Elképesztő alapanyagokból és különös receptek alapján készítettük a rágót az elmúlt 6000 évben.
5700 évvel ezelőtt élt a Balti-tenger egyik szigetén egy lány, aki feltehetően sötét bőrű és kék szemű volt, ahogy az ősi Európa vadászó-gyűjtögető lakóinak nagyja. A tudósok által Lolának elnevezett nő laktózintoleráns volt, egyik étkezése kacsahúsból és dióbélből állt, illetve elképzelhető, hogy fogínybetegségben szenvedett.
Nagyjából ennyit tudunk Loláról, ami így többezer év távlatából rendkívül soknak tűnhet – főleg úgy, hogy Lola maradványaira a kutatók még nem bukkantak rá, ha egyáltalán megvannak még. Hogy mégis miből tudtak meg ennyi mindent róla? A válasz rettentően izgalmas: az egyik legidősebb rágógumi-maradványból, ami tartalmazza Lola nyálát. Ez volt az első olyan kísérlet, amely során egy komplett emberi genomot azonosítottak be a kutatók egy nem emberi anyagból. Ez a tudományos eredmény természetesen hatalmas jelentőségű, de szintúgy érdekes maga a kutatás alapanyaga is: a rágó.
A rágógumi és a rágózás ugyanis hosszú évezredek óta az emberi kultúra része, ami sok tárgyi bizonyíték támaszt alá világszerte. Az első rágók ugyan nem sokban hasonlítottak a ma ismert rágógumikhoz, céljuk és rendeltetésük nagyjából ugyanaz volt, és földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül nagyjából egyidőben jelentek meg. Elődeink ugyanis előszeretettel rágcsáltak el olyan növényeket, amelyeket nem tápanyagtartalmukért, hanem a rágásért magáért, illetve pozitív hatásaik miatt őrölgettek hosszasan a fogaikkal.
A legrégebb megtalált rágógumi egy nagyjából 6000 éves, nyírfakéreg-kátrányból készült darab, amelyet a finnországi Kierikkiben találtak. A lelet nagyjából megegyezik Lola rágójával, hiszen a nyírfakéreg-kátrány a kor egyik elterjedt alapanyagának számított. Nem csak rágásra használták, hanem dolgok összeillesztésére is – példának okáért ezzel rögzítették a kőpengéket a fa nyélhez. Rugalmas és ragadós állaga mellett fertőtlenítő és egyéb pozitív élettani hatásokkal is bír, ahogy a maják és az aztékok által rágott és használt cliche, ami szintén természetes fagyanta. Az észak-amerikai indiánok a lucfenyő gyantáját hasznosították erre a célra, míg az ókori görögök által kedvelt masztix a mediterrán területen ősidők óta tenyésztett Pistacia lentiscus gyantája. Ez utóbbit kifejezetten a száj higiéniájának megőrzése miatt rágták – napjainkban pedig balzsamos mézgaként is ismerik, és a török, illetve a muszlim konyhák egyik közkedvelt sűrítőanyaga.
Fagyanták mellett az ember már nagyon régóta rág leveleket, gyökereket és egyéb, a közvetlen környezetében megtalálható anyagokat: az eszkimók bálnazsírt, az ókori kínaiak ginseng gyökeret, az afrikai kontinensen pedig kóladiót – ám az igazi rágógumit, vagyis azt a verziót, ahogy a mai formában ismerjük, természetesen az Egyesült Államok adta a világnak.
John Bacon Curtist joggal nevezhetjük a modern rágógumi atyjának, mert ő volt az, aki először kereskedelmi forgalomba hozta és nagy volumenben gyártotta az őslakosok „receptjén” alapuló, lucfenyő gyantájából készült rágóját, és mindezt 1848-ban kezdte New Englandben. Curtis keményen megdolgozott a sikerért: míg apja a gyártást felügyelte, ő mozgó árusként járta a környékbeli városokat, hogy portékáját eladja – és a kemény munka végül meghozta a gyümölcsét. A remek üzletember okosan forgatta a rágóból befolyt pénzt, így élete végén nem csak az élelmiszeriparban, hanem a mederkotrásokban, hajózásban, az ezüst- és szénbányászatban, illetve a földművelésben is érdekelt volt.
