Csodás lenne, ha a Zack Snyder: Az Igazság Ligája kapcsán nem csak feltételes módban írhattam volna le a cikk címét.
Nem ismeretlen információ, hogy az eredetileg 2017-es Az Igazság Ligája filmet rendezőként jegyző Zack Snyder a forgatás utómunkálatait és a végső vágást már nem felügyelte, hiszen a produkció ezen szakaszának idején, tragikus hirtelenséggel elveszítette a lányát. A popcornmester rendező teljesen érthető fókuszváltását követően a DC-moziuniverzum (DCEU) legnagyobb hőseit összeverbuváló adaptációt számos geek-kedvenc, például a Firefly és az első két Bosszúállók-mozi megalkotója, Joss Whedon öntötte végleges formába. Az Igazság Ligája olyan fájdalmas koporsószeg volt az eleve fogyatékosságokkal született DCEU szívébe, amely után tényleg hihetőnek tűnt, hogy a gyászból visszatérő Snyder képes lehet egy rendezői változattal, egy alapos újravágással és plusz utómunkával javítani az összképen. Amikor azonban a négyórás játékidő felénél járva az volt az érzésem, hogy ebben a filmben két óra alatt konkrétan semmi sem történt, rá kellett jönnöm, hogy a hypevonatot ezúttal is csak az illogikus és elfogult fangörcs vezeti.
A sekélyes történet lényege nem változott: a kozmikus hadúr, a hatalmas és rettegett Darkseid csatlósa, a kegyetlen Steppenwolf hosszú évszázadok után visszatér a Földre, hogy az amazonok, az atlantisziak és az emberek által védelmezett, hátramaradt idegen technológiát, az úgynevezett anyadobozokat megkaparintva utat nyisson mesterének a Föld bolygó leigázásához. Bruce Wayne, hisztisebb napjain Batman (Ben Affleck) hamar érzékeli a baljós jeleket, ezért nála jóval erősebb, gyorsabb és halhatatlanabb szövetségesek után kutat, hogy az Igazság Ligájával felülkerekedjen a közelgő káoszon.
Az újmédiával a tömegpszichózis új szintjeire léptünk, és eljutottunk oda, hogy sokszor nem merjük az interneten megosztani a valós véleményünket egy termékről vagy egy szórakoztatóipari produkcióról, hiszen a közösségi hálózatok, fórumok és videómegosztók gyakorta arctalan és névtelen cápái tűpontos cyberbullyinggal szedik darabokra azt, aki akár egy k***a filmről is mást gondol, mint ők. A sötét lovag bemutatása óta különösen érezhető a többségi vélemény nyomása a popkultúrában, ami gyakorlatilag kimondja, hogy bizonyos filmeket márpedig szeretni kell, és kész. Az Igazság Ligája Snyder-vágása kapcsán nagyon erőteljesen ezt vélem kiérezni a közhangulatból. Egy kifejezetten béna szuperhősfilm agyonlassított, túlnyújtott, de ugyanolyan rosszul megírt és pontosan annyira mélységtelen maratoni változatát szeretnünk kell, hiszen ki lett nyilatkozva a világháló bugyraiban: ez a rendező víziója.
Igen, ez a rendező víziója, de kéretik nem elfelejteni, hogy melyik rendezőről van szó. Zack Snyder volt a kamaszkori filmízlésem egyik meghatározó alkotója. A 300-at a mai napig pusztítóan szórakoztatónak és magával ragadónak találom, a Watchmen-adaptációjáért is odavagyok, sőt, kedveltem Az acélembert és habár a mozipremier óta egyszer sem néztem újra, akkor melegében a Batman Superman ellen is bejött. Zack Snyder az a figura, aki sikeres abban, amiben Michael Bay mostanra már teljesen elbukott: képes beszippantó, erőteljes popcornmozikat csinálni nagyon jó látványérzékkel. Ám ezek a hardcore popcornmozik nem azon szegmensei a filmművészetnek, amelyek rendezői változatokért kiáltanak. Zack Snyder mérnökien tudja összehangolni az effekteket és az akciójeleneteket, de azt sosem titkolja, hogy a hipnotikus erejű vizuális erő mögött vajmi kevés a valódi tartalom (a Watchmen persze kivétel, hiszen a legendás Alan Moore korábban megírta mögé a tartalmat). Épp ezért számos részlet, amellyel Az Igazság Ligája rendezői változatát eladták, erőltetetnek, sőt mi több, sznobizmusnak hat. A 4:3 képernyőfelbontás állítólag a rendező vízióját szolgálja, de valójában szörnyen zavaró és funkciótlan. Amíg például egy dán Dogma-filmben tökéletesen működik, home video hatást kölcsönözve az összképnek, addig egy gigászi látványfilm esetében tévéképernyőn, streamingen bemutatva roncsolja az élményt. Hasonló fölösleges művészkedésnek tűnik a történet fejezetekre bontása, amely annyit takar, hogy szinte véletlenszerű pontokon felugrik egy fejezetelválasztó felirat egy, a következő jelenetekben majd elhangzó, jól csengő mondattal karöltve. Ez sajnos egyszerű bugyutaság, ahogy szintén hibaszámba megy annak a régi és káros sztereotípiának a táplálása, amely szerint a nagyon hosszú film nagyon jó is.
