Lady Florence Baker, azaz Sass Flóra története még a legvadabb hollywoodi forgatókönyvírók képzeletét is felülírja.
A magyar származású Flóra gyermekkora mélyen tragikus: szüleit 1848-ban a szeme láttára ölték meg román lázadók, a kislány csak úgy menekült meg, hogy a szolgálólány a magáénak vallotta. A történészek különben úgy vélik, az 1700-as években nemesi rangot kapott Sass család Erdélyben élő ágához tartozhattak Flóráék. A véres eseményt követően egy kedves örmény család fogadta örökbe a gyermeket, csakhogy az 1848-as forradalom bukása után sok más honfitársukkal együtt menekülniük kellett Vidinbe, ami akkor a Török Birodalomhoz tartozott (ma Bulgária). Kossuth Lajos híres vidini leveléből tudjuk, hogy a menekültek szörnyű körülmények között tengették a mindennapjaikat, sokan meg is haltak közülük. A kis Flóra azonban talán ennél is szörnyűbb sorsra jutott: egy forgalmas helyen elsodródott nevelőszülei mellől, a rabszolga-kereskedők pedig azonnal lecsaptak rá. Szőke haja és kék szeme különlegesnek számított azon a tájon, elrablói ezért valószínűleg a pasa háremébe szánták. Ugyan hivatalosan már 1838-ban eltörölték a rabszolga-kereskedelmet a Török Birodalom területén, a törvénynek sajnos senki nem szerzett érvényt, így legfeljebb a piac jellege alakult át: munkás kezek helyett inkább a szép rabnők iránt volt nagy a kereslet. Így történhetett, hogy 1859-ben éppen egy fiatal, szőke hajú lányra licitáltak a vidini rabszolga-vásáron, amikor az arra utazó Samuel Baker hajóját összeroppantották a zajló Duna jégtáblái. A balesetet követően Sam és útitársa, egy indiai maharadzsa, kénytelen volt új közlekedési eszköz után nézni, és gondolták, ha már úgyis ott vannak, körbenéznek egy kicsit a városban. Sam a harmincas évei végén járó özvegyember volt, 4 lánygyermeke Londonban maradt a nővérénél, ő maga viszont nehezen tudott egy helyben megülni a felesége halála óta. Gazdag londoni kereskedőcsaládból származott, és mint legidősebb fiú, sosem volt híján a pénznek, most tehát éppen a Duna menti vadászparadicsomokat látogatta végig indiai barátja társaságában, ugyanis mindketten szenvedélyes vadász hírében álltak. (Baker állítólag sikeresen ejtett el vadkanokat pusztán kése és kutyái segítségével, puska nélkül.) Sam az áhított vadásztrófea helyett azonban Flórát nyerte el Vidinben: a lány szépsége teljesen megbabonázta az egyébként kiegyensúlyozott, hidegvérű britet, és miután lefizette az őröket, megszöktette a fiatal lányt, akit előzőleg a helyi pasa már lefoglalt magának. Flóra (talán a drámai események hatása alatt) beleszeretett Baker-be, és örömmel követte azontúl mindenhová.
