Nyomunkban egy vérszomjas nagymacskával haladunk az ökológiai katasztrófa felé.

Legalábbis Luis Sepúlveda látomásszerű, mágikus-realista elbeszélésében bizony így állnak a dolgok. Fölmerül a kérdés, hogy vajon igazat adhatunk -e a New York Times újságírójának, aki 1994-ben ezt írta a regényről:

Mr. Sepúlveda ingoványos talajra téved, amikor el szeretné hitetni az olvasóval, hogy a dolgok természetes rendje nem csupán szimbolikusan, hanem a valóságban is kizökkent a medréből, és a dzsungel az ökológiai katasztrófa szélén áll. Az olvasó akár azt is gondolhatná, hogy a szerző túlbecsüli a helyzetet, ha az elbeszélés magával ragadó, költői volta nem feledtetné ezt el vele.

Hogy Luis Sepúlveda valóban túlbecsülte -e a helyzetet, illetve hogy művében mennyi volt a fikció, és mennyi a valóság, arról lehetne vitatkozni 30 év távlatából, mindenesetre az nyomós érvnek tűnik, hogy még maga David Attenborough sem fest sokkal rózsásabb képet a környezetvédelmi problémákról 2020 decemberében megjelent Egy élet a bolygónkon című könyvében.

Sepúlveda persze részben személyes okból volt levert és borúlátó a nyolcvanas évek végén: a regény megírásával egyidőben, 1988-ban gyilkolták meg jóbarátját, Chico Mendes környezetvédelmi aktivistát, az író az ő emlékének dedikálta a könyvet. Mendes a helyi kaucsukgyűjtők vezetőjeként a brazíliai esőerdők védelméért harcolt, Sepúlveda pedig az ecuadori dzsungelt ismerte közelebbről, hiszen a hetvenes évek végén egy ideig a shuar indiánok között élt. Mialatt a kolonizáció őslakosokra gyakorolt hatásait vizsgálta, nagy benyomást tett rá az indiánok bensőséges kapcsolata a természettel.

A mágikus realizmus jegyeit viselő könyvet sokan hasonlították Gabriel García Marquez korai munkáihoz a szerző sajátos humora, egyszerű de kifejező nyelvezete, filozófia mondanivalója és jellegzetes szimbolikája miatt (lásd például a mitikus fenevaddá növekvő ocelot figuráját, ami némiképp rokonítható a maják jaguárarcú istenével). Ha képesek vagyunk túltenni magunkat a némileg faragatlan, nyers kifejezésmódon, vagy a sokszor kegyetlen, visszataszító jeleneteken, akkor Az öreg aki szerelmes regényeket olvasott valódi mélységeket tár fel előttünk és felhívja a figyelmünket az ökológiai egyensúly törékenységére.

Főhőse, Antonio José Bolívar egy hegyi faluból menekül az őserdőbe, miután elege lesz abból, hogy felesége a helyi rossz nyelvek céltáblája meddősége miatt. Azt reméli, végre nyugalmat lelhetnek, csakhogy a dzsungel nem ad új esélyt a gyengéknek. Felesége halála után a férfi magára marad, és elkezdi gyűlölni ezt a kegyetlen vidéket, ami mindenétől megfosztotta. Egy nap azonban fontos felfedezést tesz: rájön, hogy „nem ismeri eléggé az őserdőt ahhoz, hogy gyűlölje.” Végül a shuar indiánok megszánják és befogadják maguk közé. Megtanítják a túlélés fortélyaira, és arra, hogyan létezzen együtt az őt körülvevő természettel. Egy különös beavatási szertartás során érzi először, hogy megtalálta a helyét a dzsungelben: „bódult álmában úgy látta, hogy ő is szerves része ezeknek a tájaknak, mintha a végtelen zöld test egy szőrszála volna”. Az idill sajnos nem tart sokáig, egy szerencsétlen tragédia után az indiánok száműzik Antonio José Bolívart, aki innentől kezdve a csalóka El Idilio nevet viselő kis településen tengeti mindennapjait. Szó szerint és átvitt értelemben is a mezsgyén él: már nem az őserdő szívében, de mégis távol a civilizációtól, közösségben, de öregsége és kívülálló természete miatt mégis magányosan. Néma tanúja az ember és a vadon küzdelmének: „Egyre több telepes érkezett, akiket most az állattenyésztés és a fakitermelés fejlesztésének ígéretével csaltak oda. Elhatalmasodott a szerencsevadászok áradata, akiknek egyetlen cél lebegett a szemük előtt: a gyors meggazdagodásé.”

Egy napon aztán a folyó baljós híreket hoz: egy „jenki” holttestét, tele furcsa sebhelyekkel. Egy titokzatos nagymacska ölte meg, aki a jelek szerint azóta is a közelben kószál, és bosszút forral a telepesek ellen. A pórul járt amerikai ugyanis megszegte a törvényt, sőt szembe ment a vadon normáival is: vadászidényen kívül védett állatra lesett, majd elpusztította az ocelot pár napos kölykeit. Tette szörnyű lavinát indít el, és az erdő által körülzárt kis településen senki sincs többé biztonságban: a józanságát vesztett nagymacska emberi vérre szomjazik. Antonio José Bolívar egyfajta vonakodó Hamletként kénytelen félretenni kedvenc szerelmes regényeit, melyekkel az emlékeit és a magányt igyekszik kordában tartani, ugyanis akarata ellenére rá vár a nehéz feladat, hogy elhárítsa a halálos veszedelmet El Idilio lakosainak a feje fölül.

