Ben Affleck karaktere kosárlabda-edzőként keresi a visszautat az alkohol és a trauma sötétjéből.
A sportfogyasztás narratív kontextusban az igazi. Persze ez csak az én véleményem. Habár magánéletemben szeretek sportolni, és fontos számomra a testmozgás, az élsportért nem rajongok, sőt, talán ez az a terület, amely a legkevésbé érdekel. Így természetesen általában a különböző sporteseményeket sem követem és az ezekkel kapcsolatos híreket is csak a minimális tájékozottság kedvéért fogyasztom. Ugyanakkor amennyire távol áll tőlem a különböző versenyközvetítések előtti tespedés, legalább annyira kedvelem a sportfilmeket a Rockytól a Karate kölyökig és a Minden héten háborútól a Moneyballig, de az Emlékezz a Titánokra vagy a Győzzünk már! is teljesen kikapcsol. Ennek az az oka, hogy a sportoló küzdelme, a szüntelen maximalizmus, a folyamatos célorientáltság, a kudarcokból való tanulás és a padlóról való újbóli felállás története kiváló allegóriaként használható az emberi életút küzdelmességére. Épp ezért, egy jól megírt sportdráma sokrétű főhősével kiemelten könnyen lehet azonosulni. Így amíg szinte soha nem ülnék le valamelyik nagymenő csapat focimeccsét megnézni, addig bármikor szívesen nekikezdek egy új sportfilmnek. Ez a hozzáállás egyenes úton vezetett el a Warrior című elsőosztályú ketrecharcos-filmet jegyző Gavin O’Connor új rendezéséhez, A visszaúthoz.
Jack Cunningham (Ben Affleck) a ‘90-es években egy egyházi vezetéssel működő középiskola kosárlabdacsapatának sztárjátékosa volt, ám jó ideje már csak a feleseket dobálja magába két sör között valamelyik közeli kocsmában. A függősége és a múltjában gyökeret vert, nyomasztó tragédia karmaiból menekülni próbáló, bár nagy erőfeszítésekre nem képes, megtört férfi váratlanul új lehetőséget kap arra, hogy még a májzsugor előtt valamilyen értéket teremtsen. Volt iskolája új vezetőedzőt keres a kosaras fiatalok számára, Jack pedig rövid vonakodás után el is fogadja az ajánlatot. A fiatalkori önmagához hasonló, tehetséges játékosok fejlesztése Jack számára egykori önmagához és egy elfeledett, ha nem is boldog, de legalább kiegyensúlyozott élethez is visszautat jelenthet.
A filmdrámák berkeiben nem újdonság az olyan főhős, aki lelki fájdalmait, mentális instabilitását valamilyen szenvedélybetegségbe fojtja, ezzel próbálva menekülni az átélt személyes tragédiák emlékétől. Ennek a kategóriának ráadásul az alkohol a legnépszerűbb motívuma. Mindezen közismert tények figyelembevételével A visszaút főhőse nem érződik igazán eredetinek, ahogy a karakteren keresztül feldolgozott emberi dráma és a bemutatott sportmetafora sem elsőként ölt formát a képernyőnkön. Ugyanakkor a jól kipróbált recept által nyújtott biztonságérzet és a megcsappant kreativitás mellett van egy érthető oka is a műfajon belüli ismétlődésnek. A nehéz életszakaszon áteső vagy korábban átesett nézőknek mindig szükségük lesz azokra a drámai főhősökre, akik nem csak főállású testépítőként elérhető testalkattal daráló, betonbőrű akcióhősök, hanem pont olyan esendő, szerencsétlen, gyenge, lenézett és elfeledett kisemberek, mint ők maguk. A jól megírt filmdráma képes terápiaként működni a sérült lélek számára, hiszen azt mondja, hogy nem vagy egyedül a bajaiddal, míg egy hatásos sportfilm motivációt ad arra, hogy még a tizennyolcadik pofon után is köpd ki a maradék fogadat, köpd szemközt a véreddel a világot, és álljál fel újra a padlóról.