Az első közös expedíció
Vidinből persze menekülniük kellett, így aztán a Balkánon utazgattak, sőt Bukarestben állítólag Baker feleségül vette Flórát, bár a szertartás részleteire nem derült fény azóta sem. Mivel a férfi képzett mérnök volt, a Fekete-tenger közelében épülő vasútvonalak felügyeletét és koordinálását vállalta el ebben az időszakban. Mindez azonban csupán ugródeszkaként szolgált álmai megvalósításához: régóta vonzotta Afrika és a Nílus rejtélye, az angol Királyi Földrajzi Társaság viszont mindeddig visszautasította az expedícióra vonatkozó kérvényeit, hiszen nem rendelkezett a szükséges végzettséggel. Samnek most duplán volt oka elkívánkozni a dzsungelbe, ugyanis vonakodott attól, hogy még angolul sem tudó, rabszolga-piacon szerzett kedvesét bevezesse az angol arisztokrácia köreibe, illetve bemutassa gyermekeinek. Így történt hát, hogy inkább saját pénzén felszerelt egy expedíciót, és 1861-ben elhajózott Flórával együtt Kairóból. A Nílus forrásának kérdése régóta izgatta a felfedezőket: sokan próbáltak már fényt deríteni arra, honnan ered valójában a mitikus folyó. Az út azonban veszedelmek között kanyargott Afrika szívében, és voltak, akik sosem tértek vissza a kalandos expedícióról. Az érdeklődés persze nem csupán tudományos természetű volt: Anglia mindenekelőtt saját nagyhatalmi helyzetét akarta megszilárdítani, hiszen már a régi korok uralkodói is tudták, hogy aki uralja a Nílust, az Egyiptom földjét is uralja. Ez pedig gyarmatpolitikai szempontból fontos volt Angliának, annál is inkább, mivel rengeteg gyapotültetvényt tartottak fenn Egyiptomban, melyektől a hazai textilipar sikere függött az 1850-es években.
Ha ma kézbe veszünk egy atlaszt, természetesen könnyűszerrel megtalálunk benne mindent, amit csak szeretnénk. Meg sem fordul a fejünkben, hogy egyszer régen valakinek személyesen kellett odamenni, hogy feltérképezhesse az adott területet. Ahogy kényelmes fotelünkben ülve végigkövetjük ujjunkkal a Nílus folyását a hatalmas deltától egészen Afrika belsejéig, nehéz elképzelni, hogy egy ember egyáltalán túlélheti ezt az extrém fizikai és szellemi erőfeszítést követelő túrát. Nem csoda, hogy Flóra és férje sokat betegeskedtek útközben: a fiatalasszony az expedíció utolsó időszakában válságos állapotba került, és hetekig feküdt eszméletlenül, magas lázzal, kísérői szinte már lemondtak az életéről.
Az utazást továbbá a rabszolga-kereskedők és a helyi lakosok ellenállása is megnehezítette: a lakosság bizalmatlanul fogadta a fehér embereket, a kereskedők pedig még a segítőiket is igyekeztek ellenük hangolni. Baker életét egy ilyen zendülés alkalmával Flóra közbelépése mentette meg: hirtelen megjelenése a csetepaté kellős közepén meglepte az embereket, a nő pedig gyorsan férje és a lázadók közé állt, ezalatt Samuel sorakozót vezényelt, megmaradt hívei segítségével sarokba szorította az elégedetlenkedők csapatát, majd Flóra közbenjárására elengedte vezérüknek a büntetést. Sam gyakran „az én kis ezredesem”-nek nevezte Flórát, amiért válságos helyzetekben nem veszítette el a fejét, és nyugodtan tudott intézkedni. A fiatal nő részben szépségének és csodás szőke hajkoronájának köszönhette, hogy különös népszerűségnek örvendett a bennszülöttek körében, ám lényegében kedvessége révén tett rájuk jó benyomást, ami ilyen alkalmakkor igazán kifizetődőnek bizonyult. Ráadásul folyékonyan beszélt arabul, így az út során többször tolmácsként is helyt állt a férje mellett. Egy alkalommal az egyik helybéli király meg is akarta kapni ajándékba Flórát, és egyszerűen azt javasolta Bakernek, hogy cseréljenek feleséget. Az angol először azzal fenyegetődzött, hogy lelövi, majd lecsillapodva elmagyarázta a királynak, hogy ahonnan ő jön, ott elfogadhatatlan hasonló ajánlatot tenni egy férfinak. A király nem erőltette tovább a dolgot: „Ne légy dühös! Az a szokásom, hogy látogatóimnak csinos feleségeket ajándékozok, és úgy gondoltam, te is ráállsz a cserére. Ne csinálj nagy hűhót belőle. Ha nem tetszik, máris vége az egésznek.” – válaszolta Baker naplója szerint a csalódott uralkodó. Az viszont, hogy a különben mindig nyugodt és rendíthetetlen Flóra mennyire magán kívül volt, mikor az eset a tudomására jutott, mégiscsak azt mutatja, hogy tragikus múltja mély nyomokat hagyott benne.
