„Egyszer egy időben, szép Spanyolországban élt egy kicsi bika, úgy hítták, hogy Ferdinánd.”

Amikor Munro Leaf egy üres órájában lefirkantotta Ferdinánd, a bika történetét, maga sem gondolta volna, hogy ezzel mekkora lavinát indít el. A szerény amerikai fiatalember először irodalomtanárként, majd egy kiadó szerkesztőjeként dolgozott, az 1935-ös év egyik unalmas délutánján pedig éppen illusztrátor jóbarátjának, Robert Lawsonnak szeretett volna munkalehetőséget biztosítani egy kreatív rajzok után kiáltó, aranyos kis szösszenettel.

Ahogy mondani szokás, a többi már történelem: 1936-ban a spanyol polgárháború kitörését követően Franco betiltotta a pacifista propagandának titulált könyvet az egész országban, míg Hitler ugyanezen okokra hivatkozva a náci Németországban elrendelte az összes fellelhető példány elégetését. Mialatt egyik oldalról ilyen perzselő gyűlölet fogadta Ferdinánd megjelenését, addig mások, például Thomas Mann, Gandhi, vagy F. D. Roosevelt elnök nem győzték méltatni a könyv erényeit. Érdekes történelmi adalék, hogy Sztálin (valószínűleg Hitler és Franco ellenállásán felbuzdulva) engedélyezte a mű publikálását Lengyelországban, ahol így Munro Leaf Ferdinándja lehetett az egyetlen amerikai, nem kommunista mesekönyv abban az időben, nyilván üde színfoltot jelentve az egyébként eléggé uniformizált palettán. 1938-ban a szelíd bika története az eladási számok alapján number one bestseller lett Amerikában, lekörözve ezzel az Elfújta a szelet. A sikerszéria azóta is töretlen: a nem túl vaskos könyvecske újabb és újabb kiadásokat ér meg, több mint 60 nyelvre lefordították már, sőt 1962-ben még latin nyelven is megjelent Ferdinandus Taurus címmel. Ahogy az már lenni szokott, a látványos sikerre hamar felkapták a fejüket a filmesek, és Ferdinánd hamarosan a mozivásznat is meghódította: 1938-ban egy alig 8 perces rajzfilm készült belőle, Walt Disney adaptációja, ami abban az évben elnyerte a legjobb rövid animációért járó Oscar díjat.

Nem is olyan régen, 2017-ben aztán végre egy egész estés animációs film születhetett Ferdinánd történetéből, hála a 20th Century Fox stúdió és Carlos Saldanha rendező összefogásának. Csakhogy ezúttal hiába kacsintgatott az a bizonyos aranyszobrocska: abban az évben igen erős volt a mezőny, és végül a Pixar Coco-ja elhappolta a díjat Ferdinánd elől. De vajon miben rejlik egyáltalán ennek a történetnek a varázsa? Mi az, ami miatt ez a vékonyka, puhafedeles könyv nem szűnt meg sikeresnek lenni az elmúlt 85 év folyamán? Gyermekek hallgatták világszerte elbűvölten mint elalvás előtti esti mesét, ugyanakkor a Life magazin már 1938-ban leszögezte, hogy „négyből három felnőtt valójában a saját szórakoztatására vásárolja meg a könyvet”. A cselekmény meghatározatlan időben játszódik, „szép Spanyolországban” – a festői helyszín láthatóan megihlette az illusztrátor Robert Lawson-t, aki derűs, idilli képekben ábrázolta a kis bika szülőhelyét (egy helyütt például teljesen felismerhetően reprodukálta az andalúziai Ronda városát, a háttérben jól kivehető a Puente Nuevo és az El Tajo kanyon). Tehát adott egy szép táj, és itt éldegél Ferdinánd, aki más, mint a többi bika. A többiek kicsi koruk óta együtt bandáznak: naphosszat szökdécselnek, öklelődznek, kergetik egymást a mezőn. Készülnek a nagy madridi bikaviadalra. De nem így Ferdinánd. Ő inkább kedvenc parafájának árnyékában üldögél, és szagolgatja a virágokat. Egy napon aztán végzetes félreértés történik, és a békeszerető Ferdinándot elviszik egy kordén Madrid városába. Noha soha nem áhította ezt a kétes dicsőséget, most mégis rajta a sor, hogy szembenézzen a Matadorral. Vajon mit tesz majd Ferdinánd ebben a helyzetben? Lehet -e szava a szelídségnek egy kegyetlenség által dominált, sikerorientált világban? Ez a kérdés mit sem veszített az aktualitásából, és talán ez az egyik kulcsa a könyv máig tartó népszerűségének. A másik fontos tényező azonban a főhőssel való azonosulás kérdése: introvertált, nehezen beilleszkedő gyerekek ezrei találtak megnyugvást Ferdinánd meséjében, és talán az aggódó szülők is megenyhültek kissé, mialatt felolvasták csemetéjüknek a „lázadó” bika történetét. A kis Ferdinánd ugyanis már egészen korán meghúzza a saját identitásának határait, és még édesanyja, a jeles tehén sem tudja őt rávenni olyasmire, ami ellenkezik a természetével. Talán ez az univerzális mondanivaló az önismeretről és az elfogadásról teszi azt, hogy fiúk-lányok egyaránt tudnak azonosulni a főszereplővel, annak ellenére, hogy a bika alakja a legtöbb kultúrában egyértelműen a férfiasság szimbóluma. De mi a helyzet a dühöngő diktátorokkal? Nos valójában azon túl, hogy a szerző a maga ártatlan módján nevetségessé teszi a bikaviadorokat, akik hiába próbálják mindenáron rákényszeríteni főhősünkre a saját akaratukat, a mű üzenete tulajdonképpen egyáltalán nem politikai jellegű. Egyszerűen csak azt fogalmazza meg, hogy minden helyzetben legyünk hűek önmagunkhoz, és ne hagyjuk magunkat belehajszolni olyasmibe, ami ellenkezik az elveinkkel. Munro Leaf tehát egy kerek történetet hagyott az utókorra, de vajon mit tudtak hozzátenni a könyv mondanivalójához a filmadaptációk?

