Helyenként illogikus, eléggé kiszámítható, de mégis veszettül izgalmas az Oxygen című új francia sci-fi-thriller.

Ami a klasszikus irodalomnak és a huszadik századi filmgyártásnak a kamaradráma volt, az az ezredforduló és az új évezred modernebb vagy talán fizikálisabb ingerekre vágyó közönségének az egyhelyszínes thriller. A szavak és az érzelmek ereje helyett vizuális sokkra és több erőszakra kezdtünk áhítozni, így a Nem félünk a farkastól-t és A vágy villamosát lecseréltük a Fűrészre, a Kockára és ezek örököseire. Félreértés ne essék, utóbbiak ugyanúgy stílusteremtők és megkerülhetetlenek, mint a párbeszédes kamaradrámák (amelyek egyik utolsó erőteljes mozgóképes képviselője a The Sunset Limited volt), ám már egy más kor másmilyen szórakozáshoz és gondolkodáshoz szokott közönségének készültek. Az egyhelyszínes thrillerek azonban csak stílusjegyeikben térnek el a kamaradrámáktól, mondanivalójukban kétségtelenül ugyanazt a történettípust képviselik: a főhős négy fal közé zárt kálváriája a nézőt is belekényszeríti abba, hogy menekülési útvonal nélkül szembesüljön a hétköznapokban szőnyeg alá söpört traumákkal és indulatokkal. A Magasfeszültséget és a Prédát is jegyző Alexandre Aja új, franciául beszélő thrillerjében Mélanie Laurent kényszerül fizikailag és mentálisan is szorult helyzetbe, amelyet még az a paraméter is tetéz, hogy az általa megszemélyesített főhős a szó szoros értelmében semmire sem emlékszik múltjából, még saját nevére sem.

Idő előtt ébred a krioálomból a főhősnő (Laurent), aki egy hibernációra tervezett kamrában, szinte teljes sötétségben, csupán az eszköz belső monitorjainak és jelzőlámpáinak fényében szembesül azzal, hogy nem tudja, ki és miért hibernálta, sőt, még saját személyazonosságával sincs tisztában. A kriogén kamrát működtető mesterséges intelligencia, M.I.L.O az egyetlen, akihez ebben a helyzetben szólni tud. A számítógép viszonylag együttműködőnek tűnik, bár az egyértelmű, hogy működését szigorú szabályrendszerhez kötötték programozói. Ugyanakkor, ha korlátozott mértékben és hajlandósággal is, de képes kapcsolatot teremteni a külvilággal és az internettel, így a bezárt nő lassú fokozatossággal egyre több és több információt tud meg önmagáról és múltjáról. Az is egyre világosabbá válik számára, hogy nagy valószínűséggel akarata ellenére, mások keze által került a hibernációs koporsóba, amelyben csupán nagyjából 40 percre elegendő oxigén maradt.

Klausztrofóbia és tehetetlenség. Előbbi régi vendég a megrázkódtatást, az önfelismerést és a traumákkal való szembenézést előtérbe helyező filmekben, elég csak A nyolcadik utas: a halálra, a Solarisra vagy a már említett Kockára gondolni. Viszont érzésem szerint újabb keletű vonás az, amikor az alkotók a bezártságot egy erőteljes, nem a szó szoros értelemben vett mozdulatlansággal, de mégis a bénultsággal rokonítható érzéssel párosítják. Ez az az érzés, amikor Dr. Gordon nem tud a családja segítségére sietni a Fűrészben, mert a csővezetékhez van láncolva, A zátony Blake Lively-ja nem tud segítségért kiáltani, mert a parttól oly messzire ejtette csapdába a vérszomjas cápa, az Oxygen főhősnője pedig ugyanúgy nem tud még csak felülni sem, mint Ryan Reynolds karaktere a 2010-es Buried-ben, az egyhelyszínes thriller műfajának koronázatlan királyában. Az Oxygen alapvetően utóbbi filmet értelmezi újra sci-fi köntösben, ám amíg a Buried erőteljes személyiségdráma volt, amelynek a közel-keleti konfliktusok adtak keretet, addig az Oxygenben inkább a karakterrajz válik keretté, ahogy az egész emberiséget érintő dilemmák és kockázatok fokozatosan előtérbe kerülnek. Alexandre Aja nemcsak bezárja főhősnőjét, hanem mocskosul igazságtalan módon egy egész faj egzisztenciális problematikáját és jövőképét pakolja a vállára és a kriokoporsó börtöne mellett még egyfajta teljesítménymércével is frusztrálja a zuhanó oxigénszint képében. A főhősnő vagy megmenti önmagát és közvetett módon másokat is vagy az őt körülvevő levegő öngyilkos önzabálása lesz a veszte. Aki érezte már magát egy (akármekkora jelentőségű) helyzetben elveszettnek és tehetetlennek, és a növekvő veszteség teljes tudatában szembesült azzal, ahogy a kényszerű semmittevés kínozza, az – vagyis a nézők legnagyobb része – tud azonosulni a karakterrel.

