Burján Zsigmond munkája, a Csak még egyszer előre! az első világháború isonzói hőseiről szól. A történelem iránt érdeklődők mégis találhatnak benne hibát – nem is keveset.

Leendő történészként, hagyományőrzőként és tanárként került a látóterembe a székesfehérvári tévés, Burján Zsigmond legutóbbi filmje, a Csak még egyszer előre!, amelyet először 2016-ban mutattak be. Mégis úgy tűnik, mintha csak mostanában – nem függetlenül a sajtóban közelmúltban megjelent értékelésektől, interjúktól – kapna némi reflektorfényt, ugyanis alig harmincmillióból készült, hagyományos forgalmazásban nem részesülő alkotásról beszélünk. A költségvetés általában nem lehet befolyásoló tényező egy film értékelése kapcsán, de itt és most árnyaltabb a kép. Hollywoodban ennyi pénzből jószerivel még reklámfilmet sem forgatnak, de ez a keret még a feltámasztott magyar tévéfilmes közegben is nevetségesen alacsonynak számít.

Burján – mint interjúiból is kiderül – a Magyar Királyi 17-es Honvéd Gyalogezred Isonzónál elesett vagy onnan hazatérő székesfehérvári hőseinek próbál méltó emléket állítani. Csakhogy a fontos, érdekes téma – a magyar történelem igazából soha meg nem írt, le nem forgatott részlete – ellenére az üzenetküldés sikerességét több ponton éppen maga a rendező, az amatőr jelenetszervezés, valamint a kisebb-nagyobb történelmi csúsztatások sorozata hiúsítja meg.

A Csak még egyszer előre! első képkockái autentikus jeleneteket mutatva érzékeltetik, hogy mit élhet át a frontra behívott, leendő baka és az otthon maradt feleség háborús körülmények alatt. Főhősünket, a férjet (az amatőr Barbely Gábor hiteles, élvezhető alakításában) követjük az olasz frontra, Sipos Gyula ezredparancsnokhoz (Tűzkő Sándor színművész kelti életre) ahol egy csapásra megtudjuk, milyen egy igazi árokrendszer. Lelövöm a poént: nem olyan, mint a filmben, mivel az jócskán eltér az Isonzó környékét jellemző terepviszonyoktól. A területet ismerve sejthető, hogy a Magyar Honvédség a bakonyi gyakorlatozó pályát bocsáthatta a filmesek rendelkezésére, márpedig az a helyszín közel sem olyan szikársziklás és gyérnövényzetű, mint a Júliai-Alpoktól az Adriai tengerbe kanyargó folyó mentén lévő vidék. (Visszatérve az árokra, amelyre árokrendszerként hivatkoznak a film szereplői: ha ilyen földes lett volna arrafelé, de egyszerű dolguk lett volna a bakáknak! Annál, amit látunk, még az autóút menti vizesárok is mélyebb lehet.)

Egészen mellékesnek tűnhetnek, de egy történelmi filmben megkerülhetetlenek a részletkérdések. Márpedig apró szépséghibákból bőven akad ebben a jobb sorsra érdemes moziban. Például az olaszok Adrian rohamsisakban rohamoznak 1915 júliusában, holott ezt a rohamsisakot csak a szóban forgó év novemberétől használták. Másik kérdés, hogy a helyi forró nyár során vastag köpenyben indul rohamra az olasz „bakancsos”, és ha ez még nem lenne elég buta döntés, rögtön puskatussal feszül neki a szuronnyal felfegyverzett magyarokra. Súlyba helyezi a fegyvert, mintha nem tudná mitévő legyen, aztán végre-valahára használja. Mindezt egy éles közelharc közepette. Ez lenne a hitelesség? Másrészt jellegzetes Horthy-kori zöld katonaládák tűnnek fel a frontjelenetekben, és akkor még nem szóltam az 1935M kenyérzsákokról, az 1934M evőcsészéről, az 1950M gyalogsági ásóról, az 1935M szuronyról.