A visszaút ilyen drasztikus hatást azért nem tud elérni, de az esszenciális sportfilmek magja ott van benne, és több ízben meg is próbál előtörni. Sajnos a viszonylag középszerű forgatókönyv ennek gátat szab, nem tudja a jó alapsztorit egyről a kettőre léptetni, ezért a narratíva röppályája olyan, mint az amatőr pilóta által vezetett kisrepülő: fel-felpattan, néha mintha már kezdene szárnyra kelni, ám a benne rejlő lehetőségek megfelelő ismeretének hiányában vissza-visszabukik, majd végül feladja és inkább kényelmesen landol, elkerülve az esetleges durvább zuhanást. A visszaút ezt a tendenciát igazolva a játékidő derekán túl leginkább csak ugyanazokat a köröket futja le, meccsjelenetei unalomba torkollnak, Jack drámája pedig még nagyon befejezetlennek hat akkor, amikor váratlanul felbukkan a stáblista. Mintha O’Connor elfelejtette volna leforgatni a játékidő utolsó fél óráját. A produkció ráadásul elég rövid, így jutott volna még hely egy erőteljesebb finálénak, pontosabb lezárásnak, netán valamifajta katarzisnak is.
Nem kizárt, hogy A visszaút készítői nagyobbat tudtak volna ütni, ha nem a történet sokszor látott, sablonosabb szegmenseit helyezik előtérbe, hanem a cselekményben érezhetően jelen lévő, egyedibb tartalomra fókuszálnak. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy Jack egy egyházi iskola volt diákja, és az itt fenntartott, részben papok által edzett csapatnak a vezetőjévé válik. A forgatókönyv mégis mintha néha megfeledkezne erről a fontos történeti rétegről, mindössze egyetlen, igazán erős párbeszédet szánva a világi és az egyházi gondolkodásmód konfliktusának. A keménykezű Jack az erőszakos kommunikáció híve, nem ritkán káromkodva kiabál az elvárásait alulmúló játékosokkal, és ez persze a reverendába öltözött munkatársaknak nem annyira tetszik. Az eltérő nevelési és világlátási módszerek, a túl agresszív és a túl szerény kommunikációs stílusok közötti szakadék vagy esetleg ennek szűkítése remek plusz adalék lehetett volna az összkép számára. Sajnos ez a hárompontos ziccer végül kimaradt.
Említenünk kell persze a főszereplő Ben Afflecket is, akiről a filmes pályán eltöltött több évtizede után már egyértelműen kiderült, hogy csak bizonyos karaktertípusokban működik jól, igaz, akkor viszont iskolapéldára képes. Elsősorban ezek saját rendezései, a Tolvajok városa vagy Az Argo-akció, de kiváló volt David Fincher Holtodiglanjában is. Ugyanakkor például szuperhősként nehezebben tudja eladni magát. Sokan nem szerették Daredevilként, Batman figuráját pedig egyáltalán nem érezte. Nagy eséllyel sejthető, hogy a saját személyiségéhez közelebb álló figurákba tud jól belehelyezkedni, és ezek sorát az önpusztító kosáredző, Jack is erősíti. Affleck érezhetően mélyen rezonál karakterével, átéléssel, sok szomorúsággal és hiteles fájdalommal hozza a főhőst, akinek hozzá hasonlóan alkoholproblémái is vannak. Épp ezért kár, hogy sem a szkript, sem a rendezés nem ad túl nagy teret az érezhetően elemében lévő színésznek.
Gavin O’Connor továbbra is ügyes alkotó, ám A visszaút csak címében sugall nagyszabású megváltást. A rendező sajnos ugyanis nem tud visszatérni a Warrior masszív erejéhez, Afflecknek nem nyílik lehetősége karaktere teljes kiaknázására, az összkép pedig minden dicséretes próbálkozása ellenére nem képes felnőni a műfaj nagyjaihoz.