Az Albert-tó felfedezése
Útközben nemcsak helybéliekkel találkoztak, hanem egy másik angol kutatóval, John Speke kapitánnyal is, aki éppen visszatérőben volt a Viktória-tó felfedezése után. Baker a hírek hallatán majdnem teljesen letört, ám Speke szívélyesen biztosította, hogy hallomásból tud még egy másik tóról is, amit azonban neki nem sikerült megtalálni, tehát Samuel számára is teremhet még babér. A pár tehát továbbindult, és sok megpróbáltatás után 1864 március 14-én végre megpillantották, amit kerestek: „A pillanat nagyszerűségét lehetetlen leírnom. 500 méter magasan álltam a tó tükre fölött, és a meredek gránitszirtről boldogan tekintettem le a vágyva vágyott tüneményre. Feleségem az oldalamon állt, halványan, kimerülten. Első európai utazókként jártunk itt” – emlékszik vissza Samuel az Albert-tó felfedezésére. Akkoriban Baker joggal hihette, hogy valóban a Fehér-Nílus mitikus forrását találta meg, mintegy 100 évvel később viszont a belga Waldecker megállapította, hogy a Fehér-Nílus kezdete valójában a Kagera folyó, a pontos helyet pedig azóta is vitatják a földrajztudósok: még 2005-ben is indult egy jól felszerelt kutató csapat Ruandába, a szövevényes forrásrendszer miatt azonban szinte lehetetlen tisztázni a helyzetet. Mindez azonban mit sem von le Bakerék expedíciójának nagyszerűségéből, hiszen ők valóban emberfeletti kunsztot hajtottak végre a 19. század közepén, híján mindenfajta modern felszerelésnek.
1865-ben tehát diadalmasan tértek vissza Angliába, ahol végre annak rendje s módja szerint összeházasodtak. Egy másik nagy kutató, David Livingstone kissé rosszmájúan úgy nyilatkozott, hogy „Baker Kairóban végül feleségül vette a szeretőjét, amit az kétségkívül megérdemelt mindazok után, amiken keresztülment miatta.” Információi azonban nem helytállóak, a Kairói nászról nincsenek feljegyzések, Bakerék ugyanis hivatalosan a londoni Piccadilly-n esküdtek a St. James székesegyházban, tanúk jelenlétében. Bakert nem sokkal ezután lovaggá ütötték, így újdonsült feleségét már a Lady cím illette meg. Sajnos azonban Viktória királynő értesült arról, hogy a pár az esküvőt megelőzően több mint négy éven át együtt utazgatott, és persze kellően megbotránkozott ezen az extravagáns viselkedésen, így aztán semmilyen körülmények között nem volt hajlandó fogadni Lady Bakert az udvarban. Szerencsére a brit felsőosztály (köztük a későbbi VII. Edward, aki Bakerék jó barátja volt már walesi hercegként is) illetve Samuel családja nem osztották az uralkodónő véleményét, és Flórát szeretettel fogadták, mostohalányaival pedig nagyon jó volt a kapcsolata.
