Nem a sussexi hercegné volt az első színes bőrű nő, aki az angol arisztokrácia tagja lett, ahogyan azt egy rejtélyes 18.sz-i festmény is bizonyítja.
A közelmúlt nagy sikerű streamelt kosztümös sorozatai nyomán folyamatosan egyfajta kozmetikázott képet kapunk a régi brit arisztokráciáról. A kérdés az, hogy vajon jól van-e ez így? A BBC újságírója nyomába eredt a Bridgerton-effektusnak, miközben elbeszélgetett a nemrég megjelent Dangerous Freedom című könyv szerzőjével is.
Évszázadokon át az angol királyi család a világ egyik legzártabb intézményének számított, ahová csak a kiváltságosak léphettek be. Ha nem így történt, annak ára volt, lásd VIII. Edward és Wallis Simpson történetét. A változás szele végül azonban a királyi udvart is elérte: 2018-ban egy röpke pillanatig ott integetett a sussexi hercegné a Buckingham-palota erkélyén. A dolgok aztán különös fordulatot vettek, és ma már többen vizsgálják a történetet pszichológiai, mint szociológiai szempontból, de az tény, hogy Meghan Markle Harry herceggel kötött házassága mint társadalomtörténeti mérföldkő különleges amalgámja volt az afroamerikai kultúrának és a brit királyi hagyományoknak. Noha akkor mindenki úgy gondolta, a résztvevők történelmet írtak az eseménnyel, valójában nem a sussexi hercegné volt az első színes bőrű nő, aki az angol arisztokrácia tagja lett.
A trinidadi szerző, Lawrence Scott legújabb, Dangerous Freedom című regényében egy valós történelmi alak életéről mesél nekünk, mégpedig sajátos nézőpontból. Elizabeth Dido Belle a 18. században született, egy fekete bőrű rabszolganő és egy angol arisztokrata lányaként. Négy éves korában aztán Lord William Murray főbíró, apjának nagybátyja vette magához, és nevelte fel a hampstead-i Kenwood House gazdag díszletei között, fehér unokatestvérével együtt. Abban a korban ez enyhén szólva szokatlan volt, a kislány ugyanis nem csupán a bőrszíne miatt számított alacsonyabb státuszúnak: törvénytelen gyermek volt, akit apja vitt magával mikor a Nyugat-Indiákról vissza kellett térnie Angliába. Az elfoglalt tengerészkapitány azzal bízta meg a nagybátyját, hogy részesítse a gyereket megfelelő nevelésben. A kislány végül a keresztségben a Dido Elizabeth Belle nevet kapta. A Belle-t édesanyja után viselte, a mitológiai Dido-nak egyfajta egzotikus, „pogány” csengése volt a brit fülekben (fehér nő biztosan nem viselte volna), az Elizabeth pedig „tisztességes” angol névnek számított, egyébként az unokatestvérét, akivel együtt nevelkedett, szintén Elizabeth-nek hívták. Az, hogy ők ketten együtt nőhettek fel, ráadásul azonos körülmények között, a 18. században egészen különlegesnek számított: a történészek ezért Dido Belle-t tartják az első fekete bőrű brit arisztokratának.
Lawrence Scott írót mindig lenyűgözte ez a történet, most megjelent regényét pedig tulajdonképpen egy híres festmény inspirálta, David Martin skót művész képe, amely a két unokatestvért fiatal lány korában ábrázolja. Ez Dido Belle-ről az egyetlen fennmaradt ábrázolás: selyemruhát visel, gyöngyöket és turbánt, arcán vonzó mosollyal álldogál fehér bőrű unokatestvére mellett. Karján buja gyümölcstál, míg a másik Elizabeth egy könyvet tart a kezében. Az író szerint ez már önmagában is kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy valójában miként tekintettek a két nőre a kortársaik, de az egyéni értelmezés természetesen nem mindig visz bennünket közelebb az igazsághoz. Sajnos Dido Belle valódi életéről nem sokat tudunk. Írásos dokumentumok, például egy korabeli London Chronicle bejegyzés illetve a család barátainak levelei emlékeznek meg arról, hogy a lány értelmes, művelt teremtés volt, akit a bácsikája nagyon kedvelt. Ezen források alapján építették fel Dido karakterét a 2014-es Belle című kosztümös filmben, ami egy szép, ám némileg idealizált feldolgozása a történetnek, középpontban a fiatal nő magára találásával.
A bőrszínéből adódó konfliktusokra már az előbb említett családi levelekből is következtethetünk, természetesen ezeket a film sem kerüli ki: a helyzet főleg olyankor vált kínossá, amikor a főbíróék rangos vendégeket fogadtak. Ahogy a Murray-ház barátainak levelei is utalnak rá, Belle nem vacsorázott együtt a családdal ilyen alkalmakkor, illetve nem volt hivatalosan bemutatva a társaságnak. Ellenben a forrásokból az is kiderül, hogy Belle segített főbíró bácsikájának az irodai ügyekben, levél diktálásokban, stb. Ez egy lánygyermek esetében egyáltalán nem volt magától értetődő, a bácsikája tehát biztosan nagyra becsülte őt. Sőt, mikor Murray főbíró a nagy port kavart 1772-es Somersett ügyben egy rabszolga védelmében hozott ítéletet, és megakadályozta, hogy a férfit akarata ellenére kitoloncolják az országból, sokan Belle befolyásának tulajdonították a döntését. Bácsikája halálát követően újabb dilemma merült fel, mégpedig a házasság kérdése. Noha Belle szép summa örököse volt, az arisztokrácia-beli fiatalurak szóba sem jöhettek: ahogy az egyik filmbéli szereplő mondja, „az ember nem választ feleségnek egy ritka és egzotikus virágot a gyapotmezőről”. A valóságban Dido Belle végül egy francia gazdasági intéző, John Davinier felesége lett, három gyermekük született. A nő fiatalon, mindössze 43 évesen hunyt el, családi életéről, személyes gondolatairól nincsenek megbízható információink. Ezt a hézagot tölti ki Lawrence Scott Dangerous Freedom című könyve: az író a 2014-es filmmel ellentétben a már férjezett Elizabeth Davinier életét mutatja be. A történelmi tényeket fiktív elemekkel keverő regény érzékeny, csillogástól és kliséktől mentes ábrázolása annak, hogy milyen lehetett színes bőrűként élni az akkori brit társadalomban.