Nos, az 1938-as verzió szinte semmit: leszámítva egy igen vicces jelenetet a matador tetovált felsőtestéről, Walt Disney tulajdonképpen minden újító szándék nélkül szóról szóra felmondta a könyvet, és Robert Lawson illusztrációinak jellegzetes karaktere is visszaköszön az egyébként igen bájosra sikerült 8 perces szösszenetben. A 2017-ben készült egész estés animációs filmmel már más a helyzet: az alkotók nagyon átgondoltan nyúltak a könyvhöz és olyan elemekkel egészítették ki a történetet, amelyek révén ez az új Ferdinánd sok szempontból még pozitívabb hatással tud lenni a mindenkori közönségre. A legfontosabb újítás abban rejlik, hogy az önmagunkhoz való hűség mellett a film hangsúlyozza a közösségben és az összetartásban rejlő erőt. Először is a magányos hős kapott egy jóbarátot, Ninát: az eredeti történet virágszerető, ám némileg antiszociális bikája egy kislány dédelgetett házikedvence lett. És a szocializáció folyamata itt nem áll meg: Ferdinánd, miután kiszakad a kedves, megértő családból, ahol nevelkedett, példát mutat könyörületből és szolidaritásból a többi bikának, főleg a machismo minden negatív jegyét magán viselő Valientének, akinek a jellemfejlődése jól példázza azt, milyen sebezhetőek vagyunk mind egy olyan közegben, ahol csak a nyers erő dominál. Érdekes, hogy Ferdinándot a válságos pillanatban egy virág illata emlékezteti arra, ki is ő valójában. Munro Leaf a regény megírásakor még nem tudhatta, hogy a hatvanas években a virág egyfajta antimilitarista szimbólummá válik majd: Allen Ginsberg, a beat-nemzedék költője ugyanis arra buzdította a vietnámi háború ellen tüntetőket, hogy vigyenek magukkal egy szál virágot, és nyújtsák át a rendőröknek. Innen ered a flower power fogalma, amit aztán később a hippikkel azonosítottak. A filmben tehát fontos szerepet kap a virág, mint erőszakellenes szimbólum. Az alkotók a komolyság mellett azért szerencsére némi humorral is megfűszerezték a történetet: a vicces jelenetekért Lupe, a zakkant kecske, illetve a három huncut sündisznó, Una, Dos és Cuatro felel. (Nem illik megkérdezni, hová lett Tres.) A film végére pedig Ferdinándnak is rá kell jönnie, hogy a passzív ellenállás nem mindig elég: egyszer eljön az a pillanat, amikor bátran ki kell állnunk, és meg kell küzdenünk mindazért, ami fontos számunkra, hogy aztán megérdemelten élvezhessük a békét kedvenc parafánk árnyékában. És nagyon boldogok legyünk.