Itt érdemes megállnunk egy percre, ha már megemlítettük az élelmiszeripart: a modern rágógumi ugyanis hivatalosan élelmiszernek minősül, azon belül is édességnek, holott – és ezt a későbbiekben látni fogjuk, tulajdonképpen ezekhez vajmi kevés köze van. Ez rendszeresen vet fel ilyen és olyan vitákat a szabályzással, szállítással, tárolással és minősítéssel kapcsolatban, de nagy változás eddig ebben nem történt.
A lucfenyőgyantát, mint rágógumi-alapanyagot lassan, de biztosan szorította ki a következő évtizedekben sok egyéb anyag. Az 1850-es években már a paraffinolajjal is elkezdtek kísérletezni a készítők – amely egyébként a kőolajfinomítás egyik mellékterméke -, ezt kezdetben porcukorral édesítették, hogy az amúgy nem túl kellemes ízű rágó élvezhető legyen. A paraffint lényegesen nagyobb mennyiségben tudták előállítani és megvásárolni, szemben a fenyőgyantával, így a rágók gyártása is egyszerűsödött.
A napjaink rágójára leginkább hasonlító rágógumi az 1860-as évek környékén született, és alapanyagként a dél-amerikai indiánok által már jól ismert chicle-hez nyúltak. A történetben vannak homályos foltok, de a lényeg az, hogy a volt mexikói elnök, Antonio Lopez de Santa Anna generális eljutott New Yorkba, és történetesen volt nála chicle, ami végül egy Thomas Adams Sr. nevű feltalálónál kötött ki. Adams fiával együtt kezdett kísérletekbe a chicle ipari felhasználását tesztelendően – elsősorban a kaucsukgumi helyettesítését szerették volna vele megoldani. A növény erre nem vált be, ám arra, hogy felfőzzék, feltekerjék és ki darabkákban rágóként árulják, tökéletesen megfelelt. 1880-as évek végére az Adams család napi 5 tonna rágógumit állított elő, amit nyilván értékesített is. (Kis érdekesség: megfelelő tárolás mellett a rágógumik általában olyan sokáig megőrzik a minőségüket, köszönhetően az alapanyagoknak, hogy sok helyen nem is kötelező lejárati dátumot írni rájuk.)
A történetnek ezen a pontján lép be egy olyan szereplő, akinek a nevét a mai napig ismerjük, sőt, gyakran emlegetjük is: ő pedig nem már, mint William Mills Wrigley Jr., aki 1891-ben alapította meg picike cégét, amelynek célja az volt, hogy minél több szappant adjon el. A szappan mellé sütőport adott ajándékba, ami hamar nagyobb siker lett, mint a szappan. Wrigley így átállt a sütőporra, ami mellé viszont rágógumit adott grátisz – és igen, a rágógumi hamar kelendőbb lett, mint a sütőpor. A remek üzleti és kezdeményezőkészséggel megáldott Wrigley egy percig sem habozott, és rágógumi-bizniszbe kezdett. 1932-ben bekövetkezett halálakor ő volt az Egyesült Államok egyik legvagyonosabb embere. Életét és munkásságát természetesen számos érdekesség tarkítja, amiket bajos lenne most felsorolni, de egyet nem hagyhatok ki: Wrigley 1925-ben lett a Chicago Cubs baseball-csapat egyetlen tulajdonosa, amit a családi céggel együtt fia, Philip Knight Wrigley örökölt. Mivel a baseball szeretete családi passziónak számított, ő is letette a névjegyét a sporttörténelemben, amikor a második világháború során megalapította a All-American Girls Professional Baseball League-t. A történetet az 1992-es Micsoda csapat! című film dolgozza fel, amelyben a cukorkagyáros alakját P.K. Wrigley-ről mintázták.
Az 1920-as években egy átlagos amerikai évente 105 rágót rágott el, vagyis egyre nagyobb igény lett a rágógumikra – a nagyobb igény pedig értelemszerűen hozta magával az egyre olcsóbb gyártási költségre való törekvést, az egyre precízebben automatizált gyártást, az egyre növekvő gyártócégeket és az egyre telítettebb piacot. Minél több rágógumi jelent meg, a vásárlók annál több szempont alapján tettek különbséget a rágógumik között, és egyre többfél igénynek és minőségi szempontnak kellett egy-egy terméknek megfelelnie.