Aja nemigen titkolja, hogy a Buried-et veszi alapul, sőt, szinte büszkén hajlong az akár klasszikusnak is nevezhető előd előtt, amikor némelyik snittet és kameramozgást egy az egyben lemásolja. Persze a francia thrillerguru alanyi jogon is ügyes rendező, ezért egy-két ügyes húzással alaposan rajta hagyja saját kézjegyét is az összképen. Az egyik legfeszültebb jelenetben például körhintaszerű, véget érni alig akaró, folyamatos svenkeléssel érzékelteti azt, ahogy a főhősnő klausztrofóbiájába felismerés és az abból fakadó kétségbeesés vegyül. Mindazonáltal kissé csalódást kelt az, hogy az Oxygen nem mer a Buried-hez hasonlóan minimalista lenni, pedig egy bezártságalapú film akkor üt a legnagyobbat, ha tényleg egy percre sem szabadít ki bennünket a zárt térből. Aja viszont viszonylag sok flashbackkel és egy, igaz, nagyon látványos, ám kontraproduktív kültéri jelenettel oldja a klausztrofóbiát. Kár érte.

Mindazonáltal a produkció százperces játékideje alatt nagyjából végig megőrzi feszült, pörgős tempóját, amelyben az ügyesen felépített forgatókönyv a fő fegyvertény. A cselekmény fordulatról fordulatra építkezik, pont úgy, mint egy nézőket rabul ejtő tévésorozat. Alig várjuk, hogy mi derül ki a következő képkockákból, igaz, a tapasztaltabb sc-ifi-fogyasztók már a legelső percekben kikövetkeztethetik a végső fordulatot. Ez egy elég súlyos, bár tény, hogy nehezen elkerülhető hiba, persze magára vessen az a filmes, aki egy sokszor felhasznált témát vesz újra elő, és ezt ráadásul fordulatként tálalja. Ugyanakkor több kisebb, de fontos csavar is érkezik a történet sodrásában, ezek némelyike tényleg kifejezetten meglepő tud lenni, ám mégsem a főhősnő által felfedezett információk miatt lesz igazán élvezetes az Oxygen. Az élményt a tempó adja. Valami mindig történik, a folyamatos pörgés, az egyre erőteljesebb feszültség és a néző úgymond “fantom légszomját” beindító harc az idővel magával ragadóvá teszi a filmet. Erre nem is a játékidő alatt érzett, szárnyaló feszültség a legjobb bizonyíték, hanem az, hogy a stáblistáig szinte egyáltalán nem jut eszünkbe azon gondolkodni, hogy valójában mennyi kidolgozatlan, logikátlan és gyermeteg részlet húzódik meg a történetben. Az Oxygen legégetőbb gondjaira utólag visszagondolva, az adrenalinszintünk lecsillapodása után tudunk rácsodálkozni, és ekkor tesszük fel a legzavaróbb kérdéseket. A végső fordulat fényében mégis miért kommunikált M.I.L.O a krioburokban magához térő nővel? Tudományos szempontból nem világos, hogy főhősünk miként képes bizonyos cselekvésekre, illetve a cselekmény során lefolytatott telefonbeszélgetések között is akad olyan, ami sok zavart kelt a sztori logikai hálójában.

Az Oxygen esetében nem csupán egyhelyszínes, hanem 90 százalékban egyszemélyes filmről is beszélünk, hiszen habár a visszatekintésekben megjelenik egy másik színész is, illetve néhányan a hangjukkal vannak jelen, az előadói munka majdnem teljes egésze Mélanie Laurentre hárul. Ez óriási felelősség, hiszen lehet akármennyire ügyes a rendező, egy gyengébb főszereplőn bukhat az egész produkció. Laurent több jó példából is táplálkozhatott: Ryan Reynolds a Buried on man showjával vált végérvényesen A listás színésszé, James Franco pedig egyedülálló teljesítményt nyújtott a 127 órában. Ebbe az illusztris névsorba az Oxygen főszereplőjét is besorolhatjuk, még ha klasszisszámba nem is megy az alakítása. Érzelmileg és kisugárzásban is nagyon hiteles produktumot láthatunk, Laurent teljesen átlényegül, élvezi a kihívást, és nagy magabiztossággal veszi azt.

A forgatókönyv tekintetében nem mondhatjuk el ugyanezt, hiszen az Oxygen számos ponton homályos és összességében nézve is meglehetősen felületes. Ez azért fájó, mert közben kifejezetten nagyszabású témákról és problémákról igyekszik értekezni. Mivel a történet nem áll acélos lábakon, a mögöttes üzenetek nem kapnak igazán emlékezetes konklúziót és maga a bonyodalom megoldása is eléggé alibi ízű, viszont Alexandre Aja profi direktori munkája és Mélanie Laurent tökéletes színészi játéka gond nélkül végigsodorják a nézőt az összképen. Csak el ne felejtsünk levegőt venni közben.