neki engedni.

Hiszen ha Leslie Jones és az ő megbabonázó, erőteljes humora jobban előtérbe kerül, talán még az Amerikába jöttem 2. számára is több létjogosultságot tudnánk megszavazni. Igaz, az egyik jelenetben meglepően előjön a forgatókönyvből az önirónia, amikor Lavelle és az udvari fodrászlány - akivel persze a kémia is felszikrázik - erősen leszólják a mai amerikai filmgyártás értelmetlen produkciókat sorjázó, folytatás- és remake-centrikus mintázatát. Persze ez nem segít azon, hogy saját filmjük is erőteljesen a kritizált kategóriába esik.