És ha már minőségi, vagyis élvezeti szempontok: a modern rágóguminak 5 olyan fizikai és kémiai tulajdonsága van, amelyek meghatározzák, hogyan viselkedik a rágás során. A rághatóságát a gumi alapanyagát képező polimerek határozzák meg, amelyek hidrofóbok – így a rágógumi a nedves környezetben sem eszik szét, mint a hagyományos ételek. Ám ezek a polimerek ugyan taszítják a vizet, az olajos, zsíros felületekre kifejezetten remekül ragadnak: bőrre, habja, cipőre és járdára – illetve bármire, amivel a gyártás során találkoznak. Eltávolításuk ráadásul rettentő problémás, hiszen ezek az anyagok inkább nyúlnak, mint törnek. A gyártók ezért különféle bevonattal (kemény vagy por állagú) kísérleteznek, hogy a rágógumikat gyártó és csomagoló gépsorok lehetőleg megússzák a folyamatot.
A rágógumi rugalmas állaga lehetővé teszi azt is, hogy rágás közben buborékot fújjunk belőle – ám az igazi, szó szerinti értelemben vett bubble gum feltalálására 1928-ig kellett várni. Élvezetesen és szórakoztatóan nagy lufikat ugyanis olyan gumialapokból lehet fújni, amelyeknek nagyobb a molekuláris tömege, illetve az már említett polimerláncai hosszabbak, így nagyobbra tudnak nyúlni – illetve szerencsés, ha a kifejezetten lufifújásra használt rágó kevésbé ragadós, mint hagyományos társai. Ezt a remek gumialapot először a Fleer Chewing Gum Company egyik alkalmazottja, Walter Diemer alkotta meg, aki a cég már meglévő, közel 20 éves receptjét alakította át hosszú hónapok kísérletezése alatt, és ez lett a Dubble Bubble: az első kereskedelmi forgalomba került lufirágó (elnézést a szörnyű fordításért, de a bubble gumnak nem igazán van magyar megfelelője). Megkülönböztető és azóta már védjeggyé vált halványrózsaszín színét annak köszönheti a termék, hogy a kísérletezéskor csak piros ételfesték volt a gyárban.
Persze Diemer receptje közel sem volt tökéletes: ugyan kevésbé ragadt, mint a hagyományos rágógumik, de ez közel sem jelentette azt, hogy egyáltalán nem tapadt oda semmihez. Arra, hogy a felfújt rágó fájdalom- és maradványmentesen lejöjjön az érintett felületről, még vagy negyven évet kellett várni, egészen a hetvenes évekig, amikor is a rágógumigyártás felfedezte magának a szintetikus gumit. Az első kettő ebből készült rágó a Hubba Bubba és Bubble Yum volt a Wrigley, illetve a Hersey zászlaja alatt, és igen, még mind a kettő tartja magát a piacon (miért ne tenné, úgysem járnak le).
A rágók további két fontos tulajdonsága, hogy milyen sokáig tart az ízük, illetve milyen mértékben hűtik le az ember száját, vagyis mennyire frissítik fel a leheletet. Az íz-kérdést ma már természetesen nem porcukorral oldják meg, mint hajdanán, és egyre több a cukormentes, édesítőszerrel készült rágógumi. Maga a folyamat, ahogy a rágó ízeit „kirágjuk” a rágóból, közel olyan csodálatos kémiai folyamat, mint maga a rágó kikísérletezése. A rágó különböző anyagai ugyanis különböző mértékben oldhatóak a nyálban, így az összetevők megfelelő vegyítésével hosszú percekig érezhetünk valamilyen ízt a szánkban – és ki gondolná, hogy ebben a folyamatban nagy szerepet játszik az entrópia.
A száj lehűtése szintén kémia: ahogy a rágóban található édesítőszerek feloldódnak a nyálban, hőt vonnak el a környezetüktől, vagyis a folyamat során az entalpia negatív – azaz nem csak úgy érezzük, hogy lehűlt a szánk, hanem tényleg lehűlt, és ennek semmi köze (illetve nem úgy van köze) a rágó mentoltartalmához, mint ahogy azt mondjuk én gondoltam.
