„A múlt birodalma olyan, akár egy idegen ország, ahol mindent másként csinálnak az emberek.”
Még a leglelkesebb sorozatnéző is meg tud néha csömörleni a kosztümös drámáktól, és ha épp egy ilyen időszakunkban próbálnak ránk tukmálni egy újabb darabot a Downton Abbey írójától, akkor azért minimum összeugrik a szemöldökünk, vagy elrebegünk egy jaj ne-t halkan.
Pláne már az eleje sem kezdődik jól, hajjaj, bál, arisztokraták, napóleoni háborúk, vonósnégyes, valaki mentsen meg minket az unalomtól. A főszereplő fiatal párocska az átlagnál is bárgyúbbnak tűnik, és most komolyan: táncmulatságot tartanak miközben lerohanja az országukat a francia hadsereg? Ne már. Elkapcsolunk. A konkurens adók sajnos szintén nem kínálnak – mondjuk úgy – színvonalas szórakozást, ezért visszakapcsolunk. Hoppá. Fiatal főszereplő párocska meghalt. Maradtak a dühtől és lelkifurdalástól mardosott szülők. Kezd érdekessé válni a dolog. Ugyanis a szülőkre, a helyes fiatal főszereplő párocskák szüleire eddig még sosem gondoltunk érdekes filmes alapanyagként, és most, hogy a Belgravia felveti ezt a lehetőséget, új távlatok nyílnak meg előttünk. Még a végén lesz ebből valami.
Akár a könyvre, akár a könyv alapján készült 2020-as mini sorozatra gondolunk, a Belgravia legfőbb vonzereje mindenképpen abban rejlik, hogy a fókuszt áthelyezi egy olyan korosztályra, amelyik felett legtöbbször egyszerűen átsiklunk a képernyőn.
A középkorú vagy idős nők színpadi -illetve filmes megjelenítése kapcsán sokszor beszélünk arról, hogy mennyire hajlamosak sajnálatos módon egyszerűen kifakulni és eltűnni a különböző filmekből-darabokból (csak nagy néha jön mondjuk egy Csiky Gergely, hogy végre méltó feladat elé állítsa őket). Legtöbbször és legjobb esetben csupán a főhős(ök) anyjaként jelennek meg rövid időre, rideg matrónaként, vagy épp ellenkezőleg: mint nagyszájú, szókimondó mellékszereplő szórakoztatják a közönséget. Mintha nem is léteznének igazán. A Belgravia két főszereplője ehhez képest két hús-vér ember, aki egyben középkorú nő és anya, illetve a történet második részében már két idős nő, két nagymama: Anne Trenchard és Lady Brockenhurst (két ragyogó angol színésznő, Tamsin Greig és Harriet Walter alakításában). Mindketten erős egyéniségek, talán ezért is sikerül végül közel kerülniük egymáshoz múltbéli sérelmeik és a nem elhanyagolható társadalmi különbségek dacára. A Belgravia című könyv, illetve az azonos című hat részes mini sorozat az ő belső vívódásaikról szól, de ugyanakkor egyfajta szociális látleletet is kínál a korabeli gyorsan iparosodó London törtető lakóiról.
A nyitány igazán drámai: az egyszerű kereskedő feleség Anne Trenchard és a rangos arisztokrata Lady Brockenhurst látszólag két külön világban él, ám a sors különös fintora folytán egyformán nehéz helyzetbe kerülnek az ominózus brüsszeli bál után. A sorsdöntő waterlooi ütközetben egyikük elveszíti egyetlen fiát, a családi vagyon örökösét, másikuk pedig nem sokkal később a lányát. Ráadásul utólag kénytelenek szembesülni vele, hogy nem csak a történelem, hanem hőn szeretett gyermekeik is csúnya tréfát űztek velük. A kis szőke Sophia ugyanis, nem sokkal a szövetségesek győzelme után bejelenti anyjának, hogy gyermeket vár. Az a tény, hogy a lány nem éli túl a szülést, megkíméli ugyan némi bonyodalomtól a szülőket, azonban hamar rá kell jönniük arra, hogy a gyerekek hibáiért sajnos ők fognak fizetni, mégpedig alighanem egy életen át.
Hol húzódik a határ becsvágy és hiúság között? Megvalósítható -e a társadalmi mobilitás áldozatok nélkül? Megtagadhatjuk -e a saját vérünket, ha a becsületünk, vagy a társadalmi pozíciónk úgy kívánja?
