...az Kiss Ferenc Világzenedéjének 3. vendége: Hortobágyi László, az indiai zene mestere.

Hortobágyi László az indiai zene egyik legavatottabb kutatójaként, illetve a Gayan Uttejak Orchestra – a szórványos koncerteken túl – mindinkább virtuális tagjaként hozta létre sajátos zenei másvilágát, különutas világ-zenéjét. Vagyis az ő szavaival élve: saját fején átbucskázva utazik immár ama hipertérben, esetleg multiverzumban, ahol csak a földön szétszóródott, pislákoló szentjánosbogarak, avagy kultúrmisszionárusok jelentik a fényt az alagút végén… vagy az alagutat a fény végén? Vajon honnan indul és hová vezet a zeneszerző által felgombolyított kultúrák közötti Ariadné-fonal? Megtudhatjátok most „Hortobágyinak Látszótól”. Hát akkor: ‘Transzramagyar!’

„Én azt szeretném, ha nem rólam lenne szó. Legyen szó az indiai zenéről, bármiről; rólam csak annyiban, ami nem személyre szabott, ami önmagában is elég erős. Az az ifjúsági, beatzenei köznyelv, ami a hatvanas években otthonossá tette a világot egy gitárszóló erejéig, olajat adott az embernek, hogy kinyújtsa a csápjait - a csillagászattól az indiai zenéig -, ahová csak bírja. És egyszer csak találkozott egy olyan ősi, kifinomult eksztázissal, mint amilyen az indiai zene. Az én esetemben ez szembesült a korai barokk orgonazenék improvizációs gyakorlatával, amely nem más, mint az emberi üvöltés szublimált, magas kultúrája. Az első két hang, amivel találkoztam, a legtökéletesebb módon közvetítette ezt a kétezer éves egzaltációt. Hogy ez meditatív, vagy hogy a jóistennek ehhez mi köze, az iszonyatosan nem érdekel, sőt kiver a víz, ha bármiféle rituálé, ideológia, maszlag vagy virágnyelv rárakódik, miként rárakódott a hatvanas évektől, mikor is kötelezően fogyaszthatóvá vált a nyugati hippitársadalmaktól kezdve a bezárt szektás, kelet-európai zárványokig. Ezek hazugságok. Két lemez maradt rám apám hagyatékából, akkor már tele voltam középkori zenékkel, Palestrinával, Bachhal; mindez beépült, amikor ezzel a pár hanggal találkoztam tizenhárom-tizennégy évesen. Olyan elemi megrázkódtatást jelentett, ami azóta sem múlt el.”

Forrás: Magyar Narancs