Maradhatnánk még egy kicsit a kémiánál, illetve annak a kérdésnek a feszegetésénél, hogy pontosan miért is sorolják az élelmiszerek, azon belül is az édességek közé a rágógumit, amikor a manapság használatos fő alapanyagok (és azok feltételezhető aránya, hiszen a pontos receptet minden gyártó esetében csak egy-két szerencsés tudhatja) önmagukban nem fogyaszthatóak, illetve nem emészthetőek. Ilyen a polietilén, a gumik fő alapanyaga, amelyből egyébként nejlonzacskón át a hula-hop karikáig sok egyebet is gyártanak, a polivinil-acetát, amely számos ragasztóban is megtalálható, butil gumi, amit főleg tömítésként, illetve az autóabroncs-gyártásban használnak, és a paraffinolaj, ami ugye szintén a kőolaj-gyártás során keletkező, ámbár hasznos melléktermék. Bónuszként pedig ne felejtsük el megemlíteni, hogy a rágóguminak nagyjából semmilyen, illetve nagyon minimális tápanyagtartalma van.
Mindezek ellenére a rágógumi nem csak élelmiszerként, hanem kulturális jelenségként is roppant fontos: a második világháborúban az utazó amerikai katonák sokszor ezzel nyerték el a helyiek bizalmát, illetve ezzel folytattak komoly volumenű cserekereskedelmet, így a rágógumi hamar egy nagyon nyugati, nagyon amerikai, ezért nagyon modern dolognak számított a világ többi részén, majdhogynem státuszt, presztízst jelentett a rágása.
Nem véletlenül alakult ki a rágózás közmegállapodáson alapuló etikettje is, amelyet sok kultúrkörben betartani, illetve megszegni is egyfajta sikk. Sok iskola tiltja például az órán való rágózást, mert egyfajta lázadást feltételez – ahogy a használt rágók ilyen-olyan rejtett zugokba történő elhelyezése is. És aki ült már friss rágóba… az érti, hogy Szingapúr például miért tiltotta be a rágók árusítását 1992-ben (a cukormentes, gyógyhatású vagy gyógyszernek minősülő készítményeket továbbra is kapni lehet a patikákban). Ez annak idején nagy nyilvánosságot kapott a világ többi részén is – egy BBC riporter például azt mondta, hogy az ilyen drákói szigorú törvény árthat a kreativitásnak, mire a szingapúri miniszterelnök, Lee Kuan Yew azzal vágott vissza, hogy „Ha rágás nélkül nem tudsz gondolkodni, próbáld ki a banánt”.
Szingapúr példája jól jelzi, hogy a használt rágók valóban hatalmas és masszív problémát jelentenek a világ nagyvárosainak, hiszen vízben nem oldódnak és nem bomlanak le, viszont remekül ragadnak rá mindenre. Egy megszáradt rágógumi eltávolítása pedig kifejezetten lassú és nehézkes munka, még akkor is, ha gőzborotvával megy neki az ember. Egy 2011-es cikk szerint Rómában naponta 15000 rágót tudnak levakarni a legkülönbözőbb felületekről, és minden egyes rágó eltávolítása 1 euróba kerül a városnak – azaz nagyjából annyiba, mint egy csomag rágó maga.
A rágótlanítás tehát egy komoly és megoldandó feladat, amire sokféle választ érkezik: az egyik például a Gumdrop Ltd., Anna Bullus vállalkozása, amely speciális konténerekbe gyűjti a használt rágókat, és újra felhasználja, mint alapanyagot – ceruzák, füzetek, fésűk és egyéb műanyagtárgyak gyártására.
Persze a világ nem lenne kerek anélkül, ha a legrágómentesebb hely megemlítése mellett ne foglalkoznánk egy kicsit a világ legrágósabb helyével: ez pedig a természetesen Amerikában, a kaliforniai San Luis Obispóban található Bubble Gum Alley, egy nagyjából 20 méter hosszú sikátor, amely tele van odaragasztott, használt rágógumikkal. Az eredet kicsit homályos, mert a történészeknek több elméletet is kidolgoztak arra, hogyan indult az egész – de mindegyik elméletben diákok és kamaszok főszereplők. Ma a Bubble Gum Alley a városka egyik legmegosztóbb pontja, egyesek szerint undorító, mások szerint élő történelem, a boltosok szerint pedig turistákat vonzó látványosság – a jövőbeli kutatóknak pedig tökéletes kutatási terep lesz majd.