Egy másik jelenetben megérkezik a tábori posta. Ezt követően összesen egy embert hagyunk őrnek az állásban, a többi baka étkezni megy. A jelenetet látva biztosra vehetnénk, hogy ezek a srácok nem az első vonalban állomásoznak és nem túl profik, mert akkor, ha az ember a vadonatúj rohamsisakokat ott tárolja a földes zsákok tetején, azokat megszámlálva könnyen rájöhet az ellenség, hogy pontosan hányan vannak a szemközti állásban.

A lassan csordogáló játékidő második részében akad egy drámai jelenet, amiben a hátországban maradt feleség kézhez kapja a postáját. A jelenet érzelmességét nem lehet elvitatni, de történelmileg hihetetlen, hogy olyan üzeneteket engedett volna át a cenzúra, amely azt részletezi, milyen rosszul állnak a dolgok a fronton. Köztudott, a katonaságon minden fronton áthaladó levelet átolvastak, a kényes részeket pedig kihúzták.

Hasonló „vörösfarok” a statisztáló hagyományőrzők jelenléte, mert lássuk be, a történelmet újra játszók teljesítménye hagy maga után némi kivetni valót. De ez még talán érthető is, hiszen ők – tudom miről írok, lévén magam is hagyományőrző vagyok – nem filmszereplésből élnek. (Ezzel magyarázom azt is, hogy a katonák többségének csupán egy-kétnapos borostája van.) De mégis, hogyan eshetett meg a frontról hazatérő bakák szoboravatási „bakija”? Mi lehet az a tisztelgés, amit látunk? Az ezredes talán simogatja az arcát, vagy netán a fénytől védi a szemét? Mindegy is, ezt a mozdulatsort a legnagyobb jószándékkal sem nevezhetjük tisztelgésnek. Ráadásul olyan fitt bakák tisztelegnek a szobor előtt, hogy szinte már el is felejtjük, hogy 1918 végén járunk, amikor a drasztikusan csökkent fejadag, a kimerültség, a megpróbáltatások és sérülések miatt a katonák többsége csontsoványnak számított. De ekkor ezen már meg sem ütközünk a korábbi olyan bénaságok kapcsán, mint amilyenek a fronton történő suta, hiteltelen ásást bemutató jelenetek.

A Csak még egyszer előre legnagyobb hibája mégsem ez, hanem a játékidő és a didaktikusság. A cselekmény két óránál valamivel hosszabb ideje sokkal több annál, amit a néző képes befogadni egy látványos anyagi gondokkal küszködő filmből. Aztán a történetmesélés: hiába építkezik szépen a hátország és front párhuzamos bemutatásával, sokszor túlságosan szájbarágós, már-már iskolai példafeladatnak hat. Egyből az első jelenetek egyikében a főszereplők összetalálkoznak Székesfehérvár falusias utcáin. Részegek: hangosak, énekelnek, kornyikálnak, dülöngélnek – mint egy rossz, erőltetett paródiában. Ráadásul ebből egyetlen snitt untig elég volna. Ugyanez a helyzet azzal a rádióhíradórészlettel, amelyben az első világháború emlékeinek elpusztításáról tudósítanak. Ezt a zárójelenetet már csak azért is kritikával kell illetni, mert sajnos éppen a film üzenete érdekében ferdít a valóságon. Tény és való, hogy szüleink, nagyszüleink nem ápolhatták a Nagy Háború emlékeit bizonyos rendszerekben, de az 1914-1918 közötti hadviselés emlékműveit, szobrait egyetlen kivételtől eltekintve soha nem kellett lerombolni ("az első világháború katonai emlékeinek további létezését is meg kell kérdőjelezni"– hangzik el a filmben) maximum átalakítani, mint a budapesti vadászászlóalj emlékművet.

A kevesebb több, állítja a közmondás. Burján Zsigmond filmje így – gigászi játékidővel, történelmi tévedésekkel és amatőr szereplőkkel – is megszívlelendő, de sajnos nagyon hiányzik belőle a jó dramaturgia. Elszántságból, jó akaratból és minimális pénzből készült. Ennek fényében kész csoda, hogy a látványvilága kenterbe veri Kovács István százhúszmilliós költségvetésből leforgatott Szürke senkik című első világháborús tévéjátékát.

Lantos Bence