Igazság szerint az első fekete bőrű nő, aki brit arisztokratához ment férjhez, Emma McQuiston volt: a félig nigériai származású nő 2013-ban házasodott össze Ceawlin Thynn vikomttal. A párnak azóta két gyermeke is született, kapcsolatuk kezdetén azonban még felröppentek a sajtóban olyan idézetek (állítólag a vikomt közeli családtagjaitól), miszerint egy 400 éves vérvonal lett tönkretéve. Ironikus módon régóta léteznek spekulációk azzal kapcsolatban, hogy magának a brit királyi családnak is van színes bőrű öröksége. A történészek évtizedek óta vitáznak azon, hogy III. György felesége, Sarolta, vajon afrikai származású volt -e. A gyanú végül sosem igazolódott be, a közelmúltban viszont a népszerű Bridgerton sorozat írói úgy tettek, mintha tényként kezelhetnénk ezt az elméletet, és egy fekete bőrű színésznőt választottak Sarolta királyné szerepére.
A sorozat több főbb karaktere is fekete bőrű (lásd például Duke of Hastings vagy Lady Danbury), amit egyrészről üdvözlendő újításként ünnepelt a sajtó, másrészről azonban megjelentek olyan aggódó hangok is, miszerint az efféle reflektálatlan történelem hamisítás inkább csak elfedi a valódi problémát, ami veszélyes lehet a későbbiekben.
A sorozatban megvalósított csillogó „poszt-raciális utópia” ugyanis egyszerűen átsiklik afelett, hogy akkoriban a brit arisztokrácia jelentős részének gazdagsága, vagyis a bálok, a szép ruhák, a különleges ételek, tehát tulajdonképpen mindaz, ami a sorozatot olyan látványossá teszi, pontosan a rabszolga-kereskedelemből befolyt pénzen tudott megvalósulni.
Noha a Bridgerton tulajdonképpen szándékosan van tele játékosnak is felfogható anakronizmusokkal, mivel fő célja a szórakoztatás, azért ne felejtsük el, hogy 1813-ban játszódik, vagyis 20 évvel azelőtt, hogy Nagy-Britanniában eltörölték volna a rabszolgaság intézményét. Azt feltételezni, hogy akkoriban György király házassága egy (elméletben) fekete bőrű Saroltával varázsütésre megszüntette volna a társadalmi különbségeket feketék és fehérek között, éppolyan abszurd gondolat, mintha arról próbálnánk meggyőzni magunkat, hogy Harry és Meghan esküvője bármiféle hatással lehetett az átlag színes bőrű britek életére.
A BBC szerint a Bridgerton tulajdonképpen találó metaforája annak, hogyan írja újra Nagy-Britannia a saját rabszolga-kereskedő múltját. A királyi családból például II. Károly, illetve James yorki herceg mindketten fő részvényesei voltak a Royal African Company-nak, ami fennállása alatt minden más hasonló szervezetnél több rabszolgát szállított az Újvilágba. „A mai napig hajlamosak vagyunk a gyarmati történelem ezen darabkáit kikozmetikázni” – vallja Lawrence Scott. David Olusoga történész sok részletet tárt fel ezzel kapcsolatban, kutatásait pedig a 2015-ös, Nagy Britannia elfelejtett rabszolgatartói címet viselő BBC dokumentumfilm keretében tárta a szélesebb közönség elé. Munkájából az is kiderült, hogy a rabszolga-kereskedelem valójában nagyban befolyásolta azt, hogy kiket tartunk ma vagyonos embernek Angliában. 2020 szeptemberében a brit Nemzeti Alap, illetve egy hónapra rá a Történelmi Királyi Paloták főkurátora is bejelentette, hogy megvizsgálják a történelmi rezidenciák hátterét és esetleges kapcsolódását a rabszolga-kereskedelemhez. Lawrence Scott szerint a nagy, neves házak „egyre inkább felvállalják ezt”: például David Lascelles, Harewood Earl-je is nyilvánossá tette kastélyában az ezzel kapcsolatos dokumentumokat, illetve Kenwoodban van már egy másolat az eredeti Dido Belle portréról, és a tárlatvezetők elmesélik az ő konfliktusoktól sem mentes történetét a látogatóknak. „Ahogy egyre több részlet napvilágra kerül, úgy kezdjük megérteni, hogyan befolyásolják ezek a múltbéli események a jelenünket, és talán így a jövőben a sebek begyógyítására is képesek leszünk majd”– mondja erről Scott. A progresszív tündérmese, vagyis az utópikus újragondolás persze mindig népszerűbb, mint a valóság, jó példa erre a Bridgerton nagy sikere világszerte. Lawrence Scott szerint azonban ideje egy új történetet írni: a Dangerous Freedom ezért alternatívát kínál a kosztümös sorozatok pasztellszínű világához képest, és minden romantikus csillogást mellőzve ábrázolja a korabeli brit arisztokráciát, és azokat a társadalmi feszültségeket, amelyek bizonyos értelemben a mai napig is fennállnak.