A regény 1999-es magyar kiadásának borítóján Henri Rousseau Tigris a trópusi viharban című képe látható, ami ugyan 100 évvel korábban született, mégis remekül kifejezi Sepúlveda látomásának baljós árnyalatait: a festmény esőverte dzsungelt ábrázol, az eget villámlás hasítja, egy rohanó vadállat pedig éppen keresztülugrik az aljnövényzeten. Nem lehet eldönteni, menekül -e valami elől, vagy vadászik valamire. A meredt szemek, a kusza bajusz és a vicsorgó fogak a rémület jelei is lehetnek, de ugyanúgy a támadás előtti felajzottságé is, mikor a nagymacska már közel érzi magához az áldozatát. Miért választotta vajon Sepúlveda éppen az ocelotot Antonio José Bolívar ellenfeléül? A dél-amerikai erdők egy másik lakója, a jaguár, erősebb is, impozánsabb is kisebb termetű rokonánál. Nos a választás egyik oka lehet az ocelot populáció akkori látványos hanyatlása: becslések szerint az 1960-70-es években évente mintegy 200.000 példány esett áldozatul a szőrmevadászok tevékenységének, a '80-as évekre pedig már körülbelül csak 50.000 példány élt összesen Közép -és Dél-Amerika erdeiben. Az író fiktív elemeket is tartalmazó elbeszélésében jócskán felnagyítja az ocelot alakját, sőt már-már természetfeletti képességekkel ruházza fel a valóságban eléggé ártalmatlan és konfliktuskerülő macskafélét. A könyv lezárása korántsem megnyugtató: az ember és a vadon küzdelme egy soha véget nem érő folyamat.

Sepúlveda valóban túlértékelte volna a helyzet komolyságát?

Intő jel, hogy a felégetéssel történő erdőirtás miatt a Föld tüdejének is nevezett Amazonas-őserdő immár több szén-dioxidot bocsát ki, mint amennyit elnyel. Az esőerdők területcsökkenése sajnos világszerte aggasztó méreteket ölt, megközelítőleg 12 millió hektárnyi tűnik el belőlük évente, és az adatok egyenlőre nem mutatnak javulást. Brazília, a Kongói Demokratikus Köztársaság és Indonézia a három dobogósa ennek a szomorú statisztikának. Mi lehet a kiút ebben a helyzetben az emberiség számára? Sir David Attenborough tavaly kiadta a jelszót: vadítsuk vissza a világot! Mindannyiunk kedvenc természetfilmese úttörőnek számított azon alkotók között, akik behozták a tévénézők nappalijába a nagyvilágot, és megismertették az emberekkel a távoli, egzotikus tájak élővilágát. Ki szembesíthetne minket nála hitelesebben a sürgető környezetvédelmi problémákkal? Szinte hihetetlen, de ez a fáradhatatlan ember immár 70 éve tanulmányozza az ökoszisztémák változásait, és tapasztalatait Egy élet a bolygónkon című könyvében foglalta össze. Hét lépcsős tervében egyszerű, mégis hathatós megoldást kínál: ezt a vázlatot szem előtt tartva olyan gondolkodásminták alakulhatnának ki a termelőkben és a fogyasztókban egyaránt, amelyek a hosszú távú fenntarthatóság szempontjából rendkívül előnyösek lennének. A kulcs a bolygó egészségéhez a biodiverzitás – az állatok élőhelyeinek irtása és felszabdalása azért is veszélyes, mert így elszigetelt kolóniák jönnek létre, romlik a génállomány, és idővel olyan betegségek ütik fel a fejüket, amelyek a mi életünket is megnehezíthetik. Miért akarna az emberiség ekkora öngólt lőni? A megoldás a mi kezünkben van. Nem kell nagy dolgokra gondolni: David Attenborough nem talált fel új módszereket, csak azt reméli, az ő hangjára jobban odafigyelnek majd az emberek. Lássuk hát a javaslatait: a karbonsemlegesség elérése, a marhahús-fogyasztás visszaszorítása, vagy éppen a halászatmentes zónák létrehozása az óceánokban mind olyan kezdeményezések, amelyek mellett a környezetvédők már évek óta kardoskodnak. Természetesen az őserdők védelme is kiemelten fontos: a rövidtávú haszonnal kecsegtető fakitermelés és marhatartás helyett az őslakosok számára vonzóvá kell tenni a megújuló források kiaknázását: gyógynövények, magvak, olajak és kézműves termékek várnak értékesítésre, míg a nemzeti parkok az ökoturizmus fellendítői lehetnek a későbbiekben. Vajon képesek leszünk -e kilépni egy időre a gazdasági haszon bűvköréből, és felelősségteljesen dönteni? Reméljük, hogy igen. Sepúlveda megrázó elbeszélése baljós képet fest a jövőről, de ennek a víziónak nem kell valóra válnia. Rajtunk múlik minden. Fogjunk össze, és vadítsuk vissza együtt a Földünket, hogy majd az elkövetkező generációk is tanúi legyenek annak a számtalan csodának, amit rejt.