A második közös expedíció
A békés családi idill azonban nem tartott sokáig: 1869-ben Bakerék egy második expedícióra indultak, ezúttal formálisan a Nílus menti rabszolga-kereskedelem felszámolása volt a cél. Valójában inkább a szudáni területek annektálásán volt a hangsúly: a Szuezi-csatorna megnyitásával Egyiptom még inkább a brit érdekszférába tolódott, ezért kívánták az egyiptomi fennhatóság kiterjesztését a Gondokorótól délre fekvő tartományok felett. Az annektálást végül kínkeservesen sikerült is megoldani, de ami a rabszolga-kereskedelem felszámolását illeti, Bakerék sajnos csak átmeneti sikereket tudtak elérni. 1869-ben indultak útnak, az expedíció érdekessége pedig, hogy ezúttal az angol nyelvet már jól elsajátító Flóra is naplót írt, ami magyarul Rabszolgák földjén címmel jelent meg, és páratlan eszmei értékkel bír, hiszen „szinte az utolsó pillanatfelvételeket rögzíti a függetlenségi háború előtti állapotokról” – ahogy Dr. Krizsán László írja az előszóban.
Szudán egyenlítői tartományának meghódítása bizony nem ment könnyen, és a kis csapat elé számtalan akadály gördült. Mikor azonban Flóra levelet ír Kartúmból a mostohalányának, végre azt is megtudjuk, vajon mi az, amire mindenképpen szüksége van az embernek egy afrikai túlélőtúra során: „Drága Editem, egy megbízással zavarnálak. Légy oly szíves, és az első adandó alkalommal küldd el nekem az alábbiakat: 6 pár különböző színű kesztyű, 1 pár legjobb minőségű, rövid francia fűző 6 pár hosszú selyemzsinórral, 6 pár legjobb minőségű acél fűzőmerevítő, 12 db finom zsebkendő, és 2 tucat grafitceruza...” Úgy tűnik, Flóra esetében az átalakulás hamisítatlan angol társasági hölggyé talán egy kissé túlságosan is jól sikerült. A végig döcögősen haladó expedíció a véres masindi ütközettel mélypontra jutott, és ezúttal Bakerék kénytelenek voltak visszavonulót fújni: a kereskedők által feltüzelt helybéliek elhatározták, hogy végleg elűzik őket a környékről. Flóráék csapatából többen meghaltak, mások pedig teljesen kimerültek, hiszen 78 mérföldet kellett gyalogolniuk gyors iramban, mire baráti területre értek, és megszűnt a veszély. „Mindig attól rettegtem, hogy valami történik a drága papával. És mit tehettem volna én ilyen borzalmas helyzetben? Inkább agyonlőttem volna magam, minthogy a bennszülöttek kezére kerüljek.” – írja Flóra később a mostohalányának, visszaemlékezve a lidércnyomás-szerű masindi menekülésre. Egy kényszerű kompromisszummal aztán végül trónra ültették a korábbi uralkodó ellenlábasát, szövetséget kötöttek vele, s így létrejött az egyiptomi fennhatóság alatt működő Szudán Egyenlítői tartomány. A küldetést teljesítették, Baker megbízása pedig csak 4 évre szólt, 1873-ban ezért hazatértek Angliába, hogy folytassák békés családi életüket.
Otthon, édes otthon
1883-ban aztán a Mahdi-felkelés idején az akkori szudáni kormányzó tehetetlennek érezte magát, és Samuel Baker segítségét kérte a forrongó hangulat lecsillapításához, sőt felkínált neki egy újabb négy évre szóló megbízatást. Flóra azonban hajthatatlan maradt: nem kívánt visszatérni Afrikába, és a férjét sem engedte el többé maga mellől. Hátralevő éveiben tehát Flóra (helyesebben Lady Florence) úgy élt, mint egy tökéletes angol úrihölgy. Rabszolga múltjára vonatkozó iratait ügyvédjével megsemmisíttette, hogy megvédje a Baker család leszármazottait a társadalmi előítéletektől. Útinaplói csak az 1970-es években kerültek elő, Baker dédunokájának a padlásáról. Ha mindezt egy hollywoodi filmben látjuk, azt gondoltuk volna, az alkotók nagyon messzire rugaszkodtak a valóságtól. A legcsavarosabb forgatókönyvet azonban néha maga az élet írja.