A legfontosabb kérdés azonban mindenképpen az, hogyan tudunk tovább élni egy súlyos csapás után, és hogyan tudjuk kihozni a lehető legjobbat egy elrontott helyzetből úgy, hogy közben megpróbálunk emberek maradni.
A cselekmény java része a nyitány után több, mint 20 évvel játszódik Londonban, az 1800-as évek közepén. A város szédítő iramban fejlődik: ahol egykor tolvajok tanyája volt, most felépült a város legelőkelőbb, legdrágább kerülete, Belgravia. James Trenchard, az egykori kereskedő végre elérni látszik élete nagy álmát, hiszen sikeres ingatlanfejlesztő tevékenysége révén karnyújtásnyira van attól, hogy beléphessen a legfelső társadalmi körökbe. Családi élete azonban már korántsem ennyire kiegyensúlyozott. Imádott lánya halott, fia pedig semmit sem örökölt apja üzleti vénájából, ráadásul unokával sem tudja megajándékozni, házassága ugyanis gyermektelen maradt. James nem is tartja sokra a fiát, Oliver Trenchard-t, ellenben feltűnően jó kapcsolatot ápol egy fiatal, feltörekvő gyapotkereskedővel, Charles Pope-pal, aki csak nemrég érkezett a városba. A titok, amit James persze a világért sem vallana be, abban rejlik, hogy Charles valójában az ő unokája: néhai Sophia lánya és Bellasis vicomte törvénytelen fia.
Míg az idősödő családfő lankadatlan energiával hajszolja saját ambícióit, felesége, Anne, egyfajta álomvilágban él. Férje célkitűzéseivel nem tud azonosulni, gépiesen tesz eleget reprezentációs kötelezettségeinek. Minden öröme egy kis vidéki ház, amit kemény munkával megmentett az enyészettől és felvirágoztatott, azonban ideje java részét mégis kénytelen Londonban tölteni, hogy férje kívánságának eleget tegyen. Szeretetét egy kis tacskó kutyára, Agnes-re pazarolja, négylábú kedvence azonban nem mindig tudja elfeledtetni vele azt a tényt, hogy annak idején lemondott az unokájáról, és beleegyezett a csecsemő örökbe adásába. A kisbaba azóta felnőtt, ők pedig nevelőszüleitől évente kapnak egy írásos beszámolót Charles hogylétéről. Valószínűleg mindez így menne tovább egészen az örökkévalóságig, ha nem következik be egy váratlan fordulat: Anne az egyik reprezentációs teadélutánon véletlenül találkozik Brockenhurst grófnővel, a néhai Bellasis vicomte anyjával. Az okos, érzékeny Anne-t szíven üti az idős, örökös nélkül maradt nő elkeseredése, és együttérzésében meggondolatlan lépésre szánja el magát: elmondja a grófnőnek, hogy valójában van egy unokájuk. Az események innentől kezdve fegyorsulnak, az agilis és önfejű Brockenhurst grófnő ugyanis hamar a saját kezébe veszi a gyeplőt. Ezzel párhuzamosan Anne-nel egyfajta furcsa „frenemy” viszony alakul ki köztük: vélt vagy valós sérelmeik, illetve társadalmi rangjuk elválasztja őket egymástól, az unokájuk iránt érzett szeretet azonban mégis összeköti őket. A fő konfliktust az okozza, hogy kölcsönösen rossz véleménnyel vannak egymás gyerekeiről: a grófnő szerint Sophia egy törtető nőszemély volt, Anne szemében azonban a néhai Bellasis vicomte követett el becstelenséget. Mivel megfelelő információk hiányában a múltbéli eseményeken nem tudnak teljesen eligazodni, illetve az azóta eltelt idő mindkét nő szemében idealizálta a saját elhunyt gyermekét, úgy tűnik már sosem találják meg a közös nevezőt.
Csakhogy Anne és Caroline képes felülemelkedni a személyes ellentéteken, ha az unokájuk boldogulásáról van szó. Mikor az ifjú Charles beleszeret a rangban felette álló Lady Maria Grey-be, a két idős nő válaszút előtt áll: hagyják a dolgokat úgy, ahogy vannak? Ez esetben megőrizhetik a családjaik makulátlan hírnevét, ellenben az unokájuk boldogtalan lesz, ők maguk pedig hivatalosan leszármazottak nélkül hagyják majd itt ezt a földi világot. Fedjék fel az igazságot? Akkor az óriási botrányon túl még Charles élete is veszélybe kerülhet, hiszen a Bellasis család másik ágának elvetemült és kapzsi leszármazottja nem hagyná, hogy kisemmizzék a rég várt örökségből. Lehet -e jó döntést hozni egy ilyen helyzetben? Főhőseinket sürgeti az idő, mert a mélyen eltemetett titok lassan szétfeszíti a két család biztonságos kis világának szerkezetét, és romba dőléssel fenyeget mindent, amit hosszú évek alatt felépítettek.