Mindemellett Snyder hangulatfokozó képességei is kezdenek elfáradni. Valaki szólhatna neki, hogy attól még, mert egyetlen egyszer, a Watchmenben működött, attól még máskor nem lesz egy eseménytelen, nevetségesen belassított jelenet cool attól, hogy bevágunk alá egy jó kis popdalt. A rajongók felpörgetésének fontos eszköze volt az R-kategória is, vagyis a kizárólag felnőtt közönségnek szóló besorolás, ám az itt-ott becsempészett véreffektek kínzóan önkényesek, a hősök agressziója pedig kifejezetten zavaró, különösen az, hogy Wonder Woman brutális, ámokfutásszerű gyilkolással állítja meg a piti bankrablókat. Az újonnan behozott elemek közül talán egyedül Superman tetszetős fekete ruhája tud jobban működni, mint egyfajta felnőtté válási szimbólum. Kár, hogy a film többi eleme nem fejlődik a kriptonival együtt. Szívem szerint egyiket sem választanám, de ha mindenképpen Az Igazság Ligája eredeti és a most bemutatott rendezői változatát kell összehasonlítanom, akkor Whedon mellett teszem le a voksomat, mert ő a jelek szerint tényleg mentette a menthetőt és kivágott egy csomó sallangot a termékből, amiket Snyder most visszapakolt és még bővítette is őket. Az összkép ugyanolyan rossz maradt, csak ezúttal még maróan unalmas is.
A Zack Snyder: Az Igazság Ligája értelemszerűen a nagyobb halmaz, amely magában foglalja a négy évvel ezelőtti mozis vágást, így nyilván minden visszaköszön, ami abban a produkcióban rossz vagy ritkább esetben jó volt. Az alapkonfliktus és az antagonista karakterek ugyanolyan parttalanok és fárasztóak, a szuperhősök pedig megfelelően kiépített eredetsztorik nélkül inkább cosplayereknek hatnak, mintsem a műfajt annak idején megteremtő DC-legendák megtestesüléseinek. A végső csatajelenet azért eléggé ütős, még ha a színvilága túlságosan sötét is, igaz, egészen nevetséges, hogy Batmannek mennyire nem jut szerep az összecsapásban. Igen, Bruce Wayne egy átlagember hightech kütyükkel, így nem egyszerű őt megfelelően bevinni egy kozmikus történetbe. De egy jó író megtudná csinálni. Tud valaki ajánlani Snydernek egy jó írót? Egye fene, emeljük ki a pozitívat is: a színészgárda majdnem tökéletes. Gal Gadot és Jason Momoa tökéletesen illeszkednek Wonder Woman és Aquaman szerepére, Ezra Miller pedig majdnem olyan parádés Flashként, mint Tom Holland Pókemberként. Denevérfronton csuklik csak össze a rendszer, ugyanis én ezúttal sem tudtam egy pillanatra sem Bruce Wayne-t látni Ben Affleck helyén, ahogy Jeremy Irons is mellélövés volt Alfrednak.
A túllassított, elnyújtott, fárasztó képkockák és a fájdalom képregényrajongó lelkemben magukért beszélnek. Az Igazság Ligáját, akárhogyan vágják össze és akármilyen módokon marketingelik hülyére, a legpontosabb gyűjtőtégelye mindannak, ami problémás a DCEU-val: a Warner és a DC túl korán és túl gyorsan akartak túl nagyot teljesíteni. Azt hitték, a Marvel sikeres moziuniverzum-építésének az a titka, hogy a kiadó nagy hőseit együtt szerepeltetik egy közös produkcióban. Holott a lényeg pont a tudatos, évekre előre való tervezés és stratégiázás a sztorikkal, a karakterekkel és ezek különböző súlyú összefüggéseivel. A DCEU a megfelelő alapozást, a kidolgozott eredetfilmeket és a nagyobb koncepció átgondolását kihagyva szinte egyből beleugrott Az Igazság Ligájába, amely a Marvel-projekt mellett olyan hatást kelt, mint a 15 éves kisgyerekek az iskolában, akik az otthonról ellesett viselkedésmintákkal próbálnak felnőttnek tűnni, de persze egyértelmű, hogy ehhez még nincs meg a szükséges érettségük. És ezen semmilyen rendezői változat nem tud segíteni. A Snyder Cut ugyanolyan erőtlen, üres és céltalan, mint a 2017-es verzió, csak ráadásképpen még nagyon vontatott és unalmas is. Joss Whedon mozis vágása nem tette kevésbé szomorúvá Az Igazság Ligája eltékozlását, de legalább gyorsabban túl lehetett lenni rajta és a feszesre vágás megengedett némi szórakoztatási faktort. A rendezői változat pedig olyan, mintha egy megcsorbult tekintélyű sámán táncoltatna egy halottat, akinek meggyőződése volt, hogy végre nyugodhat békében.
Az pedig, hogy erre rátoltak egy fekete-fehér filtert és Az igazság szürke címen még egy verzióként értékesítik, már egyenesen bicskanyitogató...