A cselekmény kétségkívül lebilincselő és izgalmas, azonban a Belgravia valódi ízét a történelmi részletek adják. Julian Fellowes, aki nem mellesleg báróként maga is a brit arisztokrácia tagja, biztos ízléssel vezet minket végig a jól felépített narratíván, és közben bepillantást nyerünk az angol történelem egy igazán mozgalmas korszakába. Ha belegondolunk, hogy például Magyarországon mennyi izgalmas új dolog született a reformkorban, nem nehéz elképzelni, hogy ugyanebben az időszakban Angliában is nagy volt a pezsgés. Fellowes persze nem fedi el a gyors iparosodás árnyoldalait sem, talán ezért van az, hogy korábbi művének, a Downton Abbey-nek a rajongói hiába keresték a Belgráviában azt a fajta megnyugtató, kellemesen régimódi, nosztalgikus hangulatot, ami miatt a hat évadot (plusz egy egész estés mozifilmet) megért opusz olyan hihetetlen népszerűségnek örvendett az angol közönség körében. A Belgravia más: sokkal dinamikusabb, és virágnyelven bár, de sokkal inkább a mai világról szól. Két felfogás ütközik meg benne: a klasszikus, tradíción és nemességen alapuló értékrend áll szemben a modern, self-made man-ek által uralt jövőképpel. Jellemző Fellowes optimizmusára, hogy szerinte a kettő tulajdonképpen összehangolható némi kompromisszumkészséggel. Az ütközés azonban mindenképpen fájdalmas, és lesznek olyanok, akik komoly veszteségekkel kerülnek ki belőle. A nyertesek pedig azok, akik merészen meglovagolják az új idők hullámait, és keményen dolgoznak a céljaik megvalósításán.
Már maga a cím is beszédes: Belgravia, a máig legdrágábbnak és legexkluzívabbnak számító londoni kerület valójában egy piszkos, elvadult bűntanya helyén épült fel a 19. század közepén, építője, a később hatalmas vagyonra és társadalmi elismerésre szert tett Thomas Cubitt pedig egy asztalos fia volt, aki hajóácsként kezdte a pályafutását. Hogy mi ebből a tanulság? A tanulság Fellowes szerint az, hogy kellő elszántsággal bárhová eljuthatunk az életben, ez azonban csak akkor fog boldoggá tenni minket, ha közben nem felejtünk el embernek maradni, és morális szempontból jó döntéseket hozni akár válságos helyzetben is. Mindemellett egy kis adag kegyes hazugság sem árt azért olykor-olykor, persze a civilizáció fenntartásának érdekében – elvégre hová is jutna a világ, ha állandóan csak a meztelen igazsággal traktálnák egymást az emberek?... Úgy tűnik, hatványozottan érvényes ez egy olyan családban, ahol az unokák valamiért hajlamosak váratlanul megfoganni.
Komolyra fordítva a szót, a Belgravia valódi tanulsága abban rejlik, ahogy a női karaktereket kezeli. Fellowes eleve a feleségének dedikálja a könyvet (nagyon diplomatikus), ezen kívül megalkot több határozott, erős női jellemet, végül pedig két idősödő hölgyet emel főszereplővé: a sorozatban Tamsin Greig és Harriet Walter üdítő, élvezetes alakítást nyújt, ami remélhetőleg példaértékű lesz a jövőben, és ez a fajta összetett, realisztikus ábrázolásmód egyre inkább átveszi majd a karikatúra-szerű „öreg hölgy” szerepek helyét. A Belgravia másik fontos érdeme, hogy az életszerű konfliktusok és jellemábrázolások révén nagyon közel hozza az olvasóhoz illetve a nézőhöz a történetet – ahogy haladunk előre a cselekményben, lassan úgy érezzük, hogy mindez nem is történt olyan régen. Sőt, akár itt és most is játszódhatna. Hiszen az idő voltaképpen csalóka: néha a mi saját múltunk tűnik fel úgy előttünk, mint egy távoli, idegen ország, ahol még mindent másképpen csináltak az emberek....
